Költők szerint

Lorca Federico García (1)

Baranyai Attila (19)

Szabadi Tímea (10)

Kondorosi K. András (0)

mike n (0)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (354)

Kedvesemnek (104)

Hiányzol (63)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

A tóparton békák kuruttyolnak,
Vacsorára szúnyogokat várnak.
De már a szúnyogok elrepültek,
Békák meg éhesen lefeküdtek.

Vecsés, 1998. december 26. – Kustra Ferenc József

Repülnek a varjak a hideg légben,
Jól kirajzolódnak az ég, kékjében.
Sokan vannak, szinte fekete felhő…
Az ég-kékje… csak néha, de előjő.

Nagytestű madarak és sokan vannak,
Határban keresik a barázdákat.
Ők is a hideg elől vándorolnak
És küzdenek, így tán éhen nem halnak.

Vecsés, 1998. december 22. – Kustra Ferenc József

Cseresznyevirág
A csend ékesszólása.
Szamuráj Bushi.

Vecsés, 2015. március 25. – Kustra Ferenc József – írtam: a Füvészkert pályázatra – Japánról. Íródott eredeti Basho féle stílusban.

Az éj sötétjében kuvikok röpködnek,
A fejfák felett meg szellemek lebegnek.
Nem látunk, csak tapogatódzunk sötétben
Bízzunk, hogy szebb jövőt látunk meg reggelben.

Az éj vaksötét, gyertyafény elvész benne,
Bár állítólag sötétnek is van lelke.
Az éj sötét, átláthatatlan és hosszú
Látszólag véget nem érő, oly' mint bosszú.

Ködben úszik a hajnal, pirkadat sejlik.
Bár tudnám, ha felkel a nap, majd mi látszik?
Szemembe tűnik tarolt vidék, mint kóró
Vagy szépre bámulok majd, mint álmodozó?

Vecsés, 2000. március 10. – Kustra Ferenc József

Jókra világítottál rá, ezek, hogy tudd, bennem is megvoltak.
Tollam, te sercintgető, markomban foglak, ügyes vagy, "megfoglak"
Poéta társnak, így tudunk szépeket írni, az olvasóknak.
*
Sorok, szépre írtak,
Sugárzó mondanivaló.
Szárnyaló gondolat.
*
Amikor az én tollam sercegett a papíron,
Hangja recsegve sikított, nem volt az bariton!
De a lenyomata! Az örökre maradt betűk és szavak!
Pazarul pergamenre karcolta szavakat, mik nem vadak.
*
Fogyjon el a tenta,
Ürüljön ki kalamáris.
Papír, betűhalmaz.
*
Az utókor, majd vajh' fogja-e olvasni a sorainkat...?
Ezt már nem tudjuk meg... és tán' kezelik-e, mint nyomainkat...?

Vecsés. 2014. november 28. – Kustra Ferenc József – íródott: Versben és HIAQ –ban…

Őzekről nyáron

Az őzek, könnyű
Léptekkel elbóklásznak.
Fák közt hűsölnek.
*
Takaró minek?
Erdei fa is szenved.
Őzek, mind hanyatt.
*
Lombkoronák közt,
Napsugár játszik széllel.
Őzek, fa alatt!
*
Erdei réten,
Őzcsapat csak pihenget.
Magányos tisztás.
*
Zengő-bongó az
Erdei tisztás szava.
Őzek lagzija.
*
Andalgó őzbak
A szomorúság szobra.
Kiöregedett!
*
Réti virágok
Közt, őzikék futkosnak.
Az új nemzedék.
*
Ezer illatát
Szórja, zöld rét virága!
Őzek tapossák!
*
Napsütéses rét,
Déli látomásokkal!
Délibáb őzek!
*
Távolban dörgés,
Őzek fület hegyeznek.
Szél is feltámadt!
*
A horizonton
Búza szín olvad kékbe.
Őz is arra néz.
*
Autók zaja,
Behallatszik erdőbe.
Őzek, félősek.

Vecsés, 2016. december 12. – Kustra Ferenc József – íródott: eredeti Baso stílusú haikuban…

Égi meditáció…

Az ég kicsapta a bárányokat legelni,
Mi vágyón nézzük lentről, merre fognak menni…

Tudjuk, ha nem elég az eleség,
A nyáj elsírja magát, semmiség…

Éjszakára sem mennek az akolba,
Sötétben nem látszik a farkascsorda...

