Költők szerint

Cinamon C (1)

Juhászné Kleczli Katalin (0)

yukka yukka (0)

Gyémánt Nikolett (0)

kikicsi versek (0)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (352)

Kedvesemnek (101)

Hiányzol (57)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

TYRUSZI BÍBORBÓL
SZŐTTEM NEKED FÁTYLAT

Zöldellő rét közepén
Született nemes ifjú
Lángsugarat röpített
Szomorú szemeimbe.

Tyroszi bíborból szőtt
Koszorúba font éjjeli fátyol
Égboltra felvetíti
Halandóról írt sorsot.

Táncoló Göncölszekér
Utaim igazítja, s
Társtalanul vezetett
Ciprusos lugasodba.

Hajdanán ott jártunk tán,
Ma te lettél a múzsám!
Kajszibarack s füge sok
Ananász kezeimben,

Kókusz ringott pálmafa ágán,
Feszítette vitorlád
Zafír szél hátán érkezett
Viharos nyári orkán.

Kút peremére lehajló
Fehér ingem övét
Szenvedéllyel letépted, s
Vizesen megöleltél!

De amfórám rég nem enyém,
Myrtusz-illatos tégely!
Boldogságomat beletetted
Ajándékomul szépem!

Leköpött a jó barátom,
a púptalan teveféle.
Utólag én nagyon bánom,
hogy nem mentem fedezékbe.

Pedig nyugodtan kérődzött,
mikor hátat felmálháztam.
Úgy látszik, hogy megsértődött,
pedig mindent megpróbáltam.

Láma komát hazavittem,
de ő köp, rúg nyakkal bírkóz.
Először még kinevettem,
de nem tetszik nekem e póz.

Nem kap semmit ma ebédre,
hát ne szórakozzon itt nekem.
Így az lesz ennek a vége,
máskor csúzlival etetem.

Ismét eljött hát a virradat,
egy tegnapból született holnap.
Az idő mellettem elhalad.
A mából hogy lett egy másnap?

Az ó helyet ad új világnak,
én tétován tovább is megyek.
Próféták vajon mit is látnak?
Sivataggá vállnak a hegyek.

Voltam én régen kis legényke,
már fakulnak a régi álmok.
Itt elfárad az ember lelke,
kaktusszá vállnak a virágok.

Tróntermében ült a király,
márványpalotája mélyén.
Óriási csodás hodály,
övé lett öröksége révén.

Büszke gőggel oda jutott,
hogy már elhagyta a népe.
Tőle mindenki elfutott,
ezért savanyú a képe.

Szegényebb lett koldusnál is,
hát ez rettenetes csúfság.
Egy nagy gazdag, boldog ország,
így lett magányos királyság.

Újonnan érkezve, beilleszkedett, megtanulta
a műszerek kezelését, nyomtatványok kitöltését,
társaival beszélgetett, teát ivott, és olvasta
a Pynchon által írt Súlyszivárványt.

Kint, az intézet kövezett szakaszán
megismerkedett a hely hangulatával, a fehérséggel,
a nyitottsággal, a vakító fénnyel, a rontatlan
levegővel, és mindennel ami ott található.

Nézte amint a habzó hullámok
Rázuhantak a markáns sziklákra,
egy örökké nyugtalan tengernek
durva bölcsős ringatása,

és figyelte a pingvinek egy soros
menetét amint ügyetlen lábakon
a szédületes és szeles szakadék
peremén lassan cammogva haladtak.

Teltek a hetek amint csodálta
ezt a furcsa új világot, és a levelek
jöttek és mentek e Déli-sarknak
távoli sarkából és igaz otthona között.

De aztán egyik reggel, mint akit
megbabonáztak, különös és idegen
vággyal ébredt, hasonlóan mint
egy tengerészé az árboc kilátójában.

Felöltözött, kilépett, és sí lécet csatolt
bakancsára, feltette sí szemüvegét
és gyapjúsapkáját fejére húzta, aztán
elindult a csillogó ismeretlenbe.

