Költők szerint

Kui János (1)

yukka yukka (0)

Nermagul Lili (0)

Berty József Pál (1)

Fucciso Morena (0)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (354)

Kedvesemnek (104)

Hiányzol (63)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Miféle út ez a lábam alatt?
Hideg mint Antarktisz jege
Ismeretlen sarkamnak
mint errefelé a szeretet melege.


Száradt fák az út mentén s
szemben jő velem tegnapi magam
Lehajtott fején feketült átok,ami földi
teremtők szeméből a napba sugárzott.


Miféle út ez a lábam alatt?
Száradt fák az út mentén
Idegen szívemnek e táj már
Tündér Ilonám sem lelem én.


Milyen halvány ez a fény?
Itt van az Ősz,halottak évada
Gyűrött száradt koszorúk alatt
A megsemmisült ember maga.


Miféle út ez az én utam?
Pogány tenger hullámai
A hitetlenség szívemhez fért
Hívnám,reszketnék,ha lenne még kiért.

Ha felnőnek a gyerekek búcsút intenek.



Mikor második gyermeke is elment, már nem sírt napokon át,
csak állt a küszöbön s nézte az üres szobát,
fájó gombóc égette torkát.

Valami elszakadt és helyén egy seb fakadt,
ki egykoron belőle sarjadt, most máshol marad,
anyai szivére vasmarok tapadt.

Mindíg is tudta, hogy így lesz, de odázta volna míg lehet,
minden anya sorsa ez, mást nem is tehet,
ha szive nem, az idő majd oldja e percet.

Magam ellen harcolok érted,
S hogy miért nem győzök, nem érted.
Miért vagyok gyáva?
Ha lelkem éktelen vadvirága
Testembe visszaszállna.
Elvittelek a titkos kertbe;
Küszködve, hogy tényleg gyer` be
Rettegve, hogy tüskéimtől
Véres sebbel mész el egyből.
Bárcsak levágnád mind e tüskét,
S érinthetném, mi megvéd,
Lelkednek finoman szőtt selymét.
Könnyű rétre bár ne vágynék;
Megöl ott a végtelen játék.
Nem süt a nap sem oly szőkén,
Átkozott fényétől megvakult már elmém.
Könnyeimet elsírtam mind, látod.
Fonnyadva álmodom üresen az álmot.
Ha feladsz engem a harcomban,
Elfogadom: így jól van.
De félek, mert emlékszem még,
Milyen is a nélküled-lét.

Sírt az őszi felhő
Süvített a szél
Ember arcú angyal
Hol lellek meg én?

Hó hull hóra
Holnap virradóra
Átölel a fényem
Fényed átkarolva.

Szikraeső hajlik
Lelket űz a vágy
Igába vert földi létben
Tiéd vagyok már,
Tiéd vagyok már!

Requiem egy kertért


Kertterveztem zölddel,
domb aljában kővel.
Mezsgye füvén tipegővel,
virágszegély kisérővel.
Fürge gyíknak futásával,
üregi pók kuckójával.
Méhecskéknek döngicsével,
cirip tücsök énekével.
Rózsák bódult illatával,
madárkának trillájával.
Édes szőlő mosolyával, s
kerti padnak vonzásával.
De!
Mivégre ha mindez nem kell,
mit kezdjek e kedvvel?
Elillan mint tűnő álom, s
újra talán sose látom.



Írta: Lupták Gyula
Budapest, 2009-01-13

Miért nem tiszavirágnak születtem,
Hogy a szerelemnek adjam életem,
Hogy ne legyen idő a fájdalomra,
Amit a szerelem szül a világra.

Miért nem tiszavirágnak születtem,
Hogy szerelem legyen minden percemben,
Hogy meg ne értsem a fájdalmas véget,
Mert veled én nem lehetek eleget.

Miért nem tiszavirágnak születtem,
Hogy majd halál legyen a menedékem,
Hogy ne kelljen ezt megélnem:
Elhagysz engem,kedvesem.