Vecsés, 2016. július 20. - Kustra Ferenc József

Küszvágó csér a Balatonunk kedves madara,
Enni, ráharap a rákokra és a halakra!
*
A legöregebb
Madár huszonöt éves…
Meggyűrűzött volt.
*
Vándormadár ő, és telepesen fészkel,
Ivarérettséget kétévesen ér el.
*
Költés ideje,
Május-július hóban.
Évente egyszer…
*
A fészket sekély talajmélyedésben készíti el,
Mit a madár, kagylóhéjjal, fűvel, algával bélel.

A fészekalj talán két-három, vajszínű tojásból áll,
De színe lehet, zöldes, sötéten pettyezett... ideál.
Tojásokon, mind a két szülő kotlik,
Összesen, huszonegy-huszonkét napig.

Fiatal madarak is kívánkoznak a légtérbe ki,
Nagyjából huszonkét-huszonnyolc nap után repülnek ki.

Vecsés, 2016. március 4. – Kustra Ferenc József - versben és haikuban…

Nyári melegben,
Izzadva lebegtem,
Árnyékba, mért nem mentem?
Tűző napon csak feszengtem,
Hideg italra, biz’ nem leltem,
Rosszullétet, majdnem át is éltem.
Fel-felnéztem, felhőket, látni véltem,
A szél másfelé fújta, nem mint reméltem,
Kínomban, poros nadrágomat kikeféltem.
Aztán unalmamban elszunnyadtam, így nem féltem,
S a Nap meg sütött nagyon is és rendesen leégtem.
Másnap aztán meg annyira fájt, hogy orvoshoz mehettem!

Vecsés, 2018. július 28. – Kustra Ferenc - A lépcsőzetes versformát én alkottam meg. 12 sorból kell állnia. Az első sor 5 szótagos, majd minden sor egy szótaggal több. Minden 3. sor végén kötelező egy mondatlezáró írásjel! Rímképlet: "A".

(3 soros-zárttükrös)
A szerelemvágyam ki van szögezve egy hirdetőtáblára,
Nincs senki érdeklődő, csak a magány csókol, de két pofára…
A szerelemvágyam ki van szögezve egy hirdetőtáblára.

Hol vagy, ismeretlen Barbara?
Csókod kéne nekem még máma.
Testközelben lennénk,
Egymás szemét néznénk.
Egymást néznénk, hozzám bújnál… ma.

Bukkanj föl! Ismeretlen Barbi.
Legyen élményünk, friss és mai…
Kezed csókolgatnám,
Változatban nyomnám.
Jöjj! Emléke lenne nap... mai!

Ne bujkálj, megy az idő Barbó!
Akarhatnád élmény, nincs is hó!
Jól hozzám bújhatnál,
Hallgatnánk… csend dumál.
Hol vagy? Mellettem vagy hiányzó!

A szerelemvágyam ki van szögezve egy hirdetőtáblára,
Nincs senki érdeklődő, csak a magány csókol, de két pofára…
A szerelemvágyam ki van szögezve egy hirdetőtáblára.

Vecsés, 2021. május 31. – Kustra Ferenc József – íródott: 3 soros-zárttükrösben és romantikus LIMERIK csokorban.

Visszás faramuciságok!

Világ annyira el van romolva, hogy embertömegek, a „jót”, nem is értik…
A rosszért rajonganak, művelik, és még kérik! Azt, hogy ezt elvesztik: félik!
(Lásd. 2020 Nyugat-Európa!)

Egy dühös fickó lép be a kocsmába, kezében egy pisztollyal
- Úgy hallottam, ha igaz: a feleségem megcsalt valakivel!
Hadd lássam, van-e elég bátorság benne, hogy kiálljon velem!
Erre egy hang a háttérből:
- Haver, kis tárból nem tudsz annyi töltényt kilőni a fegyverből...

A legnehezebb dolog a világon tudni, hogy kell valamit -tényleg- jól csinálni
És szó nélkül végig nézni, ahogy valaki, kizárólag képes, rosszul csinálni.

