Költők szerint

Shiffer Serena (0)

Kovács István (1)

Nagy Norbert (0)

Fazekas Mihály (17)

S. Mariann (0)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (354)

Kedvesemnek (104)

Hiányzol (63)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Hófehér paplanon csillagok fénye,
holdsugár ezüstje kúszik az égre,
lágy zene kísér tündöklő pihéket,
aranylant húrjain reményt ígérnek.

Házakon csüngő, szikrázó jégcsapok,
kémények füstje lassú - még andalog,
ünnepi díszben hegytető tetszeleg,
angyal száll fölé, lépése nesztelen.

Fenyőfák csúcsán pelyhekből glória,
égből zeng a varázsos szimfónia,
halkan lép karácsony a bársony éjbe,
ragyogást csenve földi sötétségbe.

Élénken él az emléked bennem,
nem búcsúztál - én álltam döbbenten,
még itt voltál, de lelked útra kész,
emlékezeted néha visszatért.

Láttam, tested csont-sovánnyá fogyott,
de szemeidben a fény ragyogott,
szavak nélkül értettem a kérést,
engedj el! - a szívem már megbékélt.

Akkor és ott - megértettem mindent,
földi életed most búcsút intett,
már nem engem láttál, a fény hívott,
az ismeretlenbe ajtó nyílott.

Öleltelek volna - hogy ne menj el,
látod, Mama! - küszködök könnyekkel,
talán nem is hallod, amit mondok,
halálos csend - én beleborzongok.

Arcodra szelídült a fájdalom,
a szenvedést meg kellett váltanod,
a Nap sem kísér utadon többé,
Hold ezüst fénye ölel örökké.

Érzed a mélységek rezdülését,
a hajnali dallam csendülését,
szemeid a kék óceánt hordják,
szivárványszínek adnak koronát.

Könnyedén lebegsz az égi hídon,
új élet vár rád egy másik síkon,
a halállal megszűnt földi léted,
sugárzó fény lett a menedéked.

FÉNYLŐ CSILLAG
Írta: Poór Edit

Egy fénylő csillag az égen,
Felragyogott nékem!
Életem alkonyán,
Megjelent egy fénysugár.
Reményt keltett szívemben,
Tisztán ragyogott az ég felettem!
Szikrázó fénye beragyogta életem,
Ez a csillagfény Te voltál énnekem.
Bár hiba volt, hogy reménykedtem,
Csak hulló csillag jut életemben.
Te ragyogj tovább tisztán, fényesen,
Sokáig tündökölj, mint csillag az égen!
Szüksége van, rád e világnak, s az égnek,
Ily ragyogással csak a Te fényed élhet!
Másoknak célt mutatva, a csillag rengetegbe,
Életed büszkén, boldogan élheted le.
Távolról is, de csodálom fényedet,
Lelkemben örökre megőrzöm lényedet!
Néha fénysugarad hozzám is elér,
Örömmel tölt el, hogy engem is ér.
Számomra az ég tengerén,
Te vagy az egyetlen sugárzó fény!
Ha ragyogásod, itt már el nem érhet,
Egy más világban, még utolérhet.
Visszatükrözöm onnan, a szeretetem néked,
Utadon, a lelkem fénye elkísér téged!

Ami fent összetartozik,
Az lent is összetartozik!
A föld, s az ég egybe tartozik.
Várok csendben, türelemmel,
Míg végre két karod átölel!
Az élet rendjét elfogadom,
De soha ? soha fel nem adom!
Túlélek minden napot,
Mert a holnap hozhat egy új napot!
Azt a boldog pillanatot várom,
Amikor e földi világban is,
Magához ölel a lélekpárom!

Még gyermek voltam itt- e honban,
Egyedül éreztem magam családomban.
Beszéltem az éghez, könyörögve kértem,
Kit ott fent hagytam, adja ide nékem.
Emlékszem, tükör előtt álltam sírva kértem,
Mert a fájdalmam, oly nagy volt nékem.
Láttam magam a tükörben,
Tudtam, hogy kettő van belőlem.
Egy ki itt vagyok egyedül,
A másik, kit ott hagytam egyedül.
Hiányérzet fájdalma járta át testem,
De meghallgattatott könyörgésem!
Szóltak hozzám; Tarts ki!
Ikerlángod nem sokára érkezik.
Múlt az idő, az évek teltek,
Ahogy befogadott a föld,
Én úgy fokozatosan felejtek.
Az érzés megmaradt bennem,
Így felnőttként is az igazit kerestem.
Ám nem találtam sehol a másik felem,
Inkább egyedül éltem az életem.
Míg a sors váratlanul hozta elém,
Őt, az ikerlángom másik felét!
A felismerés érzése bennem,
Villámként hasított lelkemben.
Mily gyönyör és fájdalom egyben,
Hiszen előttem áll Ő a másik felem!
Megtaláltam végre, kit egy életen át kerestem,
A sors úgy hozta, hogy már nem érinthettem.
Más utakon járunk itt-e földi világban,
Dolgunk végeztével találkozunk az égi világban.
Most még a fájdalom járja át lelkem,
Tudom, nem lesz könnyű életem.
Míg itt vagyok, mindig hiányzik másik felem,
Soha sem lesz már talán boldog életem.
Várom, hogy lejárjon időm, mit kiszabott sorsom,
Amikor eljön az utolsó órám,
Reményteli lesz távozásom!
Hiszen vár minket oda át az igazi otthon,
Hogy kettészakadt lelkünk örökre összeforrjon!