Te adtál életet nekem,
Velem vívtad a harcot.
Mikor a kínod elcsitult,
Az ajkad mosolyra simult
S láttál egy síró arcot.

Igy jöttem a világra én,
Indult a közös élet.
Nálad volt puha otthonom,
de felnőttem s egy szép napon
Elhagytalak téged.

Éltük a magunk életét
Egymástól messze , távol.
Megirtunk sok sok levelet,
S a köztünk lévő szeretet
Uj utakat kovácsolt.

Igy lett, hogy élted alkonyán
A világ másik oldalán
Csendes napjaid éled,

Most én fogom a kezedet
Vezetlek, óvom léptedet,
Amig csak tart az élet.

Egy idő óta hallgatok.
Telnek a hetek, hónapok,
És nekem nincs mit mondanom.
Üres az élet? Nincs dalom?
Vagy talán végre nyugtom leltem;
Megpihent mégis zajló lelkem.
Az örömet leirni nem kell,
A nappal kel fel minden reggel.
Látom a kinyílt rózsaszálban,
Az unokáim mosolyában.
Bárányfelhőben fenn az égen,
Anyám dúdoló énekében.
Esőcsepp, ha puhán kopog,
A könyvben amit olvasok.
Ennél többet nem is remélek,
Halkan pereg, suhan az élet.

De ha valami dúl belül,
Nyugtalan lelkem elmerül
A céltalan önmardosásba?
Vagy a hibát keressem másban?
Nincs jóérzés az emberekben?
Mért bántanak, ha nem érdemlem?
Mikor gyász ért, miért pont engem?
Mit mulasztottam? Háborog bennem.
Ha fáj a szív s nehéz kibírni,
Ilyenkor írni kell, csak írni.
Mint virágszál az őszi síron,
Sötét betük fehér papíron,
Telve hittel, vigasztalással,
A gondot megosztottam mással.
Ennél többet már nem remélek,
Halkan pereg, suhan az élet.

Szeretnék már másfelé nézni,
De szemem vonzza ez a kép.
Szeretnék végre megnyugodni,
Hogy engedjen fel már a jég.
Nézem az arcod. Mosolyogsz rám,
Szemed vidáman rám tekint.
Mintha jósként jövőbe látnál
Törékeny ujjad búcsút int.
A szívem elszorul megint.

Ha az ókorban éltél volna,
S viselsz tógát és bőrsarut,
Megvívtál volna Góliáttal,
Vagy Lehelként döngetsz kaput.
Átkelsz a hegyen Hannibállal,
Felfedezed Amerikát.
Senki szigetén kincset lelsz és
Legyőzöd a spanyol bikát.
Megnyertél volna száz csatát.

De te az újkorban születtél.
Jetek hasítják az eget.
Computer volt a te világod,
És popzene az életed.
Mégis, lehettél volna győztes,
Tudós, tűzoltó, vagy tanár,
Vagy mérnök apád nyomdokán,
Ha nem lett volna lehetetlen,
A kis fehér port tenyeredben
Legyőzni egy nap hajnalán?

S így: Emlék lettél Unokám.

Olyan jó,hogy vagy nekem,
Életem nélküled el sem képzelem.
Az,hogy megismertelek,a legnagyobb ajándék,
Ilyent,mint Te,egy ember sem talál még.
Mikor meghallom neved,s látom gyönyörű szemed,
Elképzelek egy csodás napot együtt,csak veled.
Tudom,Rád bármikor számithatok,
Felhőkre neved mesésen felirhatom.
Köszönöm,hogy itt vagy és megosztod velem életed,
Jobb barátot,mint Te,el sem képzelek.

Idő! Te csalfa kaméleon!
Gyermeknek s álmoknak nem létezel,
Az ifjakkal a végtelenbe merülsz el,
De ha az idősbhöz odasettenkedel
Csak rövidséged feded fel,
S ha eljössz: nem kegyelmezel.

Őszirózsás szombat délelőttön
Vásárlás után hazavetődöm.
Felkészülve egy újabb csatára.
Nyerni fogok végre-valahára.