Irodalmat olvasni olyan, egy modern újhullámos szeszély' szösszenetben,
Mintha az ember megpróbálná követni a cselekményt a betű levesben.

Levelező tagozat, egyetemen. A professzor rendőrviccet mesél, sikerrel
Feláll egy hallgató: - Kérem, ez már mégis sok! Én rendőr vagyok! - Mondja élccel.
Nem baj, fiam, akkor, hogy meg is értse; magának máris elmondom még egyszer.

Tartozol egy szakajtónyi kávéval, büntetésből, mert rám hoztad a frászt…
No, de! Figyeltél, hogy szakajtót mondtam, mert lepofozom arcodról a mázt;

Az embereket igen könnyű meg-, és elhülyíteni,
De lehetetlen erről szenvedőt… mint tényről, meggyőzni.

Gyárigazgató voltál, de most elköltözik a hivatalod,
Épp visznek a sírod felé, kiürített lett a ravatalod.

Noé hajót megépítette, de napsütés volt hosszan az idő,
Kérdezte az Istent, hol van az ígért özönvíz? Jöjjön már elő!
Isten válasz: Noé! Nem lesz itt semmilyen özönvíz, oly’ szépen süt a nap,
Emberiség majd kipusztítja önön magát, már erről prédikál egy pap…

A sarki, lakótelepi ház előtt nagyon elhányta magát a szemeteskuka!
Persze arra járt egy éhes kutya, fölborította, mert ő biz' nem is olyan buta!

Szemed állítólag a lelked tükre,
Rólad árulkodik már, mindörökre.

Életregényemmel tele a hócipőm, meg színes-kristályos szemcsés hóval,
Pedig sokat küzdöttem, mint púpos teve sivatagban, a görkorcsolyával...

Vecsés, 2020. október 27. – Kustra Ferenc József - Az oximoron egy olyan nyelvi fordulat, ami (látszólag) egymásnak ellentmondó szavakat kombinál, leggyakrabban egy kétszavas főnév-melléknév pár: mondjuk, "néma kiáltás", "nyílt titok".

A poétáról…

Napsütötte udvaron, árnyék... ülök a vén diófa alatt,
Van pennám, meg kiterített papírom, igaz, hogy csak egy falat.
Vakít a szikrázó napfény, agyam jár, zakatol, szülni készül,
Itt az idő, verset kéne rittyentenem innen, úgy emlékül.
*

Öreg diófa.
Élete véges neki.
Bútorasztalos.
*

Hosszan tovább él.
Majd még embert szolgálja.
Deszka erezet.
*

Szép az udvar, rendezett, tyúkok kárálnak, kutyus néha vakkant,
Agyam meg csak erőlködik, remélem a gondolat megfogant.
A papírra leesik egy nagy diófalevél,
Én nézem… ő nekem, utolsó útjáról mesél.
*

A színe csodás,
Sötétes, meleg barna.
Poéta asztal.
*

Fehér márványból
Kalamáris. Fehér toll.
Tinta sötétes…
*

Ilyen asztalnál,
Termékeny tollforgatás…
Olvasó… öröm.
*

Nagy dolgok, ily' melegbe, most valahogy mégsem jutnak eszembe,
De tudom, ebből az öreg fából asztal lesz… az új élete.
Nagy a meleg, elálmosodtam, szundítok egy kicsit,
Hogy ezt leírtam nektek, álmomat vidítja picit.

Vecsés, 2015. április 21. – Kustra Ferenc József - versben és senrjúban… önéletrajzi írás.

Már a múltban mondták: hajózni muszáj…

Emlékezni muszáj és hajózni is kell,
De, tele vagyok mindenféle emlékkel.
Öregen már észlelem, hogy életemen csak a foszladozó férc vagyok,
Turkálni a múltban, belelátni jövőbe? Így nem tudom, mit akarok…

(3 soros-zárttükrös anaforában)
Életemben szinte dühöngött a végtelen szomorúság,
Életemet körbeölelte egy földöntúli gyarlóság…
Életemben szinte dühöngött a végtelen szomorúság.

