Költők szerint

Hoffman Daniel (1)

Stevens Wallace (1)

Corvinus Rex (4)

Horváth Ildikó (2)

Wass Albert (1)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (352)

Kedvesemnek (101)

Hiányzol (57)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Őseim szavával beszélek.
azok a szívós harcosok kiknek otthona
Az uráli és altaji hegyek közt volt,
és kik Ázsiát úgy ismerték mint a vonalakat
melyek a tenyerükbe voltak vésve.
Sőt, még az ők ősei szavával is beszélek,
kik Atlantiszt uralták, és kik részesei
e ókori és sejtett regének.

Nem ismerek más istent mint szívemet,
azt az élő, lüktető hús-harangot.
Szemeim ős hiteknek tág ablaka,
És a fejemben a nap fénylik,
mert önmagamnak vagyok a hajnala.
Ragadjátok el testem és máglyán égessétek el,
Az én lelkem a csillagok között bolyong,
és örök fényük toromnál tüzel.

A jövő gyermeke vagyok, saját
holnapom ígérete, attól elnézve hogy
Atlantisz és Ázsia a véremben folyik.
Egy ezer álom és épp annyi éjszaka
most mint egy árvíz összeesküdik,
és mint egy egyedüli hosszas hang,
fenyeget torkomból kitörni,
hogy elmossa egy ezer év törmelékét,
és bármi mást mit ideje eltörölni.

De uralkodok önmagamon,
és erőmet fegyelmezem,
mert a földhöz vagyok kötve
és nagyon is csak ember vagyok.
Arra a nagy összeolvadásra várok
amikor az emberi és isteni végül együtt ragyog.

Megfürdött a hold a tóban.
Összeforrtak fényes csókban.
A parti fűz falaz nekik.
Így intimebben tehetik.

Hattyú borzolja tollait.
Élvezi álma perceit.
Feketére festi az est.
Csillagok tartanak mécsest.

Csillanó víztükör alatt,
egy kis hal csendesen haladt.
Tudomást sem vett arról,
hogy figyelem a partról.

Szeretem nézni a tavat.
Éj, és lelkem közt ver hidat.
Hiszen lehet fű, fa, vagy ég.
Mindenben ott van a szépség.

Nem érted a gyíkok szavát?
Kiküszöböljük a hibát.
Megmondom én, itt van nesze.
Min is jár egy kis gyík esze:

Lehetsz persze műveletlen,
de kérem ez már tűrhetetlen!
Ki látott már ilyen ármányt?
Gyíknak nevezni egy sárkányt.

Kérlek ne alázzál porig.
Nem látsz te az orrodig?
Sárkány vagyok, jobbik fajta,
ennek direkt nincsen szárnya.

Minek is az, hisz ha futok,
abban biztos orra bukok.
Kérlek szépen téged ezért,
legközelebb konkrét legyél.

Gyere ide, boruljon vállamra arcod.
Összekötötted velem a sorsod.
Egy lélek lettünk, két testbe öltve.
Öleljük meg egymást szépen, csöndbe.

A sóhaj, mi felszakad belőled,
a fájdalom, magadból kitéped.
Lélegzetemmel belém költözik.
Megretten, és örökre megszökik.

Támaszai vagyunk mi egymásnak.
Felettünk évek gyorsan elszállnak.
De a lelkünk összenőt, hát örök.
Várnak minket mennyei gyönyörök.

A hold lassan emelkedik
a recés hegycsúcsok felett
mint egy sápadt, himlőjeles
és túlsúlyos fenék,

és a felhők
halálosan szürkék,
mint pocsék pára
sodródva mérgezett tó felett.

A gyülekezet fel van világítva
lángoló fáklyákkal
és lobogó örömtűzzel:
a fény és sötétség játéka.

A groteszk alakok,
köpenyben és kapucniban,
amint óvatosan ismerkednek
és kiszimatolják egymás fajtáját.

Míg a hold még emelkedik,
metsző nevetések
és disszonáns kiáltások
feltüzelik a vad táncot.

Végül is korbács csapások
és vonagló testek,
hús és vér egyesülése:
az érzékiség és fájdalom éjféli tora.