Valahol távol, a föld egyik zugában,
A párok, házasság előtti szertartásban,
Bizonyítanak szerelem próbájában.
Szellemi tanításokat követve,
Áldást kérnek frigyükre.
Az áldást, tanító mestereik adják,
Vagy nem, ahhoz mérten,
Mit ír lelkük a sorskönyvében!
Ezt mindig csak a férfi kérheti,
A szertartást, csak ő kezdeményezheti.
Templomban, szellemi tanítók előtt kér áldást,
Párjának adni kívánt gyűrűkre.
S az áldás után engedélyt kapnak frigyükre.
Ha a tiszta szándék három hónapon át megmarad,
A szellemi tanítók előtti eljegyzés áldott marad.
Ám, a földi esküvő legalább még egy évet várat,
Hiszen a szerelmesek próba évük alatt,
Szellemi vezetés által követik csillagzatukat.
Amikor a férfi lelke megérett arra,
Hogy szerelmét és életét párjának felajánlja,
Karikagyűrűjét nőjének elfogadásra ajánlja.
Amikor a nő e gyűrűt elfogadta,
A férfi gyűrűje szívét körbefonta.
Viszonzásul a nő is felajánlja,
Így kettejük szíve van gyűrűbe zárva.

Még november közepe tántorog
a ködös-nyirkos utcákon s lassan
közeleg születésem napja de már
fenyőgallyas-csengettyűs fények
fáradoznak az útszéleken ágaskodó
villanyoszlopokra drótozva

sikerrel silányítjuk felejthető
közhellyé gyermekkorunknak
szinte egész évben várt és vágyott
ünnepének meghittségét ? ismét
győzött a mohóság s a talmi
csillogás utáni ócska akarat
önmagunkat hazug hitünk szerint
teljesebbé tévő önző birtoklása
az ünnepek után szemétbe dobandó
mindenféléknek

Születésemkor elindult egy hajó az élet útján,
Gyermekként nem gondolkodtam kormányzásán.
Folyóvize partmentén vitte hajómat előre,
S mindig volt ki a kormányhoz állt előre!
A folyó egyszer csak tengerbe torkollott,
Látóhatár és természet megváltozott.
Nem kímélték hajómat az erős hullámok,
Bár ekkor már, én voltam a kormányos.
Tudtam, hogy a viharral meg kell küzdenem,
Mert ettől fog függeni a további életem.
Hajóm a viharoktól kissé megtépázva,
Újult erővel haladt az óceán irányába.
Itt már minden csendes és nyugodt,
A hajóm kikötésre várva keres partot.
A béke szigetét megtalálva,
Szivárványon kel át majd egy újvilágba!

Valamikor réges - régen,
Két szívet hordozott magában a lélek.
Egyek voltak és boldogok.
Ám, az idő múlásával kettészakadt e lélek,
Szeretetlenség ereje, mi eltávolította végleg.
Azóta keresik egymást e földi világban,
De, nem lelik igaz párjukat,
Az életek egymásutánjában.
Egymás iránti tiszta, őszinte vágy,
S egy magnetikus szál, mi köti össze őket!
Így találnak egymásra, egyik földi életükben.
A lelkek szabadok és felismerik egymást,
Feltör közöttük az ősi egység, varázs,
Felejthetetlen, földön túli érzés és vágy!
Lélekben eggyé olvadnak, mint régen,
S az égiek, áldásukkal pecsételik végleg.
Szeretet fényében ragyog lelkük,
Az úton együtt mennek tovább,
Tudják, egymás nélkül nem léteznek már!
A szeretet lángja fénylik szívükben,
Így őrzik az egységet lelkükben!

