Nem kérdem tőled honnan jöttél,
nem kérdem tőled mért vagy itt,
hiszen szemednek csillogása,
perzselő fénye elvakít.

Nem várok tőled hazug bókot
nem várok hazug csókokat,
csak annyit mit magadnak kívánsz,
s mit szeretnél hogy visszakapj.

Lehetsz fény,amely rám világít
csak ne takard tőlem a napot,
csak annyit kérj,mit én is várok,
Fogadj el úgy,ahogy vagyok.

Csak nézlek ős tölgy matuzsálem
Már ötszáz esztendeje, hogy magasodsz.
Első ez, hogy felkereslek, ha hazajöttem.
Luther átkozása óta itt kapaszkodsz.

Emlékszel tölgy, mi volt a te vágyad,
Mikor csemeteként álmodoztál,
S még zsenge volt az ifjú ágad?
Elérni a fellegeket a holdvilágnál.

Most már óvón veted árnyékodat
Magvad szórta zsenge fákra.
S, ha rád borul a nyáralkonyat,
Látod ahogy szellőt hívnak nászra.

Orákulum voltál ősi Dodomában,
Lombjaid sóhaja mutatta a jövőt.
Most koronád tükre látszik a Dunában,
S a jövő nemzedékre vonsz áldó tetőt.

Emlékezés a szerelmemre…

Öleltük egymást Szidónia!
Egyszer volt ilyen… Emlék napja.
Kapaszkodva álltunk,
Nehezen… elváltunk!
Megpusziltuk egymást kétszer, ha…

Szívemben, szeretet virága
Kissé él, de már kiszárada…
Volt, első ölelés,
Az, végső ölelés.
Tudtuk, ez sors… összeomolva…

Azóta elmúltak sok nyarak,
Szívemet ölelik, ős-falak.
Nap, már nem nekem süt,
Telő napok, mind üt…
Szívben még, égnek parazsak!

Vecsés, 2021. január 9. – Kustra Ferenc – íródott: romantikus LIMERIK csokorban –ban.

Erdős Sándor : Titkos szerelem

Gyöngyházfényű tekintetedben fürdök.
Beleremeg a lelkem,ha reám veted.
Bús, szerelmes gondolatokat őrzök.
De sohasem mondhatom el neked.

Te csak délibáb vagy nékem a valóban.
Megfoghatatlad,de létező csoda.
Őrült, vad szerelmem tiéd titokban.
Sajnos nem lehetsz enyém soha.

CSODÁS NAPOK
Írta: Poór Edit

Az úr ki mindig fogja kezem,
Átvezet életemen.
Mutatja utamat előre,
Csak mennem kell egyenesen.
Hűségem megajándékozza,
Csodás napokkal megáldja.
Boldogságot mindig megadja,
S az ember párját megtalálja.
Örök hűséget templomban fogadja,
Egység, erő az Atya mondata.
E kötés örökké él,
Míg lelkük Istenben él.

Itt hagyott kit úgy szerettem,
magányosnak érzem magam.
Hogy lehettem ilyen tinó,
neked adtam mind jó szavam.

Kellek én még bárkinek?
Vagy egyedül maradok már?
Nevetek, homlokomra csapok.
Nem lehetek tinóból szamár.

Talán majd egyszer elmesélem néked,
hogy valaha régen volt egy szerelem,
melyben azt hittem minden csupa fény lesz,
s beragyogja az egész életem.

Azt hittem minden hajnalhasadáskor
ajkamra forró, lágy csókot lehel,
s mellettem lesz, míg dobban a szívem,
jóban és rosszban, s fogja kezem.

Talán majd egyszer megértem azt is,
miért lett vége olyan hirtelen,
mért vált hirtelen minden oly sötétté
mikor annyira szerettelek.

Hisz nem volt más, csak egy buta félreértés,
nem is hittem, hogy elveszítelek,
s vártalak téged oly sok délutánon,
ezernyi forró, kínzó éjjelen.

Ma már nem várok semmit a sorstól,
hisz az éjszaka egyre közelebb,
nincsenek vádak, nincsen több kétely,
csak a tűz, mellyel szerettelek.

Talán majd egyszer egy másik világban,
egyszer majd végre a tied leszek,
úgy, ahogy egykor szerettem volna
azt, hogy örökké veled legyek.

Talán. Hisz most is szívemben érzem,
minden, de minden út hozzád vezet,
s amíg csak el nem ragad a végzet,
szívem mélyében itt vagy velem.

Betörtél az életembe.
Sorsunk összefonod.
Rád gondolok éjjelente.
Furcsa lány vagy tudod?

Szemed, mint a rubint.
Viselkedésed cudar.
Olyan vagy te, mint
jégesővel jött vihar.

Elértem életem delét.
Érzem az elmúlás szelét.
Mögém szórom bánatom.
Kevesebb lesz a fájdalom.

Múltam fáj, ez megmarad.
Nem tehetek sokat.
De jövőmet megpatkolom.
Kevesebb lesz a fájdalom.

Házas vagyok, börtön ez,
jó nagyon!
Élvezem, hogy minden egyes napon
hozzám ér és hozzám tartozik.

Házas lettem, verem ez,
jó a mélyben,
ráncos, rideg élet éjben
világít a kis szeme.
S gyönyört karcol neve
szívem rejtett zugába.

Házas vagyok, élvezem,
kit imádok,
az él velem, idelenn,
velem didereg,
sötét élet vermem kábult
kusza mélyén.