De mindeközben,
Monsieur bozontos
kecske fejével és görbe
csavaros szarvakkal trónol.

Aranysárga szeme
nyugodt és archaikus,
és sötét húsos szája
kajánul mosolyog.

Működésképtelen család voltunk.
Magyarságunk rendkívül riasztó,
hol semmi más nem volt eltűrve.
Bármi amit más nyelven olvastam vagy mondtam
a hangos magyar által le lett gyűrve.

Apám beképzelt volt és mindenkinél
mindent jobban tudott mint bárki más.
Büszkesége az egekig kiáltott,
de szeme majd kiesett és nyála csurgott
ha serdülő kislányokat látott.

Anyám állandóan csak panaszkodott;
neki soha semmi sem tetszett.
Az összes gyermekkori fényképeimen
örök zord kifejezése sötét
hangulatot és árnyékot vetett.

A kevés barátaim kik ismerték szüleim
hátuk mögött megjegyezték:
- Nagyon furcsák . . . mások mint mi szüleink . . .
Nem csoda hogy skizofrén vagy . . .
Hagyd el őket . . . a szülők nem főnökeink.

Igen, az a kimondhatatlan szó ‘skizofrén’,
mely mint Káin jele, csak orvosi
szak-könyvekben és szótárban található,
S más csúnya szavakkal mint ‘pszichózis’
Csak zavartsággal megmagyarázható.

- Minek neked barát ha vannak szüleid?
Anyám szavai melyek által kívántam megfojtódna.
- ?gy legalább magyarnak tudunk,
Egy nagy ajándék mely évek öröksége,
Melyre visszagondolhatsz ha majd elhunyunk.
De nehéz volt tőlük szabadulni;
Sosem menekültem szemük alól,
És mindenhova magukkal vonszoltak,
Mint pórázos, szájkosaras kutyát.
Csak magam tudtam mennyire megbántottak.

Könyvek lettek legjobb barátaim;
Oktatóim, tanácsadóim, szövetségeseim;
Sok köztük oly ritka kincs, úgy éreztem magam
mintha titkos páncél terembe törtem volna be melyben
a világ legnagyobb elméi töltötték fel poharam.

Talán most már nem is csoda e hosszú évek után
Melyekben küszködtem, buktam, és néha győztem
– az élettel vesződés mely által megálltam helyem –
Hogy végre én is, sötét emlékeim és hegeimtől elnézve,
Tisztán és hangosan jelentem ki helyzetem.

Csigalány szerelmes lett egy hím csigába.
Apja szerint a csigák legvacakabbikába.
Hisz, még háza sincs, és pőre is szegény.
Miféle rongyos egy, szegény legény.

Hiszen így szép, így szeretem.
Pőrén főképp tetszik nekem.
Bár csigafiún nem volt ház.
Megtörtént hát a csiganász.

Hát ez meg mi a csoda?
Minő férfidominancia.
Az apóst kitörte a frász.
Egy kiscsiga hátán sem volt ház.

No, de megbékélt az öreg csiga.
Hisz ott volt száz szép kis unoka.
Való igaz, hogy nem volt házuk,
de nem is dől majd soha rájuk.

Boríts kabátot a mára,
hiszen remegi a múltat.
Nem is gondol semmi másra,
csak ne hozzon jövő rosszat.

Melegítse át a szívét,
szeretetből szőtt kabát.
Nyissa hát ki a fülét,
hallja meg igaz szavát.

Láttátok felnőni a világot.
Miképp szór az ember mérges átkot.
Tettekkel, szennyes szóval dúlja szét,
amit megteremtett a mindenség.

Láttátok felnőni a világot.
Ti, akik csak néhányan ott álltok.
Megmaradt magja emberiségnek.
Lehetőség új teremtésének.

Hát neveljetek fel új világot.
Teremtsétek meg isteni álmot.
Rajtatok múlik, mi lesz a vége.
Boldog jövőt hozhattok el végre.