Tavasszal már idejekorán a virágbimbók sírnak,
Tavasszal van újraéledés, ősszel mind lehullanak…
Tavasszal már idejekorán a virágbimbók sírnak,

(Septolet)
Múltam romváros…
Nem sármos…
Nem bájos…

Múltam emlékhalmaz,
De sokat kifogalmaz,
Újjáfogalmaz,
Engem meg bántalmaz.
*

(Bokorrímes)
Fogynak, mind eltűnnek sorjában a megfakult képek,
Pedig voltak őseim között nagymenő vitézek,
És bizony, már nincsenek is meg a régi fényképek!

(Anaforás)
Éltemet áthatja már a mély, pince-dohos szag,
Én ezen nem változtathatok akaratilag.
Éltem kiveszőben, sorsirány a temetőben,
Én már elmúlóban, nincs mit tenni szemfedőben…

(Senrjú, fél haiku láncban)
Régi emlékek
Búslakodnak, mind velem.
Lomos kacatok.
*
Régi emlékek,
Biz’ elhalványulóban…
Körbe; romfalak.
*
Régi emlékek,
Időt múlt veszteségek.
Minden csak múlik!
*

Naponta eszembe vannak a régi szeretteim,
Naponta lepucolom fakult lélekélményeim…
A lépcsők is ódonok, pont olyként töredezettek,
Ráadásul testem is, lelkem is megöregedtek.

(3 soros- zárttükrös, anaforás, belsőrímes)
Hol vagy már régi életem, amikor még remény tartott életben,
Hol vagy már régi életem, újként már sohasem… át nem élhettem…
Hol vagy már régi életem, amikor még remény tartott életben.
*

(Senrjon)
Múlik az időm, gyorsan,
Betakar… a porlepte homok.
Múlt-kirándulás.
*

De, már a múlt köde takaró!
Bénán fanyalgok!
*
Életbál el-végesül,
Én meg készülök odaátra.
Egyedül megyek!
*

(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Emlékeim csak az enyémek, biztosan velem halnak,
Emlékeim akkor már… nem lesznek nekem több alkalmak…
Emlékeim csak az enyémek, biztosan velem halnak.

(Apeva csokor anaforában)
A
Múltam
Régi már.
Köd-fátyolos,
Saját emlékek.

A
Végbe…
Elviszem.
Idejétmúlt,
Saját emlékek.

A
Múltam
Másoknak
Érdektelen.
Saját emlékek.

Vecsés, 2020. május 11. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában.

Már elmúlt, nem a törvény alázatos szolgája vagyok,
De a versírásban nagyon is jeleskedni akarok.
Igyekszek jókat írni, legyenek tele lélekmarkok.

Már elmúlt az, az élet,
Közelg’ a végítélet,
Ki valakivé… az lett.

Immár az életem szürkületében, magam szolgája vagyok,
A múltbeli adósságok megadásával, jól lemaradok…
Hetvenhárom múltam, érzem, immáron örök adós maradok.

Vecsés, 2021. augusztus 13. – Kustra Ferenc József

A poéta siráma…

Bánattal telítve írnám a szomorú versemet,
De nincsen elég gondolatom, keresek eleget…
Bánatom víz alá nyom, érzem, az élet nem szeret.

Bármerre nézek, vastag falak vesznek körül… ott állnak!
Nézem őket értetlen, miért várják, hogy én átmásszak?
A boldogságért –keleti módon- csak kell, hogy kiáltsak?

Látom már, az jellemző rám, hogy pacát ejtek,
Tollszáramból leesnek a tinta könnycseppek…
Én meg gyorsan, kis itatóspapírt tépkedek…

Nem most van, hogy átélem a boldogság pillanatát,
De naponta érzem magamon az élet mivoltát…
Leírnám, de hogyan, hogy értsék tollam kiáltását?

Neki is veselkedtem, de tollhegy beakadt... papírba,
Tenta fröccsent, cseppecske meg repült… bele a panírba!
Éhes vagyok, és csak boldogtalan… ez lesz a fasírtba…

Imára kulcsolnám én a kezeimet, de akkor hogy írok,
A lelkem meg, ha elmegy egy teljesen más vágányon… sírok.
Segítségért kiáltok... egy ilyen életet nehezen bírok.

Karcolom a papírt, leírom, hogy ne fájjon a szívem,
Soraim gyarapodnak, hogy alakul az életívem…
Kilesek az ablakon… nekem a hold-ezüst a színem.

