Oly sokan kérdezték, mért írok mindig
olyan szomorú verseket?
Talán azért, mert nehéz az élet,
s úgy a lelkemen viselem.

A megfáradt arcok mosolyhiányát
melyek úgy tűnnek fel nekem,
mint könnytől csillogó megtört szemekben
messze révedő tekintetek.

Kínos mosolyok ülnek az arcon,
s kényszer kacajok csengenek,
bárhogy titkolják, mindig megérzem,
mennyi fájdalmat rejtenek.

Olyankor szeretném nekik adni
szívem melegét teljesen,
hogy felolvassza a jégvirágot
a dermedtté fagyott lelkeken.

Szeretnék nekik erőt adni,
bár az enyém sem végtelen,
hogy letéphessék hatalmas láncuk,
mely börtönbe zárja lelküket.

Hisz aki boldog, magasan szárnyal,
s ereje szinte végtelen,
mint a csillagok sokasága
ott fent, a tejútrendszeren.

Amikor boldog arcokat látok,
én is teljesen más leszek!
Istenem! Nézz le, s derűt sugározz
ott ahol mosoly nincs jelen.

Hiszen ott van a legnagyobb szükség!
Ott töröld le a könnyeket!
Had lássam, ahogy mosolyognak
azok a megtört emberek.

Nem ígérem, hogy minden egyes álmom
hozzám fog szállni minden éjjelen,
hisz zúzott kövekből építettem újra
darabokra hullt régi életem.
Ezer összedőlt régi édes álom
rezegteti meg minden ízemet,
romjai közül nehéz szabadulni,
s ingatag híd, amin hozzád lépkedek.
Tudom, hogy szeretsz, de oly nehéz hinni,
hisz más is ígérte forrón, hogy szeret,
s elhittem néki. Pedig oly hitvány volt, hogy
egyetlen egy könnyet nem érdemelt.
Érzem, hogy szeretsz, és megadnál mindent,
de adj nekem időt, egy keveset,
amíg levetem hatalmas terhem,
amelytől lassan meggörnyedek.
Tudod: szeretlek. Csak annyira másképp.
Olyan félénken, oly félszegen,
s nem bírnám ki, hogy megtépett lelkem
újra csupasz, és sebes legyen.
Szeretlek. Tudod. És annyira mélyen,
hogy minden kis ízem beleremeg,
s nem kérek mást, csak sose engedj el,
akkor sem, mikor nehéz velem.

Álmomban a végtelen, nagy-erdőben tévelygek,
Közben meg úgy érzem, hogy tárgya vagyok mételynek…
A remény utolsó fénye is kicsúszott kezeim közül,
De nem számít, tévelygek tovább az éjben rendületlenül.

Majd hajnalban látom, reggel elvette az utolsó csillagot.
Engem már akkor nem a sötétség vezet utamon, mint vakot!
Átfagyott, fáradt testemet így éri a napsütéses hajnal...
Majd felébredek és tán' nekem is jobb lesz egy új pirkadattal...

Reggel, ha felébredtem, egy vakító, szép, nyári reggelen,
Kinézek és látom, az éj megtorpant a harmatcseppeken.
Felkelő nap vöröslően óriás korongja
Meg az új nap reménykeltő, fényt sugárzó szava...

Harmatcsepp mosdat mindenséget a kelő hajnalon,
Ébredő napocska rásüt és fölszárad a napon.

Vecsés, 2014. május 5. –Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Hétköznapi pszichológia

Hiúság, férfi a neved! –tartja a mondás és van bizony jócskán alapja.
Pl., hogy a nők csak a nekik tökéletes férfit keresik. Ő milyen?
Nagy szerencse, ha a nő a megfelelő férfit megtalálja, ki vágyálma
És
Még össze is passzolnak, de a nő lemondása mértéke milyen?

A külcsín és a belbecs megfelelő-e? Ez boldogság kombinációja…

Vecsés, 2020. április 23. – Kustra Ferenc József

Manapság olyan a világ, hogy ki-, és megkopott az a mosolyság!
Kopott, rajta mosolysággal járni… emberek nem fognak imádni…
Kopott mosolyon, mögött azért mélázgatok, sőt elgondolkozok!

Van még, hogy hallgatom a szívem dobbanását, hallom kutyák ugatását…
Közben fölmerülnek benne régi emlékek, miket meséltek a vének…
Ha rám süt a nap, az segít a lelkemen, gondolatom előre megyen.

Ezt a félszegséget nem én csinálom, de a környezetem… éppen ezért nem imádom.
Le vagyok lassulva is, kevés a hajtóerő, pedig mennyi volt bennem az őserő?!
Olyasmi vagyok, mint ki repülővel lezuhant, de szerencsére még nem várja a hant…

Lennék én
Más, de vajh’ hogyan?
Arcvesztés?

Vecsés, 2016. június 2. - Kustra Ferenc József