Egyszerűen fogalmazva két realitást ismerek:
Egy belsőt és egy külsőt, vagy ha tetszik,
Egy szubjektív és objektív világot.
Akár milyen határtalannak is tűnik a világ
végtelen távlataival, minden emberi koponyában
potenciálisan van egy világegyetem.
Fejemben nincs helye se “id”-nek se “ego”-nak
melyek vad spekuláció alapján fogantak,
mert minden alkalommal mikor van egy ötletem
egy ősrobbanás vagy egy szupernóva
lángra lobban a koponyámban.

Ezért, Sigmund bácsi, te ravasz vén róka,
Tudatom veled hogy nem vagyok rabja
a szenvedélyemnek, és nincs semmi vágyam
visszakúszni anyám méhébe.
Még kevésbé akarom apámat meggyilkolni
hogy anyámmal hálhassak.
Inkább, magamon túl nyúlok, hol igazi lényem
olyan mint egy mozdulatlan inga,
vagy egy függőón mely világosan kimutatja
a különbséget a vízszintes és a merőleges között
és emígy állok.

Bármi történik, szemem és fülem nyitva van,
és ha nem is vagyok hatvan évnél több,
magamban hordom vezércsillagomat,
de te, kedves Zigi, az ingatagokat és őrülteket
használod mércédé. Valaha is gondoltál arra
azokat tanulmányozni kik próbálják
az emberi szférát túlhaladni, vagy talán
úgy gondoltad hogy szárnyra kapnak,
és ezért elérhetetlenek részedre?

Míg te, vén szélhámos, turkálsz poros és nedves
tárgyak között egy nedves pincében,
én a házam tetején ülök és engedem magamat
elragadtatni az éjszakai csillagok által,
és vízióim vannak Buddhák és ős bölcsekről kiknek
ajkain csüngök amint egymással beszélgetnek.
Amint álmodozom, a Himalája csúcsaira kerekedek
és bennsőséges ismeretet szerzek a tiszta fehér fényről.
Te viszont le akarsz engemet rántani valamiféle
ősiszapba, melyre csak úgy tudok válaszolni hogy: Pfuj!

Szakíts le rólam egy virágot.
Ágamra nőtt lélekszilánkot.
Sötét földbe merült gyökerem,
táplálta fényre az életem.

Szakítsad le, vigyázz rá nagyon.
Ilyen nem terem csak úgy vadon.
Belőlem fakad ez a virág.
Lélek mélyből izzó szalmaláng.

A szeretet mennyit ér,
és az élet mennyit kér?

A misztérium válasza
az utolsó vacsora,

melyben a bor és a kenyér
hagyatékosan test és vér.

Melyben Krisztus tudatta
hogy a borban és kenyérben,

a testében és a vérében,
áldozatát ránk hagyta.

Szép a magyar a költő ajkán,
és szívemben van a szépsége,

de a szép szónak minden
nyelven egyenlő az értéke.

Ki bejárta a világot,
az egy kissé messzebb látott,

és minden népnek embere,
mert a földnek nincsen pereme.

De kétségtelenűl szép a magyar,
főképpen ha szívből szaval.

Mint egy kis király ültem a szánkón
melyet nagyanyám mererőltetésel húzta.
Enyhe pelyhek hullottak az égből
és a hó mint patyolatos fehér takaró
fedte be a keményre fagyott földet,

Ölemben tartottam egy barna papírban
burkolt csomagot, mert nagyanyám megkért
hogy szorosan tartva vigyázzak rá.
A falu szegényeihez voltunk útba, kiket
megsegített. Ilyen volt az én nagyanyám.

Az én nagyanyám egy áldott lélek volt
kit az Úristen már régen szívébe vette.
Hóviharban vagy kánikulában, az én
nagyanyám életében mindig akadt valaki
kit önmagánál fontosabbnak tekintette.

Eszedbe jut, ha felnézel az égre.
Eszedbe jut, ha éj fest feketére.
Felejted majd, ja távozol sötétbe.
Felejted majd, végleg és örökre.

Így, ha felnézel Isten kék egére.
Ha meredten nézel bele az éjbe.
Jusson eszedbe, mit kell másképp tenned.
Hogy szép pecséttel zárd le életed.