Most ismerem fel! Írok, gondolatokat ontok a papírra,
Lelkem legmélyét keresem én fel, fütyülők minden manírra…
Boldogan verselek, csodálattal nézek az aszott fakírra.

Vecsés, 2015. december 30. – Kustra Ferenc József

(3 soros-zárttükrös)
A sötét, még csak rendesen ide sem ért és máris leült a partra
És úgy tűnik, hogy nézegeti magát a kicsi, alig-hullámokba…
A sötét, még csak rendesen ide sem ért és máris leült a partra.

(3 soros-zárttükrös, önrímes)
Még a délutáni meleg sem csökkent, lihegést susog a nádas,
A strand is tele van fürdőzőkkel, ezt is már megszokta a nádas…
Még a délutáni meleg sem csökkent, lihegést susog a nádas.
*
(Senrjon duó)
Két gólya is ott landol,
Bizton vacsora ügyben jöttek.
Erényük a csend!

Igen halk a landolás,
Vacsora-békák észrevették?
Nem is csámcsognak…
*
(Bapeva)
Vízben
Fürdőzők.
Pancsolásnak,
Azért van hangja,
De jön est és múlik.
A sötét érezhetőn
Kezd sűrűsödni, ahogy, ül.
Körbe felhők, sehol nincsenek,
Szélcsend uralja a teljes tájat.
Az ici-pici hullámok… égtükrök.
*
Az alkony immár végleg bejelentkezik, egy távoli harangszóval,
Balatonunk is láthatón lefekvéshez készülődik… csendes szóval.

Vecsés, 2021. május 12. - Kustra Ferenc József

Ezerarcú Balaton
Ó, Te hazámfia! Szeretünk!
Vized a miénk.
*
Ezerarcú Balaton
Gyönyörködünk is orcáidban…
Vized… aranyból!
*
Ezerarcú Balaton
Tudat simogat, hogy miénk vagy.
Hullámaid közt…
*
Ezerarcú Balaton
Partodon nyaralni fölséges.
Nyugalom tava.
*
Ezerarcú Balaton
Ó, hajózni, bizony fölséges.
Siklás, élvezet.
*
Ezerarcú Balaton
Nagyon bízz, mi mindig szeretünk!
Egymásé vagyunk!

Vecsés, 2022. március 11. – Kustra Ferenc József – íródott: anaforás senrjon csokorban, fél-haiku lánc formátumban.

(Senrjon csokor)
Gondolsz-e még néha rám?
Jut-e még eszedbe múlt-részlet.
Sorsunk mivé lett?

Gondolsz-e még néha rám?
Eszedbe jut-e múlt, mint rege.
Élet, csak csendes.

Gondolsz-e még néha rám?
Nekem még zizegő lomb mesél.
Dal, bokorban kél.

Gondolsz-e még néha rám?
Éjjel, sötét felhő fönt lebeg.
Éjem… homályos.

Gondolsz-e még néha rám?
Merengve vár lelkem, új hírre.
Bús lelkem fonnyad...

Gondolsz-e még néha rám?
Mosolygó tubicám… holt vagyok.
Jöjj! Föltámadok!

Vecsés, 2022. június 11. – Kustra Ferenc József – íródott: Fliesz Henrik (1880 – 1912) azonos c. verse -romantikus- átirataként, fél haiku-lánc formátumban.

Tiszteletre méltónak lenni
A tiszteletre méltók között,
Ez bizony nagyon… szerfölött jó dolog,
És szerencse rögvest idemosolyog.

Vecsés, 2012. május 25. – Kustra Ferenc József

Már én sem harcolni, sem győzni nem akarok,
Tudomásul veszem, a nappalok halandók…
Mi vagyok a világban… arc nélküli senki,
Az utcán sem köszönnek, de rám néz mindenki.

Skarlátvörös stráfot húzott a horizontra
A Nap, így jelezte az időt távozásra.
Másik oldalon éj öltötte fel fekete bársony ruháját,
Ékítve éjszaka sötét fényét… kinevetve Nap bánatát.