Nem kell lét, e képletben,
Emberek élnek kényszerben.
Nem kell rémeket éreznem,
Lehet élnem hogy lélegzem.

Lélegzem, hogy érezzem,
A végtelenben élnem kell.
Képletem lehet a véletlen,
K?ptelent nem enged az életben.

Képeket teremt a lényekben,
Fényeket nevel a lélekben.
Végre tényleg felébredtem
Nem értem hogy élhettem...

Hogy tévedtem eddig ész nélkül,
Hogy élhettem eddig fény nélkül.
Ott él benned is tév nélkül,
Hagyd hogy ébredjen benned is fék nélkül.

LÁTOMÁS
Írta: Poór Edit

Szívem közepében,
Életre kell lényed,
Így jelensz meg előttem,
Mitől oly boldog létem!
Nézz reám, csak nézz,
Szeretem szemed tüzét!
Sarkcsillagként ragyog le rám,
A sötét éteren át!
Mosolyod, mint a felkelő nap,
Szívem rögtön lángra kap!
Ajkam csókodra vár,
Tüze éget már!
Illatod tovaszáll,
Az ég felé egy sóhaj száll,
Óh, bárcsak itt lennél már!
Este, amikor lefekszem,
Csillagokkal üzenem,
Jó éjt kedvesem!
Testem alszik már,
Lelkem csak reád vár!
Jössz is felém már,
Az álom ködfátyolán.
Mily csodás ?e világ,
Itt miénk az egész világ!
Az éjszaka sötétjében,
Nappali fényárad,
Szívünk boldog tüze áraszt!
E boldog fény, beragyogja álmom,
S kívánom, hogy ily csodát,
Te is álmodj barátom!
Ha jő is a keserű ébredés,
Mind ez nem valóság, csak álom,
Vidd magaddal a fény ragyogását,
Mert ez valóság és nem álom!

Mint mindig köd, mint mindig jég...
M'ért kínoz a mindenség?

M'ért éget itt bent a kályha,
miért ez a szívem vágya?
Miért éljek, hogyha fáj?
Hisz egyszerűbb egy gyors halál...

Megtehetném... - Miért is ne?!
Hűs poklok mélye átölelne,
s hogy démon kése belém vág,
gondolnám, 'ez mennyország!'

Újra és Újra álmodom,
hogy kés csúszik a torkomon,
hogy kötél szorul, méreg ömlik,
egy pisztoly csókja ajkamon!

Megtehetném... erre vágyom...
mond meg nekem, miért állom?

2017.10.28.

Nem telik el nap, hogy ne gondoljak reád, bizakodva
várlak minden éjszakán.
Mikor eljön az este, s elhalkul az élet, a lelkem
fájdalmasan ordít érted.
Összetört szívem semmi sem gyógyítja, ha feltörnek az
emlékek, nincs mi megnyugvásra bírja.
Megannyi mesés emlék, csak ez maradt belőled, sajog
a lelkem mert távol vagy már tőlem.

Atlantiszon régi szokás,
Főpap előtti szertartás.
Létezik egy élő könyv,
Melyet, ha egy akarattal olvasod,
Betűi fénylőn lángoló sorok.
Két lélek szabad akaratú döntése,
A lelkük egyesítése!
Így, frigyük nem csak egy életre szól,
Hanem, elkíséri őket a halálon túl.
Legyenek itt e földi világban,
Avagy, legyenek a szellemvilágban.
Lelkükkel egyesültek, s így egymástól,
Ők soha, el nem kerülnek!
Együtt róják élet sorozataikat,
Míg fejlődésükben haladnak.
S, ha valamilyen oknál fogva,
Valamelyik lélek, úgy gondolja,
A lélekegyesítő rítust feloldja,
Főpap előtt, újra egy akarattal,
Az élőkönyvet olvasva,
Lelkük szabadságukat visszakapja.

Hangod mi buján érinti lelkem, s kezed mi szeretőn érinti testem. Csókod mi édesen érinti bőröm, s tekinteted mi megbabonázza minden ösztönöm. Te vagy nekem a szerelem, minek megtalálásáról rég letettem. Te vagy, mit szóban nem lehet leírni, csak szívem azt súgja,örökké veled lenni! Bársonyos kezeiddel a lelkemig nyúlsz, s csodás mosolyodtól a külvilág elhalkul. Te vagy számomra az élet, s csak annyit kérek, örökké szerethesselek téged!