Eleinte az elméje gyermekkori
emlékek foszlányaival volt elfoglalva
amint egy hó ember mellett játszott,
de aztán a gondolatok lassan elapadtak.

Úgy látta az eget, mint egy hatalmas
jeges palota kupoláját és a földet
mint egy végtelen fehér szakaszt mely
újonnan esett hóból lett volna kigurítva.

Oly kitartó és sajátságos ritmussal
mozogtak a lábai melyben beilleszkedett.
mint egy Hare Krisna hívő kántálása
melynek ellenállni jóformán nem lehet.

Végül megállt. Kicsatolta a sí léceket
és leült, szíve telve volt a hó, a szél
és az ég mérhetetlen kísértetével, mely
határtalanul boldoggá és lelkesé tette,

és megvakítva a hideg fehér fény által,
hátra dűlve elaludt és megszűnt.

Nem illik mondani senkinek,
Hát elfecsegem mindenkinek:
Hogy a lélek sötét éjszakája
A józan észnek kín halála.
Hol csak tapogatsz a sőtétbe
Az őrület tüskés őlébe,
Mely viharos sorsod vergődése.

Nem illik mondani senkinek,
Hát elfecsegem mindenkinek,
Hogy azok az okos intézmények,
melyek tudásuk alapján tekintélyek,
Gyakran vakul spekulálnak
És ritkán tudják mit csinálnak,
Hát veled akkor miként bánnak?

Nem illik mondani senkinek,
Hát elfecsegem mindenkinek:
Az őrületed bonyolult kezdete
Gondolataid zagyva serege:
Rém álmaidnak valósága,
Az élet örömöd cáfolása,
És gyötört lelked kitárása.

Nem illik mondani senkinek,
Hát elfecsegem mindenkinek.
Csak ha teljesen ki vagy ürítve
Remélhetsz elvárt üdvödre,
Mielőtt fény hatna a lelkedbe
És öröm születhet szívedbe,
Mert az élet ezt így rendelte.

Lombhát erdejében történt,
elmesélem nektek tüstént.
Felvirradt a szép kikelet,
galamb kézbesít levelet.

Lakából kitette szárnyát,
el is foglalták a házát.
Kakukk koma volt a bűnös,
ez a madár nagyon trükkös.

Nem épít magának házat,
nincs benne semmi alázat.
Ismeri őt az egész erdő,
házán sosem lógott csengő.

Mikor galamb ezt megtudta,
rákiáltott a kakukkra.
Kérem szépen nem szép dolog!
Örömömben nem táncolok.

Na menjen innen szaporán,
barátokat is hoztam ám.
Velem van az egész erdő,
újra lesz a házon csengő.

Megszeppent a csalfa kakukk,
el is menekült madarunk.
Ha nincsen neked már semmid,
jó ha vannak barátaid.

Képeslapokon nézve az őszi táj
csodás színekben pompázó remekmű.
Jól körbenézve itt minden csupa sár,
virág helyett más nem nő, csak parlagfű.

Elvesztettem a pillanat varázsát,
hiába nézek körül nem találom.
Úgy tűnik fogta magát és tovább állt,
akkor is felkutatom, nem hibázom.

Újonnan érkezve, beilleszkedett, megtanulta
a műszerek kezelését, nyomtatványok kitöltését,
társaival beszélgetett, teát ivott, és olvasta
a Pynchon által írt Súlyszivárványt.

Kint, az intézet kövezett szakaszán
megismerkedett a hely hangulatával, a fehérséggel,
a nyitottsággal, a vakító fénnye,l a rontatlan
levegővel, és mindennel ami ott található.

Nézte amint a habzó hullámok
Rázuhantak a markáns sziklákra,
egy örökké nyugtalan tengernek
durva bölcsős ringatása,

és figyelte a pingvinek egy soros
menetét amint ügyetlen lábakon
a szédületes és szeles szakadék
peremén lassan cammogva haladtak.