Most is a konyha küzdelmem tere,
Ma azért is megbirkózom vele.
Magad uram, ha már nincsen párod.
Valami egyszerűt kitalálok.

Ha jubilálnám remekeimet,
Amit jó ha a kutyám megevett,
Gyásznapom lehetne minden napom,
De nem az vagyok, aki feladom.

Egyszerű legyen! - Van is ötletem.
Ma lecsót főzök, úgyis szeretem.
Egyébként is most van szezonja.
Ez győztes harc lesz. Irány a konyha.

Már serceg is a zsír a fazékban.
Eddig stimm. Lámpalázam azért van.
Belekerül a lelke, a hagyma.
Abálódik kétséget sem hagyva.

Amíg puhul, kolbászt szeletelek,
Hogy szaporább legyen, tojást verek.
Kutyámon látszik, nem bízik bennem.
Ő sem tudja elvenni jó kedvem.

Sót szórok az üveges hagymára,
Jöhet a paprika, az van hátra,
Na meg pár darab szép paradicsom.
Ezeket a hagymára aprítom.

Félig-meddig már kész az ebédem,
És ehető is,- végre megérem.
Isteni az illata, ahogy fő.
De jajj! Egyszer csak becsap a mennykő.

Az utolsó paprikát metélem.
Amikor belehatol a késem,
Egy rút hernyó fordul ki belőle.
Majdnem elrókáztam magam tőle.

Belepottyan a félkész kajámba,
Fakanál elő,- nyúlok utána.
Kavargatom, de nem tűnik elő.
Beledinsztelődik, biztosan szétfő.

Nem hagymától könnyes már a szemem.
Lecsót ennék, de ideget eszem.
Kutyám pislog, ő előre tudta,
Hogy ma újra kárba megy a munka.

Megmaradt a szeletelt kolbászom,
Bevetésre készen pár tojásom,
Belekerülnek egy serpenyőbe,
Onnan pedig korgó bendőmbe.

A kolbászos tojást lapátolom,
A lecsót meg kutyám elé tolom.
Megterítve a kis konyhaasztal,
Volt már ennél rosszabb,- ez vigasztal.

Amit a szív kalitba zár, mégsem rab:



Szabadabb Ő minden madárnál,
Mégis veled van míg maradnál.

Ha alszol ledönti gátjaid, s
Az éj fátylára vetíti álmaid.
Néha furcsa tájakra kisér, s
Ha ébredsz, róla álmod mesél.

Békét hoz ha jó, s te is jó vagy,
Féltőn tanít, de kétséget hagy.

Szilaj ifjuságod élteti,
Érett éned vágyát fékezi.
Ám midőn az alkony megérint
Érzed az időt mi megrémít.

Tudja az órát mit nem mond el,
De ha lejár, már úgy sem kell.

Persze félsz, mert a tested gyenge,
Nélküle csak por vagy és pernye.
Elhozza gyermekét a reményt, s
Te görcsösen fogod a kezét.

Ha rájössz, hogy mindez sevégre,
Emelt fővel nézhetsz elébe.

Lám, lelked az mi tenmagad,
Testünk csak eszköz és elhervad.
Megírja s rendezi sorsodat,
Így lesz az életed sorozat!?



Zárszó: Lelkünk az mi szeret, testünk csak közvetít.

Kétségekkel teli, halk pillanat,
amikor már szeretni félek
kizáródnak a vágyak és remények!
Te mégis közelebb lépsz...
S bennem rebben a lélek!

Bűvös láng lobban a csendben
bekerit, vonz, melegit,
fényörvényként elnyel
érintesz....s engedek.
Túl időn és téren
valami ősi szenvedéllyel
csókolunk.
S a pillanat varázsának
fogságában
Te és Én
eggyek vagyunk!

Kertem alján lombot ontva vén akácfa vetkezik ablakomba.

Álmaim emlékét élem
Ősi vadrózsa titkod kutatom.
Elmerülve állok ékkő tükör árnyékodtól
Amely teljesen a szívemig csordult.
-Mond,ki vagy te drága?