Hajad mint a sötét éj, melyen megcsillan a késő esti városi fény. Szemed mi vágyakozva tűzben ég, csak azt súgja jöjj, légy enyém! Ajkad mely forrón, s gondoskodva csókol. Kezeid, melyekkel szeretőn magadhoz húzol. Lábaid, melyekkel hozzám sietsz, tudatják velem mennyire szeretsz! Te vagy nekem a levegő, mi nélkük élet nem elképzelhető! Te vagy nekem a napsugár, mi megvilágítja az élet boldog oldalát! Immár te jelentesz nekem mindent, s ha te nem vagy, nincs miért tovább élnem!

Olyannak fogadlak el
amilyen vagy
de nem törődhetek bele
ha nem akarsz

várok rád
amíg emberként várhatok
akkor is ha már
nem leszel

akkor is ha
én is
már a csillagok között
leszek

akkor is ha
már meghalunk
akár holnap
az őszbehajló hűvös
hajnalon

olyannak
fogadlak el amilyen vagy
ha ábrándos
szép szemed rámragyog
szitakötők
repülnek felém
tekinteteden

kékek, barnák, búsak,bíborak
mint Adynál
Szentmihály útján az ősz
s a hulló falevelek

A szabadság az
ha az lehetsz aki vagy
a szabadság egy kézfogás
egy sóhaj
amikor szabadon szívja
a levegőt a szád
nem fuldokolva,
a szabadság az
amikor meg tudod
venni amit megvenni akarsz
a boltban
amikor ebéded ebéd és nem
zsiros deszka
az rendben van
hogy nincs egyenlőség
mert nem is lehet
s bár mint illlúzió fájdíthatja
a testvériség
a szívedet
de a szabadság az
ha mindenkinek jut
egy darab rendes kenyér
ha nem éhezik se felnőtt
sem gyerek
a szabadság az ahogy a
a fecskék repülnek
minden égtáj felé
feletted
ha nemcsak magadért
éled az életed
a szabadság
ha nem bénít fortélyos
félelem
ha nem neked írják elő
hatalmasok hogy
miről szónokoljanak
a szónokok
s ha munka után
kitárja ablakát minden
munkával teli gyár
mert van értelmes munka
ami munkásra vár
a szabadság az ha
mosolyogsz délután
ha átjár fényével a napsugár
és jókedvűek a házfalak
ahogy haladsz
s örvendeznek hogy nem kell
félned semmiért mert
hatalom s így a szabadság
te vagy
a szabadság így a tiéd
ezért szabad vagy
és biztatnak, amíg hazaérsz

Augusztusi éjszakák
messzi hulló csillagok
lobogjatok maradjatok még
amíg lehet hiába
hogy elmúlt a nyár
s nem vágyja már senki
a tüzeket
a mélységek is hiába
énekelnek
s hiába kérkednek
az illatok
a fákon fürtökben
leng a fény
alattuk feléd hiába
ballagok
mert hiába volt a pillanat
nem maradt velem csak
emléke verdes még
kitakart szívemen
nélküled forgok az idő
pörgettyűiben
míg fölöttünk
változnak az évszakok
egyszer majd a végtelenben
én is elveszek
se neked sem másnak
többé nem leszek
mint az idei nyár
mint a messzi hulló
csillagok

Feketébe vadult felhők
villámok közt patakzottak,
sújtva téged, az esengőt,
mennydörögve robajlottak.

Viharában a magas ég
földed dúlva mind elverte,
nem maradt más, csak gyertyafény,
s elárvulva néztél szerte.

Vaksötétség árnyékának
mélységes mély örvényében,
erdőségek illatában,
könnycsatornák kéktükrében.

Ősi honban hontalanul,
számkivetve, ingoványban,
álmodozva álmatlanul
lidércfényes szivárványban.

Mocsár húzta törött lelked,
s véres alkony mi nyűgözött,
dúlt, míg nem jött az éj leple,
s te maradtál mint üldözött.

Szívedben az otthon léte
hegyvidékek, völgyek zöldjén,
folyók, tavak ezüstjében,
porban, sárban Erdély földjén!

Hol hőseid nagy múltjában,
sugallat száll öröködből,
s jégvirágos halmazában
rád lehel a sűrű ködből.

S hogyha dereng majd a hajnal,
mi réges-rég nem gyöngyözött,
cseppen még a dermedt harmat,
a zúzmarás fenyők között.