Teltek a hetek amint csodálta
ezt a furcsa új világot, és a levelek
jöttek és mentek e Déli-sarknak
távoli sarkából és igaz otthona között.

De aztán egyik reggel, mint akit
megbabonáztak, különös és idegen
vággyal ébredt, hasonlóan mint
egy tengerészé az árboc kilátójában.

Felöltözött, kilépett, és sí lécet csatolt
bakancsára, feltette sí szemüvegét
és gyapjúsapkáját fejére húzta, aztán
elindult a csillogó ismeretlenbe.

Eleinte az elméje gyermekkori
emlékek foszlányaival volt elfoglalva
amint egy hó ember mellett játszott,
de aztán a gondolatok lassan elapadtak.

Úgy látta az eget, mint egy hatalmas
jeges palota kupoláját és a földet
mint egy végtelen fehér szakaszt mely
újonnan esett hóból lett volna kigurítva.

Oly kitartó és sajátságos ritmussal
mozogtak a lábai melyben beilleszkedett.
mint egy Hare Krisna hívő kántálása
melynek ellenállni jóformán nem lehet.

Végül megállt. Kicsatolta a sí léceket
és leült, szíve telve volt a hó, a szél
és az ég mérhetetlen kísértetével, mely
határtalanul boldoggá és lelkesé tette,

és megvakítva a hideg fehér fény által,
hátra dűlve elaludt és elhunyt.

Gyere fussunk együtt az őszi széllel.
Fussunk, olvasszuk össze földet éggel.

Rohanjunk ketten egy szebb világ felé.
Legyen lelkünk fénye a csillagoké.

Színekre bontja a napfényt,
lenge szélben fodrozódik.
Réce legel a tó szélén,
terített asztal adódik.

Fűz borzolja fel üstökét
lepillantva a tópartra.
Felfedi madár rejtekét,
bizton nem így akarta.

Nád kaszálja a levegőt
szabjává érett levéllel.
Átugorva múló időt,
nem törődve késő ősszel.

Biccentek egyet a napnak,
szemnek lomb ad panorámát.
Itt bús gondolatok hagynak.
Köszön nékem egy üde virág.

Hát megnyugodott a lelkem,
itt elhagyta a gyötrő kín.
Természet. Örök szerelem.
Dús szépségével rám kacsint.

Kép:Saját

A szép kék zoknimat kimostam,
a mosógépbe én bedobtam.
Bűntény történt itt ez páratlan,
mert kezemben csak egy zokni van.

Hát kérem szépen ez nem járja,
már megint nincsen meg a párja.
De tudom én, hogy ki a tettes,
hát akinek a keze enyves.

Még sosem találkoztál vele,
de lehet ismerős a neve.
A kis csintalan zoknifaló,
komisz és pimasz zoknimanó.

Gyermekkorom emlékei közé tartozott,
hogy vidámak leszünk és boldogok.
Gyermekkorom képei már rég elhagytak.
Vágyaim, álmok immár hallgatnak.

Sors vihara cibálta szét a tetteket.
Ez legyen a vége? Az nem lehet!
Nem gyűrhet le engem a sötét félelem.
Adj hitet, erőt nekem Istenem!

Körbenézett, a homályt látta,
fakultak a színek, a hangok.
Bús világát hiába járta,
foszlottak a kedves arcok.

Nem volt víz, sem fa, sem állatok.
Kopár sivatag vette körül.
Most hát eltűntek a távlatok,
mellette csak a halál csücsül.

Pihennek az ágak, bokrok.
Pihennek a kerti fák.
Bolyonganak búsan sorsok.
Kicsit megállt a világ.

Nem hallatszik szívnek hangja.
Rút festi át a képet.
Sötét lélek ült egy gallyra,
foglyul ejtve a szépet.