Arany lábad nyomán liliom
Illata fénylik-látod! Rád találtam
Mégis,itt e szomorú földön.
Mert te vagy erkölcsnek,tűznek,
vágynak,kéjnek eredője.

Gyötrelem nélküled az életem
Félelmeim márvány oszloppá magasodnak.
Felhőkben sebzett angyalok
Zuhannak lelkem elé.

Szempillám elé festették
Istenek az arcod,
Szerelmes esőcseppek
Ölelkeznek pici melleden.
Viharban hajladozó fák
Érzéki csípőd báját idézik.

Magamban űzlek folyton
Ébredéstől az elmúlásig
Kínoktól a boldogságig.
Mert asszonyom,társam vagy már
az asszonyok között.

Menedéket adsz, nekem az elveszettnek
Mint egy szétdúlt elhagyott,elfeledett
Öreg temetőben a meg sárgult mészkő
Erezeten, Krisztus teste a kereszten.
Mint Krisztus teste a kereszten.

Jó szeretni.
Mikor átfog az odaadó érzés,
Mikor viszont szeretnek,
Mikor a lelked csordultig teli ,
Hát szeress.
Te leszel a legkülönb a világon.
Add át szíved. Szeress.

Még jobb gyűlölni.
Mikor a szíved düh markolja,
Mikor vérig sértettek,
Mikor a lelked tehetetlen,
Hát gyűlölj.
Talán kevésbé becsülöd önmagad,
De könnyebb lesz. Hát gyűlölj.

CS.I. 1997

Nézem a képet, olyan ismerős.
Ódon kapu, kikezdte az idő.
Egyik szárnya sarkig ki van tárva,
Szinte hív,: térj be járókelő.
Mit rejteget a régi ház?
A sötét , hideg lépcsőházba lépek,
Rám zúdulnak a szunnyadó emlékek.


Nézem a képet, hol a tízes házszám?
Az is ilyen volt, száz éves talán.
Kopott falak, az udvaron leander,
Végig gang futott a ház oldalán.
Mit rejtett az a régi ház?
Az ifjúságot! Csupán az volt a titka,
Fürgén szaladtam fel a harmadikra.


A vén ház már csak emlékekben él,
Lebontották és új nő a helyében.
Vele tűntek el sorsok, életek,
Új álmok szállnak a budai szélben.
Kik akkor futva koptattuk a lépcsőt,
Ma tán csoszogva járjuk a világot.
Emlékezünk egy régi kapu láttán
Egy másikra, mely minket ifjan látott.

Néha még álmodom fehér karácsonyról.
Csilingelő szánkó, hulló puha hó,
Konduló harangszó s a meleg szobában
Illatos fenyőfa, aranyos dió.

Szép magyaros ünnep, betlehemes ének
Csak távoli emlék, nosztalgia már.
Új élet, új világ. Más itt a karácsony
Fehér hó helyett az arany napsugár.

Dél keresztje itt a karácsonyi csillag.
Soknyelvü az ének, mégis egy a szív.
Karácsonyfa alatt Jézusváró dallal
Gyertyafényes estén, új csodára hív.

Mindegy, hogy hol élünk, merre vetett sorsunk,
Betlehemes ének egymáshoz vezet.
Szeretünk mindenkit, mindent megbocsájtunk
És szívből kivánunk boldog ünnepet.

