Költők szerint

Grand Zsuzsanna (0)

Holdosi Tímea (2)

Nagy Gábor (0)

Dsida Jenő (26)

Kiss Viktória Cintia (1)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (354)

Kedvesemnek (104)

Hiányzol (63)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Baudelaire strófáiban nincsen
se menedék, se megnyugtatás.
A romlás nagy mesterének
minden szava egy robbanás.

E verses csokor melyben a vétkek
mint csúf valóság szerepelnek,
az ember ferde hajlamai mint
méreg poharak ékeskednek.

Itt babér koszorú nem díszíti
híres, dicsős ember fejét.
A varázsos nadragulya
gaz csalán közt találja helyét.

Minden mérges virág s bogyó,
vagy kábító növény gyökere
visszavezet az unalom talajába,
ahol lappangva ural kezdete.

Gondolj csak a szúrós tűre,
amint a gyengéd érbe hat.
Egy pillanatnyi ujjongás,
de az igaz öröm elmarad.

S a titkos szerelmek,
melyről csak suttogva beszélnek.
Bűnök ezek vagy betegségek,
vagy jogos, személyi érzések?

Vagy a döntő s utolsó golyó
egy orosz rulett játékában,
Olyan mint egy végső kölcsön
egy elvesztett hazárdban.

Az örökös kéjre vágyás
s mégis hiány a lélekben;
tétova egyensúly a szélen,
s a csábító hang odalenn.

Végül is a gazban dús kert
hol a romlás virágai nőnek,
mely az erkölcsnek a temetője,
és hol csak a bomlás győzhet.

Májusi dalra
Ébred a táj.
Amina hangja
Messzire száll.

Pillangó táncol,
Zöld a határ.
Kis nyuszi a fűben
Ugrabugrál.

Amina szép lány,
Két éves már,
Múlik az idő,
Az óvoda vár.

Ellopták a nagykabátom
A pünkösdi bálon.
Átölelt a kis galambom,
Én már nem is fázom.

Fújhat a szél, eshet eső,
Csak te légy a párom.
Nem is bánom a kabátom,
De megleltem a párom.

Hüvösén kel a Nap,
Halvány tűz, sugarát szórja.
Sárkunyhókban éltek a cigányok fiai és lányai
Az ősi Sinai kor hajnala óta.

Az időtlenség pillanatnyi létezésén
Visszasírnak az elveszett pünkösdi idők.
Gondolatban visszanézek a gyökerekhez,
Misztikus utakon sötét fájdalmán elidőz.

Ősi, kopott tanyák
Félhomályos, piros pünkösdi udvarokon.
Sápadt fénnyel ragyog a múlt
Szivárványos naptüzű szélzúgásokon.

S a lélek magányában
Kegyelem és kiáradások napfényes korában
Kitárulkozik az őseink szellemvilága,
S ablakom a szél zúgását az éj bezárja.

Pünkösdi emlékek

Fázós, vacogó fények gyűlnek a periférián.
Bíborfénysugarán a hosszú, végtelen vándorkaraván
megállt.
Fárasztó útjainkat arany fényű Nap koszorúzta,
Völgyeken, dombokon átfestette szivárványra.

Hívogató, reményt sugalló Európa felé,
Hosszú utak nyíltak szekereink elé.
Ősanyánk gyenge karján az idő megállt,
Álomba ringatón könnyű volt a halál.

Vacogó, vakító hószínű, bíbor hajnalokon
Didergő múltunkon ábrándozom.
Sűrű fellegek könnyein ázott a szekér,
Hazataláltunk végül, hitet adott ez a remény.

Nagy ünnep a mai nap,
Örül papa, mama.
Megszületett végre
A kis Móli baba.

Új hajnal jött a családra,
Nem is hagyják egymagára.
Körbejárják, dédelgetik,
Kimutatják, hogy szeretik.

El is látják minden jóval,
Dicsérgetik sok szép szóval.
Rá se figyel Móli baba,
Alszik, pedig nincs éjszaka.

Az év első babája

Az Úr kegyelmén és irgalmán megszülettél,
E csodálatos napon közénk jöttél.
A világ egyik legnagyobb nyomortelepére,
Ajándék élet ez szüleid örömére.

Jövőd immáron Istenünk kezében van,
Boldogságban és jó egészségben nőj fel, pici fiam.
Végigkísérte a múltat a fényes hold,
Egy kicsordult könnycsepp az égről a földre hullt.

Szeretet vegyen körül, ne gyűlölet!
Kerüld messzire a bűnöket.
Szívvel-lélekkel én átölellek.
Mert, pici baba, én úgy szeretlek.

Áradó Tiszának rettentő ereje
Feszül a töltésnek Szegednél.
Felötlik bennem bandának menete.
Hallom, hogy a bandagazda nevetgél.

Nyikorgó kordén hordott föld
Védelmezi ártól a népet.
Biztosabb lett így termőföld.
Kubikushad köszönjük néked!