Ha élsz még holt lelkekbe zárva,
feltámasztó tüzekre várva,
halld imámat.

Ha még van ki őriz magában,
nevedet suttogva imában,
halld meg szavát.

Ha újra hallik ő szent neve,
feltámad magyarok istene.
Halld szavát!

Sokan várjuk feltámadásod,
hogy szórjad reánk szent áldásod.
Visszavárunk!

Emlékbe merült a fiatalság,
sajnos már örökre elveszett.
Meghaladtam életem delét,
sorsomnak útja idáig vezetett.
Emlékkútba merült az, mikor
gondtalan kor csak nevetett.
Csodák honában élve,
szerelmek daláért repesett.
Elmúlt számomra ez az idő,
vajon hová mehetett?
Ma csak a szép emlékek fűtik számomra
magányosan töltött teleket.

- Én a császár vagyok
és gombócot akarok!
Hallgassatok szavaimra,
és rögtön tálaljatok!

Az uralkodáshoz persze
nagyon keveset értett,
és bármit buzgón aláírt
mit írásban tőle kértek.

Hogy valami baja volt
azt tudta összes népe,
és mégis mint uralkodó
volt megfestve a képe.

Nem nemzett utódot,
és nem is volt ajánlatos.
Mint epilepsziás volt ismert,
meg aztán hogy agy bajos.

A forradalomról az kérdezte:
- Ilyesmi meg van engedve?
De Metternich csak legyintett,
amint bosszúságát leplezte.

Mikor lemondott a trónról
Prágának lett polgára,
de nagyon udvarias volt,
és soha nem szált vitába.

Szerette a szép hölgyeket.
és kalapját nékik emelte.
Végül is egy fenség volt
mert királyi pár nemzette.

Ady Endre elnézésével

Ordít mint az őrült,
Hallgatja ki állja,
S a gitár húrokat
Tépi és cibálja.

Tudja hogy mit akar,
Nem vonít hiába,
Akinek nem tetszik
Töprengjen magába.

Zenés csoda gyerek,
Korszakunk hőse,
Gitárján kívül
Nincs fia, se őse.

Akkora zajt csap
Hogy a holtak kelnek,
De nem az a típus
Kit könnyen megnevelnek.

Őrjöng a tömeg,
És remeg a fal,
Mert végre valaki betört
Új idők új dalaival.

Ez most az életnek
Vad melódiája,
Mi pedig ujjongunk
Egy új kor ritmusára.

Az utolsó madárhang elhalt
és a tó felszínén a hullámok lecsillapodtak.
A víz tiszta mert az összes szenny
a tó fenekére leülepedett.
Csend van és növekvő sötétség.
Az ég hold-nélküli és az első csillagok
fakó fénye tétován pislog.

Szemem fáradt, de még tisztán látom
hogy az ágak nehezebben ágaskodnak
az egek felé a dús lombok súlya alatt.
Várom a növekvő sötétséget mely szememnek
olyan mint a balzam, úgymint a csendet
melyre minden este lefekvés előtt vágyakodok.
Könyveim mindnél gyakrabban már csak arra
szolgálnak hogy ritka vendégeim láthassák
hogy valamikor komoly olvasó voltam.

Én és a halál már régi cimborák vagyunk.
Ismerem két üres koponya üregét,
és már láttam felém nyúló hideg csontos kezét.
E kevés időben mely még hátra marad, akár
hetek, hónapok vagy netán rövid évek,
(részemre ez már nagyon csekély dolog)
Már csak nyugalmat és megértést akarok.

Apró kis tanyán élt a lúd,
ő szakmát sohasem tanult.
Viszont nagy gőg lakott benne,
neki minden szakma menne.

Egy reggel gondolt egy nagyot.
Ő üdvözli ma a napot.
Tudja ő azt mit a kakas,
ő is van olyan jó szárnyas.

Kukurikú kiabálná,
ha a hangot megtalálná.
De csak annyi jött, hogy gágá.
Ennyit kürtölt ő világgá.