Egy vérző naplemente
kopár ágak mögött
és a téli szellő csipős
a szürke fasor között.

Egyedül sétálok
egy elhagyott tájban.
Rendelet szerint
takart orrom, szájam.

El vagyok zárkózva,
s ha ajtómon kilépek,
társak hiányában
magammal beszélek.

Megszűnt a múlt
és megszűnt a jövő.
Sőt e zord jelenben
eltűnik az idő.

Elfelejtettem, hogy mi jutott eszembe.
Leírom, pedig írni sem tudok.
Szem nélkül nézek bele szép szemedbe.
Láb nélkül is csak utánad futok.

Kiskertembe nyúl tévedt be.
Meg is jött gyorsan a kedve.
Kedve támadt falatozni.
Káposztából csipegetni.

Jaj, hogy mennyi finom falat.
Megtelik majd pici pocak.
Meg is indult gyorsan koma.
Előtte a nyúllakoma.

De Bodri kutyám sem volt rest.
Elűzte a buzgó fülest.
Most nem ehetett kedvére.
Mehet legelni a rétre.

E pár sor nem csak köszönet
évtizedes együttlétünkért,
melyben épp úgy megosztottuk
a jót mint a rosszat,
hol lábra segítettük egymást
ha bármelyikünk roskadt.

Már annyira összenőtünk
mint sziámi ikrek, és gyakran
már a gondolataink is azonos,
és amit átéltünk mindkettőnk
örök és megosztott dicsősége.

Íme két egyén mely egymásra talált
és közösen és bátran nézett szembe
egy viharos sorsnak akadályaival.
Íme két test mely összeidomult.
Íme két lélek mely egymáshoz simult.

Talán azok a hatalom emberei a legveszélyesebbek
Kik mint Nagy Sándor vagy Attila a sors gyeplőjét
Vasas kézbe kapják, és teljes nemzeteket elpusztítanak
Hogy nagyképű és mindenható vágyaikat kielégítsék.
Harcra kész légiók állnak rendelkezésükre melyek
parancsára a háború ebei gyors lábakon megindulnak
Az ő fajtájuk a legkönyörtelen módszerekkel
Kényszerítik a világot egy alázatos öntvénybe,
S isten segítsen azokon kik mernek ellenállni.

Sokkal megértőbbek azok a jóindulatúak kik szerető
meggyőzéssel próbálják a világot megváltoztatni, és
kiknek a kibékülés álma rokonságra vezeti a népet.
Ők azok a tanítók és gyógyítók kik gyengéd természettel
Megbocsájtást, türelmet és részvétet hirdetnek.
Erejük mely az erény és élet tisztaságán alapszik, arra
hatalmazza fel őket hogy a lélek tudatával uralkodnak.
Szívük nyílt és eszméjük fel van világítva amint
biztos lépésekkel a mennyei cél felé vonulnak.

Aztán vannak kik tudják hogyan kell vagyont halmozni,
És kik értik hogyan lehet kincses fellegvárat építeni.
Mint régi idők ravasz kamarásai, kezükben a kulcs
Mellyel arannyal töltött kincstárat nyitnak és csuknak.
Manapság a java a kereskedelem kerekét forgatja,
És billió számú embernek teremt munkát és bért.
Hatalmas hajóik a tenger hullámaival birkóznak,
És dokkolnak az iránytű minden irányában, elnézve
Attól hogy a föld lakói mily messze elvetődtek.

Szükség a szépre a legkorább idők óta követ bennünket
De az ellentétek gyakran árnyékot vetnek életünkre.
Kik harmónia után vágynak és egyensúlyt keresnek,
És kik esztétikája a szépség látomásait követik,
Művészettel cserélnék fel a káoszt és rendellenességet.
Édes dallamok születnek nagy zenészek eszméjébe
Melyek drága áron zengnek királyi udvarokban,
És ahol a mester kőműves szakmáját műveli
Fenséges műemlékek és tornyok emelkednek.