De majd éjjel, a vaksötét palástját, ha az éj rám teríti,
A Hold meg lelöki, és az övét meg a vállamra helyezi,
Így a szép, ezüstös holdfénypalástban díszelgek, büszkélkedek…
Gyertek Ti is emberek, jön… jő már az új reggel, készüljetek.

Vecsés, 2012. július 31. -Kustra Ferenc József

Anyába is lehet csalódni…

Egy vén huncut lett vagy talán más az élet?
Én magam azt hiszem gonosz, mert mivé lett…
A szép és boldog gyermekkorom, sok-sok év
Nyugalma és biztonsága, volt boldog rév…

Budapest, 2000. július 15. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.

Kulacs az oldalamon lefetyeg,
Benne a csend hangja már egyveleg.
Vizem már elfogyott, úgy szomjazok...
Kutat keresek, hol majd ihatok.

Lélek is szomjas, ki ne száradjon... itatni kell.
A réten a fű is... nagy eső után kizöldell!

Vecsés, 2014. május 10. – Kustra Ferenc József

(A búcsúzás)

A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Ismét ott voltunk látogatóba.
Jó érzés volt tíz napot nyaralni, mindent érezni,
Csendet hallgatva, pihenést, környezetet élvezni.

Huszonhetedikén érkeztünk, zuhé fogadott,
Behúzódtunk a házba, s lelkünk nem dohogott.
Estére már szépen sütött a nap, gyönyörű volt,
Fülünk ciripelős, vonós hangversenyt hallgatott.

A Tisza, megnéztük és köszöni, jól van,
Alacsony a víz, kishajó majdnem dokkban.
A vékony kötél, amivel kikötötték, elszakadt,
Először nekiálltam, kikötöttem, megmaradt.

Huszonnyolcadikán derűs napra keltünk,
Csend és madárcsicsergés, mire ébredtünk.
Aztán ily’ szépen telt az idő végig.
Lelkünk örömtől szárnyalt… fel az égig.

Megint itt vagyok a parton, ez maga a varázs,
Kiültem a stégre, elernyedtem… csak szusszanás.
Élvezkedek a Tisza vízillatú pompás zamatán
És a környezet rejtélyes, ősi zöld létén, mámorán.

Folyó zölden opálos, fölül kis hullámok tovahaladnak,
Molnárka is futkos a víz felszínén, halak ki-kicsobbannak.
Fürdik a vízben a nap, ragyogása a szemünkbe verődik,
Libabőrösen nézem, víz tetején… fénysugár szétkenődik.

Olyan ez, mint egy régi világtól jövő üzenet?
Belül vegyes érzések kavarognak, mily’ őrület…
Vajh’ milyen emlékeket sodor erre le, a folyó,
Titkát haboknak, megfejteni akarja, szemgolyó.

Talán az ősi bölcsességek halotti tort ülnek?
Akik itt részt vesznek, meséjüktől megrészegülnek?
Ott vagyunk, de nem vagyunk közhelyek fogságában élők,
A végső, örök emlék pillantás varázsától félők.

Folyó környéke, mint mesevár őrzi álmunk,
Csodálkozunk, a légben… szinte meg-megállunk,
Olyan szép, talán titokzatos gyönyörűség,
Múltból jön vize, az maga a nagyszerűség.

Végig, reggelenként süket csöndre ébredtünk,
De madarak daloltak, ébresztgettek bennünk.
Este meg a fák közé beomlott alkonyon,
Békák mentek aludni, a vízbe csobbanón.

Mindennap, talán tán’ lopakodva lett este,
A tájat feketén, magával beterítette.
A hold fénye, mint egy ezüsttakaró mindent, jól befedett
És a folyó felett, ezüstös, láthatatlan csönd lebegett.

Folyóvízben, csendesen kiugró halak csobbantak,
Lassú szélben fák, alig mozdulva, borzongva zsongtak.
Szeretjük, ahogy ez az ódon táj nekünk muzsikál,
Beavat az ősi, hűlt emlékekbe… múltba citál.

Örökre megfogott, végleg rabul ejtett e békés táj!
Majd, ha az alkonyon sebzett sugarakat elénk citál
Közeledő este, nyugtával dicsérjük a napot,
Konstatáljuk, hogy a lelkecskénk megint sokat kapott.