Szálltam az ismeretlenben
kerestelek,kerestem arcod ívét
leány alakod ifjú báját,hangod finom
rezdülését,de te már nem voltál sehol.
Találtam egy csokor szegfűt,
fehéret,sárgát egyszerű papírban
becsomagolva.
Láttam a régen hordott ruháidat
kicsit megnyugodtam és megsimogattam őket .
Itt vagy ismét ,láttam a fényképed
ismeretlen nőkkel voltál együtt-kiabáltam
Hívtalak,de elmondták hagyjalak mert te már mással
élsz ismét boldog vagy és szerelmesnek látnak.
Megtudtam hogy gyermeket vársz, és már vasalod
a kis jövevény ingeit,pontosan egymásra
hajtva a ruhák részeit,foltos volt némelyik
rejtegetted is előlem.
Majd megtaláltam az irataidat,kis fecniket,
semmit sem értettem.
s ahogyan haladtam a nemlét hálójában
verekednem kellett,hogy élhessek,
ekkor már nem számított veszítek e.
Amikor már azt gondoltam sosem látlak
érezlek többé,gyengéden befűzted vékony ujjaid
az enyéim közé,illettek egymáshoz mint
amikor igazán szerettél.
Látod? Mit tehetnék?Itt vagy velem, s bennem.
Betöltöd életem
minden apró pillanatát.
Velem vagy nappal,s velem vagy éjjel
amikor egymagam fekszem és álmodom.

Velem szemben sétálsz utcán,
Földre tekint szemem némán,
Fölemelem a szemem bénán,
Arcot adna szavam már.

Velem szebben sétálhatsz utcán,
Földre léphetek azonnal bénán,
Fölemelhetem tekinteted, Ég már,
Szemem szólhat, nézz Rám.

Velem sétálsz el, utcán.
Földre tűz a télláng,
Fölemelem lábam, lépj már!
Szóló szemem néz Rád.

Velem sem sétálsz utcán,
Földre sem űz nyárláng,
Fölemelném szárnyam szép árny,
Álmom sem szól hozzád.

Érzések, mik nemes bársonyba öltöztetett szavak dísz serege sem fejt ki.
A szívem, mit érez, hogy mondjam el Ő neki?
Miként, s tán a lényeget.
Hisz igazakat ejt minden lélegzetem.
Emberöltőnyi szeretettet oda adom A Nőnek.
Nála gyönyörű, harang szón zeng.
S ha zeng !
Ó, ha dalra fakad,
Őt dicsőíti minden akkord dallam.
A dalnál nem áll meg, annál hatalmasabb erő ez.
Hisz ha vele lehetek, egész ember lesz e test.
S ha egészé válik, egészé teszlek,
Együtt minden valóság lehet.

Este van, ideje lefeküdni,
Nyugalmas álomban elmerülni.
Felnyitom felnyílós ágyamat,
Veszem ki a kelléktárgyakat.

Kispárna, takaró előrepül,
A hálósipkám is megkerül.
Fülemben ott a két füldugó,
Lecsuknám - nem enged az ágyrugó.

Próbálom, mozgatom, nem akarja.
Mérgesen rugok az ágyamba.
Nyúlok a rugóhoz, hogy piszkáljam,
Rögtön odacsípte három ujjam.

Ugyanekkor, ezzel egyetembe,
Az ágyam rázuhant a fejemre.
Hiába füldugóm tompítása,
Ordításom az agyvelőm rázza.

Mit léphetnek a szomszédok most?
Rendőrt hívnak vagy állatorvost?
Fejemen ágy, ujjamon rugó.
Nem vagy épp erre doktor Bubó?

Mindenem kiszállt mindenemből.
Hogy szabaduljak helyzetemből?
A végsőt bedobva egyenesedek,
Kihúzom ujjaim és fejemet.

Helyére dörren a kanapé,
Elismerésem a magamé.
Végre vízszintesbe kerülök,
Lidérc lázálomba merülök.

Kis ház a város és a természet között.
Lackóék családja szép helyre költözött.
Jobbra házak sora, rohanó emberek.
A másik irányban az élet csendesebb.

Zaj és nyugalom közt két élet határa.
Jobb helyen nem lehetne Lackóék háza.
Az óvodáig egyenes út vezetett.
Nagy csoportos volt, egyedül is mehetett.

Ha hazaért, kijárt játszani a rétre.
Nem egyedül, általában volt vendége.
Mindig elkísérte egy-két csoport-társa.
A természet-játszótérnek volt vonzása.

Barátai mind lakótelepen laktak.
Járt már sokszor náluk, ott is jót játszottak.
Csak hát egy panelház kis gyerekszobája
Nem a fogócskázásra lett kitalálva.