Azok az emberek kik mértékkel és szabállyal dolgoznak,
És kik erénye az értelem és józan gondolkozás
Kémcsővel, mérleggel és lombikkal ügyködnek, vagy
vonalzóval, tollal és ecsettel mely színes tintákba merítve
térképet és grafikonokat ügyes kézzel beszínez.
Egy strapás munka mely csak nyugodt kedéllyel lehetséges,
De hasznos mire találmányaik a köz tudatba kerülnek.
Az ő munkájuk által nézhetünk a természet maszkjai alá,
És bármi másra mely ők által a napi munkát megkönnyebbíti.

Ha egy új ideológia vagy tan elismeréssel van fogadva
A legbuzgóbb hívekből alakul ki a mozgalom gerince
Melynek fenntartására és folytatódására bármire képesek,
De gyakran egy túlzott lelkesedés szélsőségre vezet.
Mennyire szánalmas ha az ötlet fanatikusok kezébe kerül,
És elsavanyodik ha túl sok a szenvedély
Mely által a nép tömegesen elveszti az eszét!
Inkvizíciók mint szörnyetegek emelik fejüket és
minden jó szándékú ötlet nem hoz mást mint veszélyt.

Végül is azok az emberek kiknek öröksége a csillagok,
És kikben a szellem alkalmas otthont talál.
Ők lesznek egy új adományozás polgárai,
kik mint istenek újan-szűlt földön fognak járni.
Egy efféle arany korban isteni rend szerint az uralkodás,
Hol a józan ész, szeretet és hatalom lesz a szabály,
Tükrőzve egy oltáron melyet egy háromszoros láng ékesít.
Egy bátor új faj melyet pap királyok és mágusok uralnak,
Olyan földön mely átalakult gyönyörrel telt paradicsommá.

Az érzelmeimtől függ hogy
kit kedvelek és kit nem,
mert tele előitélettel homályos
és hályogos a szemem.

A szeretet viszont nem
a szeszélyeim függvénye,
hanem mint csontban a velő,
egy istenadta, szívben rejtett erő.

Csak pucéron és ártatlanul
állhatok a lelkemmel szembe,
melynek tiszta fénye arra mutat,
hogy hol a hiány és mi a feladat.

a mulandóság padlóján táncolunk,
még akkor is ha a csontvázat említjük
(a halál üregszemű jelképe),
amely idővel szintén földé válik

még a halál is elvérzik,
és mának virágai a holnap
gyomnövényei lesznek
a jelen egy nád szál
mely a holnap szelében inog

az évszakok
megkeverik napjainkat
mint várakozó
nyugtalan kérdések

öregedésünk során rájövünk,
hogy a lebegő őszi levelek
a szélben valóban egy új
menyasszonyi táncot gyakorolnak

Szűrt fény kergetőzik a lombokon.
Két levél között csendben átoson.
Lecsúszik az ősöreg fa törzsén.
Mely az időt nyögve áll itt görbén.

Megfáradva várja léte végét.
Kor marta ránc barázdálja kérgét.
De most csak figyeli a fény táncát,
öröm simítja ki kérge ráncát.

Nézegetem szobám kopár falát.
Szellemeket rajzol rá egy faág.
Ahogy hajladozik, kint a fényben.
Árnyék rajzol képeket sötéten.

Megjelenik a bőség szelleme.
Soha sem voltam jóban ővele.
Látszik még egy, ki sosem volt barát.
Nyugalom díszíti szobám falát.

Megjelenik életem hű társa,
a velem sétálgató bús dráma.
Ővele mindíg is jóban voltam.
Te is itt vagy barátom? Dúdoltam.

Na menj el innen már a fenébe.
Minden trükködet tudom betéve.
Behúzom a függönyt, hogy ne lássam.
Úgyis marad az egyetlen társam.

Elindult a komor ősz már.
Előtte ballagott a nyár.
Lehagyta az ősz a nyarat.
Az ősz mögött hát lemaradt.

Mikor érezte, hogy fárad,
lépett hátrafelé hármat.
Minden lépése egy hónap.
Ősz utat ad tél apónak.

Nem lehet itt semmi panasz.
Látszik már a színes tavasz.