Baranyai Attila

(1966-)

Jómagam középkorúan kezdtem el verseket írni, egy
gyermekkorban elásott érdeklődés került újra felszínre.

Időt kért a haláltól egy lődörgő agy,
és lázasan kutatta a Világ létét,
tudva, hogy jövőnk nem csupán a Földön van,
hanem valahol, kívül öle rezgésén.
Gondolatában suhant mindenekfelett,
merre színjátszó gázfelhők kőröztek,
s távol, míg az Űr csendjében révedezett,
gömbhalmazok csillámai sűrűsödtek.
Majd a sötét anyag, opálos mezsgyéjén
az elhajlott tér örvényén át áramlott,
túlon a fekete lyuk megdermedt fényén,
hol az élet show-ja már láthatatlan pont.

2018

Mikor szemed tengerében megláttalak,
tiszta mélységeidben bámultalak,
majd elmerültem benned mint a halak,
körbeöleltél, s én részegre ittalak.

2015.

Feketébe vadult felhők
villámok közt patakzottak,
sújtva téged, az esengőt,
mennydörögve robajlottak.

Viharában a magas ég
földed dúlva mind elverte,
nem maradt más, csak gyertyafény,
s elárvulva néztél szerte.

Vaksötétség árnyékának
mélységes mély örvényében,
erdőségek illatában,
könnycsatornák kéktükrében.

Ősi honban hontalanul,
számkivetve, ingoványban,
álmodozva álmatlanul
lidércfényes szivárványban.

Mocsár húzta törött lelked,
s véres alkony mi nyűgözött,
dúlt, míg nem jött az éj leple,
s te maradtál mint üldözött.

Szívedben az otthon léte
hegyvidékek, völgyek zöldjén,
folyók, tavak ezüstjében,
porban, sárban Erdély földjén!

Hol hőseid nagy múltjában,
sugallat száll öröködből,
s jégvirágos halmazában
rád lehel a sűrű ködből.

S hogyha dereng majd a hajnal,
mi réges-rég nem gyöngyözött,
cseppen még a dermedt harmat,
a zúzmarás fenyők között.

2015.(Magyar ősi nyolcas versforma)

Lassan ring bíborba a táj,
árad sejtelemmel,
hosszúra nyúlik minden árny,
s bámulom a csendet.

Gondolataimban némán,
befordulva nézek,
ahogy elárvult vadvirág
a köves útszélen.

Elmémben egy kósza sugár
szállja meg érzésem,
s a sejtjeim hullámhosszán,
végtelenbe réved.

Mélyen bujkál bennem a vágy,
lappang elememben,
mint mikor dermedt harmat vár,
hogy rá fény derengjen.

De csak az időtlen Világ
árnya leng a térben,
s itt állok ahol a magány,
még téged remélve.

2013

Csupán átmenet vagy erre,
hiszen egyszer szétesel,
atomjaid hullnak szerte,
s új formákat öltenek.
Ahogy az élet sejtre kélt,
az, az atmoszféra múlt,
ugyanúgy vissza sose tér,
a szél más irányba fúj.
S hiába hiszel teremtőt,
minden bomlik kvantumán,
ha lett is volna, veszendő,
rég holt vagy halvány mutáns.
S önmagadnak determinálsz
kezdetet és végzetet,
mert csak változik a Világ,
a folyamat végtelen.

2016.