Inkább költök tojásokat,
megy az, mint a parancsolat.
Egy óra alatt megunta,
és ezt a szakmát is hagyta.

Na, majd a házat őrzöm én.
Vagyok olyan erős legény.
Ki is állt a kertkapuba,
mint Samu a juhászkutya.

Éppen arra járt a róka,
most jött el a főpróba.
Úgy megrémült szegény koma,
hogy futott ahogy bírt haza.

Akkor én most mihez kezdjek?
Talán igásállat legyek?
Az biztos, hogy nem leszek ló.
Leszek én majd tanácsadó.

Ha itt hagynálak kérlek szólj rám,
ne rontsam el borral a szódám.
Tudom, a fröccsöt meg nem vetem,
ez veszi el mindíg az eszem.

Bár, ha csak az eszemnek kellesz,
akkor ebből már semmi nem lesz.
Na, de tegyem félre a tréfát,
ejtsük ezt a sikamlós témát.

Megváltozok én, ezt már tudom.
Szóda nélkül iszom a borom.

Baktat az erdőben az őzsuta.
Lassan lépdel, mert kicsit tétova.
Csúnyán megtréfálta a természet.
Igen csak unja már az egészet.

Roppant furcsán néz ki az ő feje,
neki elöl nőtt ki mindkét szeme.
Csúfolja is őt az összes társa,
ezért nincsen neki jóbarátja.

No, de nem baj. Jól van ez gyerekek.
Magam előtt mindent észreveszek.
Ha nem így lenne, akkor felbukok.
A hátrányból előnyt kovácsolok.

Gondolataim úgy sodródnak mint áttetsző köd egy tó fölött,
miközben az idő egy befejezhetetlen témának
végtelen változatait folyamatosan szővi.
A múlt, a jelen és a jövő elveszíti jelentőségét,
és az élet bonyolult álmainak részese lesz.

Már nem vagyok fiatal, és gyöngülni kezdek.
Az élet soha nem volt könnyű, sőt
ifjú korom legfénylőbb idejében is
csalán nőtt a mályva között, és vércseppek
hagyták nyomukat az újonnan hullott havon.
A tiszta öröm pillanatai ritkák voltak,
és emiatt annál drágábbak.
Ezeket gondosan kell megőriznem.

Tudtam, mit jelent rabságban felnőni,
mert már gyermekkoromban láttam,
hogy milyen nagyra becsült a szabadság
amikor vérrel fizetik, de derűsebb napokon
és jobb években láttam tiszta
fehér hóval borított hegycsúcsokat,
és a lehülő szerelem parázslása után
az igaz szeretetet úgy tapasztaltam
mint egy növekedő tónak kiszélesedő partjait,
melynek mélysége és szélessége
a lelkemet éppen úgy bővítette.

Hajótörést szenvedtem és tűzben küszködtem.
Elvesztettem az eszem és mocsárba süllyedtem.
Ingaként lengtem két ellentétes énem pólusai között,
de az összes zivatar és hurrikán után
visszanyertem az erőmet, és szívem
kincses kamrájába rejtettem el a nyereséget.

Most már csak egy imám maradt,
hogy mikor szívem arra a finoman beállított
mérlegre kerül a halottak birodalmában:
legyen oly könnyű mint egy toll - és mint egy sólyom
melynek fejéről leveszik a csuklyát – szárnyra kelhessek
a nap felé, mert földhöz kötött fióka korom lejárt.

Nézem ,ahogy fekszel összeaszott testtel,
könnyeim hűsítik drága homlokodat.
Hálásan nézel rám láztól izzó szemmel,
pedig nem is tettem én érted oly sokat.

Bár lehelhetnék még beléd életerőt,
hogy újra nyíljon benned sok lélekvirág.
De tudom, rád borítanak bús szemfedőt,
és szegényebb lesz nélküled ez a világ.