Kubikgödörből meredő baba
Krajcáron vett verejték mérője.
A kubikuslét bálványa maga.
Így épült Szegednek védője.

Szívem rezdülése válik dallá.
Szerelmes szavaim füledbe súgom.
Szépséged látása tett engem rabbá.
Szerelmes börtönbe taszított sorsom.

Sokáig szeretnék rabja maradni.
Édes rabságban tölteni életem.
Neked drágám mindent megadni.
Nélküled életem siváran élhetem

Játszódik a távoli? jövőben.

Felébredtem a mély, hibernált álomból.
Sok évet vártam a sötét homályban.
Utazó vagyok az időben. Eljöttem a távolból.
Felébredtem új világ, más emberek korában.

Kavargó sorban állnak lélektelen testek.
Önálló gondolatokat félnek szőni.
Mindenhol áruló kamerák lesnek.
Büntetéstől mást nem lehet, csak félni.

Tiltottak a tettek, és igaz szavak.
Csak az engedett, mit a hatalom akar
Igaz szavat kántáló bár néha akad,
de lesújt rá törvénynek kiáltott jogar.

Úgy tűnik nem vagyok ide való,
mert szavaim nem tetszenek nekik.
Ezért ítélet beszippant, mert mohó.
Itt ki igazat mond börtönbe vetik.

Most itt ülök börtönöm udvarán.
Teszek bármit, semmit nem tagadok.
Boldogan nézek át börtönöm falán.
Itt mondhatok, amit csak akarok

Pucéran születtél.
Pucéran temetnek.
Sok képpen szeretnek.
Sok képpen szerettél.

Pénz nélkül születtél.
Pénz nélkül temetnek.
Sok képpen adtál.
Sok képpen fogadtál.

Vágyakkal születtél.
Vágy nélkül temetnek.
Sok mindent tettél.
Sok mindent szeretnél.

Várva születtél.
Búcsúzva temetnek.
Mi az mit elértél?
Mi az mit tettél?

Távoli horizont pára lepte képét,
arcod napsugár színezte látványa fedi.
A nap neked kölcsönözte fényét,
szép ívű homlokod búzakoszorú fedi.

Nem kell nékem ennél szebb,
szinte túlvilági látvány.
Szemed az égnél is kékebb,
bőröd fehér, mint a márvány.

Mit nekem a horizont zárta,
távoli ,felsejlő világ képe.
Hisz szemem a legszebbet látja,
mit keretbe vont a nap fénye.

Még kezemben a keze.
Ma hozzám érkezett.
De mondja, nincs itt helye.
Vonzalmunk nem létezett.

Egy elveszett szerelem.
Feladom a meddő harcot.
Bár emléke még eleven.
Feledem e bájos arcot.

Tettetett közönnyel nézek rád,
a lelkem fájdalmasan sajog.
Szeretném, ha a szíved megnyitnád.
Érezném, ahogy karod átölel.

Nézem szép szemed ívét,
a lelkem fájdalmasan sajog.
A sors reménytelenségre ítélt.
Pedig szívem csak érted dobog.

Lehetsz-e vajon valaha enyém?
Lehetsz-e szívem virága?
Úgy érzem elhagy a remény.
Szeretlek, de tudom hiába.

Vagyok, aki vagyok.
Egyszerű.
Adok, amit adok.
Célszerű.

Kapok, amit kapok.
Fogadom.
Teszek, amit teszek.
Akarom.

Szeret, aki szeret.
Gondolom.
Leszek, aki leszek.
Meglátom.

Lezárult életünk egy fejezete,
búcsúzunk e meghitt helytől.
Megcsap új világ lehelete,
más világ vár ettől a perctől.

Megszoktuk, mint óvó fészket
gyenge fiókák apró serege.
Életpercünk már tovább léphet.
Mondják, ezután jön majd neheze.

Búcsút intünk tanárnak, társnak.
Tán még összesodor vélük az élet.
Jó volt itt lenni kis diáknak.
Elballagunk, viszünk magunkkal szépet.

Bejártam a nagy világot,
láttam szépet és sivárt.
Egy dolog van, mit csodálok,
mint Urunk adta nektárt.

Csábos pillantást, érzéki mosolyt.
Lelkek tüzéből bőven áradót.
Ahogy puhán karomba omolt,
s szerelmes álomba ringatott.

A NŐ csupa nagybetűvel írva,
Isten adta drága kincs!
Aphrodité kegyét bírja.
Magyar nőnek párja nincs!

Titkos múlt szétoszló hullatestei
Emlékeim sötét bugyrába elrejtve.
Rémséges tettekkel, s hittel teli.
Feltörnek újra reszketve, rettegve.

Tettem bocsánatra sohasem talál.
Gonosz hit vezette pusztításom.
Lelkem, mint sebzetten vonyító sakál.
Azóta megnyugvásom nem találom.

Hová bújtál kis csacsi?
Pedig azt mondta Mami.
Itt a füled, itt van ám.
Ezen a gyűrött irkán.