Égetve tombolt a nyár, a bőrünket is égette,
Égetett, tombolt a nyár, füvet, mindet kiégette.
Mikor kis szél volt, vízillatos fák lombja duruzsolt,
És e kis szél a víz felszínén, hullámokat fodrozolt.

Esténként álmos folyón csendben ringatózott kishajó,
Csend volt, a víz sem csobbant, érzem, létezem, ez a való.
Itt érzem igazán, hogy létezem, s nem szab határt, csak a képzeletem,
Van miről emlékezni, csillog, mint a gyöngyház… vagy ezt csak elképzelem?

Amikor este véres az ég alja, fénycsatának vége,
Sötétség kúszva, birkózva araszol, fel a magas égre.
Elszunnyadt felhők lassan ringnak a sötétülő kékben.
Várnak a reggelre, bíznak a szép új nap ítéletében.

Másodikán éjjel kettőkor kimentem a házból
És jól tettem, mert így nem maradtam ki a csodából.
Felhőtlen égben, telihold csoszogott előre, akkor éjjel
Ezüst fénye, a nyárfasor lombjai közt nyomakodott, kéjjel.

A Hold, babonázó, metszett ezüstcsillám tekintete
Fixírozva beborít, mutatja szilárd a jelleme.
Tátott szájjal, némán nézzük a sötét, vezérlő fonalát,
Telihold óv, vigyáz ránk, mi csodáljuk éjszaka világát.

Vagy rosszul láttam? Olyan, mint a halál éje?
Nekünk villódzik az ezüst, éltető fénye?
Vad ábrájú árnyakat látok a kiaszott füvön?
Ezüst sugarakat látok sötétség füve tükrön?

Lám földöntúli szépség… mintha ezeregy éjszakai mese lenne,
Fogtam a gépet, és mindent lefényképeztem, mielőtt elmenne.
Árnyékok mesés csipketakarót varázsoltak a szikkadt fűből.
Álmélkodtam, hogy mily’ gyönyörű szépség lett a holdfény tábortűzből.

Szeretett régi idők szép világa, visszaköszön e mesés tájba,
Olyan gyönyörű, hogy ennek talán a világon sehol sincsen mása.
Minden visszaköszön most e tájba, ez senkit nem sértett,
Békesség és nyugalom, kitölt mindent, kitölti létet.

Lelkünk, itt szép lassan megtisztult, testünk újra erőt nyert,
De már nem épül, gyarapszik a lélek és test, csak zártkert.
Fázok a gyenge szélben, mi nem is fúj, én csak úgy érzem,
Búcsú háztól, hajótól, Tiszától… emlék marad nékem.

Búsan ülök a stégen, magamba roskadtam, Tiszám mos nem árad,
Töretlen a csend, valahol vannak halak, belém a nyugalom árad.
Ha nem is sokat, de ennyi nagyon szépet kaptam itt,
Ha nem sokat, mesés élményeket kaptam, mi meghitt.

Múltunk már csak köd: zöldes vízszínből szőtt fátyol,
Tanya, Tisza, fényed örökre bennünk lángol.
Ha majd otthon látjuk, éjszaka kibontja szárnyait,
Akkor emlékezünk, s morzsoljuk emlékek könnyeit…

Még utoljára itt tíz napot nyaraltunk,
Ez a mesebeli tanya volt, hol laktunk.
Kapitány nem volt itt, hajó szomorúan állt, kikötve,
Tisza csak folyt, lassan hömpölyögve… talán örökre.

Kishajóval micsoda vízparádékon voltunk,
A csend, a fák, a víz… mi pihenésben tobzódtunk.
Immár sutba lett vágva, ez a szép élet,
Heródes leütötte fejét… mi élet.

Mi elmúló, annak biz’ többnyire… örökre vége,
Tiszám… nevedet hiába suttogjuk egy végtébe,
Majd messziről figyelünk, légy továbbra is jó folyó,
Vigyázz a házra, kishajóra, emlékekre, mi jó!

Utolsó nap, csak ülök… egészen magamba roskadva,
Nézem a vizet, hajót, tájat nagyon elszomorodva,
Hallom a madárcsivitelést, nézem a hömpölygő vizet,
Ennyit kaptam belőle, a nap süt bőszen, bőrömön éget…

Ez volt a boldogság „szigete”, elfojtott szerelemről mesélt,
De a végén, már jobb híján, jól elrontott… árvaságról regélt.
Marad emlék a „sziget” csodája, vágyak között vergődünk,
De a sorsunk ez lett, ide többet… szeretnénk, de nem jövünk.