2015.(Magyar ősi nyolcas versforma)

Tegnap visszatért
a nyár
ezer ágra sütött újra a nap
világítottak tőle
a háztetók
a kémények s az antetták
a föld fölött az ég alatt
tegnap
kinyílt a reggel
mint egy szép virág
helyetted
langy október ölelgetett
s csak néztem, ahogy csontkarúvá
halnak a fák
ahogy
sárgulnak, pirulnak ,peregnek róluk
a levelek
még nem siratja őket
az ég
még nem esik
én szemed sugarát kerestem
odafönt
a szitakötőket
hogy rám tekints
de ma már
más volt a nap más vagy te is
s más vagyok én is talán
valami eltört bennünk
valami elmúlt
ami nem is volt talán
csak én hittem hogy
neked is nekem is: remény
hogy olyan mint a szomszéd tető
ahol még
fénylik a nap ragyog az ég
de nem
hűvösödni fog fagy is lesz
s meghal majd bennünk
az a lázas kamasz aki tegnap
még élt

Az éj pamlagán alszik
Lili, a kis unokám.
Pihen az álom,
a legszebb pillanat
varázsra vár.
A láthatatlan érzések
festette vásznon
szerető , pici kezed
kezemre teszed,
és álmod beragyogja
a holdfényes csillagóceánt.

Ön vár engem egy találkozásra
és ez valóban több mint amit reméltem
közben bejött az ősz
esőtől-terhes szürke fellegek úsznak
az égen
ma még nem esik
napnyugaton is eltüntek a bíbor
fények
a lemenő nap vérző színei

Itt már hűvös az alkony
de a találkozásunk még mindig
beláthatatlan
nem úgy hogy egyáltalán
nem látjuk egymást
csak úgy találkozunk levélben
hogy az
nekem kevés
lehet sokat képzelek Önről
az érzemekről
s lehet tévedek
ha azt hiszem, hogy ez magának sem elég

nekem kevés
mert
nem tarthattam még
a karjaimban
nem éreztem csókjainak ízét a számon
úgy telt el a nyár
hogy én csak álmodoztam
magáról
írígy vagyok ? tudom: nem szép dolog ?
hogy van aki
mindennap megérintheti bárhol
míg én
csak a szemeimmel vetkőztethetem le
ha a képét látom


egy képet
hidegen hagy az én százfokos
lázam
szelíd és vad szerelmi ágaskodásom
kitárt karjaim
lüktetése amely ölelésébe zárná
az Ön kívánatos testét
formás csípője feszülését
büszke farát
Ölelném önt
száz karommal százszor
míg levetném
a bársonyos barna ruháját magáról

bársonyos barna ruháját levenném
ahol gyönyörű
melleit
sejtetni engedni
de
én látom holdudvarát is
amikor szemeim levetkőztetik

Én várok Önre mint férfi várhat
egy nőre
most hűvös ősz van majd
tél közelít
én várok Önre majd akkor is
ha dermesztő fagy jön
akkor is
ha az ön vágya értem kihül
ha az Ön szerelme
számomra
elveszik

Különleges, ünnepélyes alkalom,
Az életben egy sorsszerű vonzalom.
Pillanat műve találkozni olykor,
Ám, ez a pillanat egy életre szól!
Tudod jól, ahogy a szemébe nézel,
Nem földi szerelem az, amit érzel!
Szemek tükrében áthatol a lélek,
Rögtön érzed, amint lelke megérint téged.
Megszűnik a világ körülötted,
Lélegzet eláll, s a hang fent akad,
Csak a test bizsergése mi megmarad.
Megszűnik a léted- e világban,
Csak őt látod a külvilágban.
Nem fontos már léted, sem életed,
Legfontosabb számodra az Ő élete.
Megszűnnek vágyaid létezni,
Lelkedre száll nyugalom és béke.
Mélységes szeretet, mely átöleli lelketek,
Életben, Őt soha el nem feleded.
Alakuljon bárhogy majd az életed,
A sors könyvében már Ő a jegyesed!
Nem férhet hozzád többé senki,
Mert, szívednek kulcsát már Ő őrzi!

Ma szürke esős fellegekkel
kezdődött a nap
s nem jött tőled semmi
messze vagy
mégcsak képen láttalak
mégis
szeretnélek téged szeretni

igaz
nem is találkoztunk még
nem éreztem még az illatod
még nem vártalak
soha egy forró nyári vagy
meleg őszi alkonyon
nem találkozott még
a tekintetünk

nem érintett még meg
a kezed
nem is ismersz még
nem is tudod hogy milyen vagyok
s ha átölelsz
s te telt asszonykarjaid között
milyen leszek

szóval el sem mondhattam még
hogy hogyan szeretnélek
nem is tudod hogy
rőt lángjaim úgy lobognak
hogy
a gyönyörűségben
elégetnének

belém vésődtél már
egy érintésként bennem vagy
bennem van a képed
s várlak akkor is ha hiába várlak
mert
már áhítat vagy bennem és buja
igézet
akit száz csókommal csókolnák
s száz karommal ölelnélek