Keresem, kutatom.
Sehol sem találom.
Kinyitom, becsukom.
Akkor sem találom.

Hová bújtál? Nem talállak!
Megmondom majd Apának.
Engem becsapott a Mami.
Nincs is itt semmi csacsi.

Hited szavát hirdesd nagy haraggal.
Szóval is lehet győzni, nem csak karddal.

Gyenge szóköpő nép csak szájhős.
Hidd el, a bátrak hada szava erős.

Állj ki bátran, soha se légy gyáva.
S akkor nem kiáltsz szót a pusztába.

Kakasszóra, pitymallatra Jónás mester felébredt.
Hogy készítsen majd délidőre, egy nagyon finom ebédet.
De jajj, mi van itt.Jajj,mi van itt!Sötét még a szobája.
Fel sem készült. Fel sem készült ekkora nagy csodára.
Ragyogó nap. Ragyogó nap. Hová bújt a te fényed?
Jónás mester. Jónás mester ablakához el lépdel.
Mi takarja? Mi takarja a nap fényét az ablak előtt?
Valami nagy. Valami nagy ablaka előtt kinőtt.

Adok neked! Adok neked! Ragad fejszét Jónásunk.
Ily sötétben. Ily sötétben nem fől meg a kolbászunk.
KI is szalad. Ki is szalad. Bőszen csattog a fejsze.
Dolgozik is. Dolgozik is kezében a nagy penge.
Dől a gonosz fénytakaró. Szabad lett a fény útja.
Jónás mester háza mellől a gonoszt messze elhúzza.
Jó Jónásunk, jó Jónásunk megnyugodott estére,
soha többet, soha többet nincs szükség a fejszére.
Éjjel, mikor bagoly huhog sötét erdő szélében,
Jónás mester pihen ágyán békében.
Harmatcseppek, harmatcseppek hullanak háza elé.
Kis fűszálak, kis fűszálak nőnek majd minden felé.
Reggel mikor, reggel mikor újra ébred Jónásunk.
Egy fűszálat, egy fűszálat ablak előtt találunk.
Pici ház áll. Pici ház áll erdő mellett a völgybe.
Nem mondtam még? Jónásunk egy ici pici kis törpe.

Örömtől vágyakozó szeretetben
Anyám megszülte kisfiát.
Örökké való szeretetben
Élnek gyerekeink gyermeknapokon szeretetben.

Fekete felhők alatt a szenvedésünk,
A boldog gyermeknapokra visszanézünk.
Kitárja ajtónkat a hideg szél.
A családunk búja, baja belefér.

Karavánútjainkon fekete átok,
Nap fényén kisgyerekek játszanak a tájon.
Nagy családi klánnal, gyerekek hadával szekereztünk,
Múltunk nyomait nem felejtünk.

Dédapáink mosolyognak ránk a hegedűk húrjain,
Népes család a messze táj útjain.
Gyermeknapok múltjain napjaink szomorú,
Másságunk kincsei a múlt porába belehullt.

Mesék, vár alján zöldell a rét.
Álomba ringatón még visszatér.
Vidáman játszanak,
Rúgják a port,
Labda repül, a szív zakatol.
Ezer virágos rét mind a tiétek,
Gyermeknapon álomvilágban éltek.
Átélem újra veled a gyermek világát,
Játszik a szélben a mesés világ.

Szerelem könnyei

Szerelmünk lélektüzén élek,
Mézillatú lelkünk harcán félek, hogy elégek.
Álmatlan hajnalokon hallgatunk csendet,
Álmaim aranyszínű hintaján folyton kereslek téged.

Hány ölelés és hány vitán őszültünk meg,
Szóváltásunk olykor éjjeli harcra ment.
Remegőn, megtörve elvérzik bennem az érzés,
És feltámad bennem újra a szerelemféltés.

Nem tudok már mást szeretni,
Hazugsággal mért kell nékünk élni.
Néked adtam a szívemet,
Veled élem le az életem.

Sóhajom hangján kétségbeesik a remény,
Földi életem kíntól szenvedőn még mit remél.
Ámor kitépte szívem, s én néked adtam,
Tündöklő életem ifjúságát terád hagytam.

Sötét vándor, csillagok alatt sétálok céltalan,
Lelkünk oltárán zokogok némán egymagam.
Hogyha majd nem kellek végleg tenéked,
Látogasd meg az elárvult sírhelyem.

Apám barnaságba fojtott szegénységen,
Nevelt hat gyereket, arcán a nap megedzett.
Vert vályogot, tört követ, ásott árkot,
Küzdött az árvíz ellen a feltöltendő gáton.

Temetőben pihen szegénykém teste,
Úgy vártam gyerekként haza minden este.
Ránk hagyta a nyomort, a szegénységet,
Azóta is akadnak nehézségek.

Könnyezek a néma csendben,
Bánatom szívembe rejtem.
Elmúlt az az idő, mint egy álom.
Hogy a fiad lehettem, apám, az Istent áldom.