Ha kedve volt, estig a réten lehetett.
Csak a távoli erdőbe nem mehetett.
Mikor kimerülten visszatért a házba,
Friss virágot vitt a nagy padlóvázába.

Szülei dolgozni a városba jártak.
Csak úgy gyalogosan a közeli gyárba.
Hétvégén anya is lement a mezőre.
Apa meg vadászott odébb az erdőbe.

Egy nap, Lackót apukája megkérdezte:
Elvinné vadászni, van-e hozzá kedve?
Fia igent mondott. Holnap úgyis szombat,
Megbeszélték, reggel jó korán indulnak.

Szombaton a hajnal alig hogy meghasadt,
Útra kész volt Lackó egy pillanat alatt.
Apa elővette sörétes puskáját,
Előfüttyentette hűséges kutyáját.

Elindulhattak a harmatos mezőn át,
Csak hogy megzavarják az erdő nyugalmát.
Szép volt a hajnali harmatos varázslat.
Lackó azt sem tudta mi az a vadászat.

Egész közel jártak az erdő széléhez,
Felmordult a kutya, mert valamit érez.
És ekkor megmozdult egy közeli bokor.
Apró tapsifüles riadt fel álmából.

Pillanatok alatt játszódott az egész.
Apuka célzott és dörrent a lövés.
Illetve még mielőtt eldörrenhetne,
Felordított Lackó: Apa ne apa neee!

Nagyot szólt a puska, ott maradt a nyuszi.
Folyik Lackó könnye. Mit tettél apuci?
Odarohant hozzá, az ölébe vette.
Apja csak nézte zavartan, szégyenkezve.

Magához ölelte az apró állatot.
Könnyével öntözte, a szíve dobogott.
De mintha nem csak az ő szíve dobogna.
Ekkor kinyitotta szemét a nyuszika.

Szerencsére Lackó erős, elszánt hangja,
Apát a célzásban kicsit megzavarta.
Súrolta a nyuszit a puska sörétje,
De kisebb volt sebe, mint az ijedtsége.

Alig kelt fel a nap, elindultak haza.
Fut Lackó, ölében a rémült nyuszika.
Hűséges kutyájuk tart csak lépést vele.
Hátul kullog apa, s a lelkiismerete.

Fáradtan hazaért, a nyuszit lerakta.
Első dolga volt, hogy vízzel megitatta,
Elé tett aztán pár káposztalevelet.
Hálásan pislogtak rá a piros szemek.

A nyuszi a háznál végleg otthonra lelt.
Összebarátkozott Lackó szüleivel.
A kerten kívülre nem is kívánkozott.
Még a kutyával is összehaverkodott.

Apa most is kimegy néha az erdőbe.
Élelmet visz az erdei etetőkbe.
Puskája a kamra mélyén rozsdásodik.
Hat éves fiától megtanult valamit.

Versem aranyifja (nevezzük Gergőnek)
Nincsen híján önbizalomnak, erőnek.
Nem nevezhetném őserőnek erejét,
Szteroiddal tömi szép nagy kerek fejét.

Tetőtől talpáig tömör vázszerkezet.
Taréjfrizurája egy külön fejezet.
Ahova odacsap, olaj törhet elő,
Köztiszteletnek örvendő verekedő.

Csupasz széles vállán számtalan tetkója,
Biztos mindnek akad mondanivalója.
Fülében, orrában belelőtt karikák,
Körberöhögném, de félem a kritikát.

Kerülendő inkább világos nappal is.
Kivert kutya módra alantasan hamis.
Hogyha létezésed ütközik elvével,
Te is ütközésbe kerülhetsz öklével.

Próbálná leplezni, de agya alig vág,
Kopott mint a rajta levő farmernadrág.
Azért írástudó, hisz járt iskolába,
És úgy tudja ő egy szemétdomb királya.

Lehet, hogy szemétdomb ahol élsz egykomám.
Neked valóbb helyen lehetnél fenn a fán.
Elnézve gondoktól barázdált arcodat,
Ha rajtad múlik a szemét örök marad