Fazekas Mihály

(1766-1828)

Fazekas Mihály 1766-ban látta meg a napvilágot egy jómódú család gyermekeként. Édesapja állatorvos volt. A Debreceni Református Gimnáziumban tanult, az iskolát azonban nem fejezte be, hanem katonáskodásra adta a fejét. 1782-től 1796-ig katonáskodott, számos ütközetben vett részt, harcolt a törökök és a franciák ellen is, a hadseregben főhadnagyi rangig jutott. 30 évesen tért vissza Debrecenbe, ahol mezőgazdasággal foglalkozott, és mint Debrecen város pénztárnoka dolgozott. Felesége korán meghalt, ekkor nővéréhez költözött. Jó barátságot ápolt Csokonai Vitéz Mihállyal és Kazinczy Ferenccel. Élete végén sokat betegeskedett, a katonáskodás alkalmával összeszedett köszvény kínozta és gyomorbántalmakkal is küszködött, végül a betegség legyűrte és 1828-ban elhunyt. Legjelentősebb műve a Ludas Matyi, ami előszőr 1815-ben jelent meg Bécsben, bár már 1805-ben elkészült vele.

Készítette: www.versek.eu

A földbenyelte Kondé
Dézsmálta jó boromból
Van még vagy egy csebernyi.
De héj! kevés a hordóm,
Ezt is ki kén ürítnünk.
Hogy a nagy Úr megáldjon,
Segíts kiöblögetni.
Úgyis Kabán kiszáradt
A porhanyó garádján
Tán a köhécselőd is,
Vagy a kotús vizektől
Nád nőtte bé az órod.
De hátha tarka békát
Találhatál meginni,
Gyanús az a veszett víz.
Eredj le csak te Szári,
Hozz a szegény fiúknak
Egy kis - hiszen tudod már,
Héj, jó fiuk vagyunk mi.
Szerus druszám! igyunk no!
Hiszen bohó csak így foly
Emphatice az élet.
Rövid egy nap életünkbe,
Nohát örömbe töltsük.
Rövid egy nap éjtszakája,
Nohát igyuk keresztül.
Rövid a piroska hajnal,
Nohát aludjuk által.
Rövid életünk. Nohát egy
Lagzit tegyünk belölle.

Veled való múlatásom
Táplálta életemet,
Tőled való elválásom
Sietteti végemet.
Ámelim! míg öleltelek,
Haláltól tudtam félni,
Miolta elvesztettelek,
Félek azóta élni.
Gondolám: e fa enyhébe
Hogy majd nyugalmam lelem
S ím könnyebbülés helyébe
Még kínomat terhelem.
E hely szerelmünk kezdését
Juttatja bús eszembe,
Hallom egy galamb nyögését,
S könnyek gyűlnek szemembe,
Amott, ahol a vízesés
Az ekhót fecsegteti,
Úgy tetszik, a csergedezés
Nevedet emlegeti.
De csak hasztalan lesem,
Senki sem száll ölembe;
Mivel Ámeli kedvesem!
Nem vagy itt, csak szívembe.
Nálad nélkül nem találom
E világban kedvemet,
S érzem, hogy a végső álom
Már altatja véremet.
De akkor is, édes hívem!
Ha éltem kell végezni,
Hogy szeret, azt fogja szívem
Utóljára érezni.

Kevéssé tart édessége
A szerelem ízének
De ellenben nincsen vége
Szívbéli gyötrelmének.
Én a csalárd Szilviáért
Elhagyám mindenemet,
Ő egy jobb gazda fiáért
Ím elhagyott engemet.
A minémű tisztasággal
Foly e csermely árkában
Sorra bókolt szép virággal
Játszadozván útjában;
Ő úgy szeret, azt fecsegte,
Míg e kis víz meg nem áll,
Szilvia már hitét szegte,
A kis víz még folydogál.

Virágzásom idejében
Akármerre kerültem,
A természet nagy kertjében
Minden nyitott körűltem;
Minden újult, éledett,
Minden örvendeztetett.

Héj de már hogy meghervadtam,
Ha lehajtom fejemet,
Azt súgja a főld alattam,
Hogy maholnap eltemet.
Sorsom így ha képzelem,
Elgyalít a félelem.

De ha nézem a temérdek
Csillagokkal tölt eget
És tanácsot tőlle kérdek;
Ő magához integet,
Hol kinyílva tölthetem
Újra munkás életem.

Lelkem azt örülve látja
És repülne hirtelen;
Csak az fáj, hogy test barátja
Tőlle válni kénytelen;
Ő a világi sok bajt
Únva nyúgalmat óhajt.

Él-é a síron túl vagy nem az emberi lélek?
Ezt a kérdések kérdését a mi Vitézünk
Fejtegeté; de mivel nem akadt nyitjára elölről,
Túlnanról akará még megvizsgálni. Azonnal
Kettényílt az örök titok kárpitja előtte...
Ő bément s széjjelnézett. Látván a halandók
Gyenge világa elől elrejtett mennyei pompát,
Gondolatit szárnyára vevé a lelki dicsősség,
És ő még fül nem hallott szent angyali hangú
Énekek énekein kezdé dicsérni az élet
Felséges voltát, mely várja az emberi lelket.
Megtetszett kedves zengése az angyali karnak
S mennyei múzsának lelkét ottfogta. E halmot
Hamvai tisztelik, és gyönyörű munkái hazáját.