Szinte álmokból épült… s így a vár könnyen összeomlott,
Állna még ma is, de sajna’… minden, ilyképpen elromlott.
Nyaralás, pihenés, hétvége, hajókázás, nyárs és sütögetés,
Síró lélek is tudja, nem lesz már, és nincsen más, marad emlékezés.

A tanya és a vízpart, csöndes, mint régi kolostor,
Lábujjhegyen jártunk, ezt kívánja hely, tán’ monostor?
Világ olyan zajos hívságai ide nem értek el,
Beszéltük róla: ez imaként hatott, felért mindennel.

Még a szépnek és a jónak is van bíbor alkonya,
Bármilyen nagy a boldogság, eljő végső éjszaka.
Itt most nem lesz holnap reggel vidám ébredés,
Előbb-útóbb mindent beborít a feledés…

Szép minden, de eljött a búcsú ideje,
Embernek bármily’ jó, de eljött a vége.
Vérző lélekkel, könnyes szemmel, készülünk… torra,
Még sincs kedvünk megülni, nem vagyunk megorrolva.

Elválnak a Lacika, a tanya és a Tisza… útjaik?
Elválnak a Lacika, a tanya és a Tisza… útjaink.
Így hozta a kegyetlen élet,
Így a szép jövő semmivé lett.

Búcsúzunk a hajótól, megsimogattam, és vigasztaltam,
Hátha jó gazdához kerül, ki szereti, mint jómagam.
Búcsúzunk a tanyától is, mindent lefilmeztem,
Hátha majd jó gazdája lesz… én biz’ megígértem.

Kettőezer-tizenkettő, augusztus ötödikén, a tanyát otthagytuk
A Tisza parton, szívünket, hálás szeretetünket is, neki otthagytuk.
Szomorúan, letaglózva, vissza-visszanézve lassan távolodtunk
A természet eme kolostorából… emlékeinket ott nem hagytuk.

Ezer búcsúkönnyet követel ez a pillanat,
Hallani vélem, hogy a Tisza, hullámtort hallat.
Csipkés zsebkendőnk nincs, de azért is lobogtatja a szél,
Tisza partja utánunk szól, ősi kalandokról mesél.

Kocsinkkal lassan gurulva szeretet porfelhőt hagytunk.
Életünk egy része véget ért, ez már biz’… csak a múltunk.
E szép múlt világon majd elmélkedünk…
E szép, elmúlt világra majd emlékezzünk!

Még egyszer visszanéztem, ahogy haladtunk…
Már nincsen tovább… véget ért a szép álmunk.

Vecsés, 2012. augusztus 6. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.

A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Ismét ott voltunk látogatóba.
Jó érzés volt ott lenni… a pillanatot élvezni,
Csendet hallgatva, csendesen nézni folyót… érezni.

Selymes palástú napsütésben
Felolvadtunk, ennyi szépségben.
Varázslatos mesésen szép tiszta, kék ég,
Nézzük, mesés, remek valószínűtlenség.

A Tiszánk ezer éve kanyarog erre,
Ukrajna erdőiből elő tőr… ide.
Uszadékot, titkait sodorva hömpölyög,
Vize Fekete-tengerig végighömpölyög.

Mint a jó tündérek tánca… úgy viháncoltak
Napsugarak… apró hullámokon táncoltak.
A szemközti parton a zöld feletti légben,
Boldog madarak táncoltak a fenti égben.

A nappal fényei, már úgy lassan eltántorogtak
Mire tárcsa előkerült, abba húsokat raktak.
Megint volt egy fölöttébb nagyszerű lakoma
Ezt irigyelheti bárki… szakszerű koma?

Nézzük, a tűzet, lobogva, pattogva ég,
Oly’ nagyokat lobban tűz lángja… csodaszép!
Élvezzük hús és a tűz illatát,
A természet, vezérlő csillagát.

Némán, élvezettel hallgatjuk a tűz szavát,
Mesélnek az uszadék fák, halljuk dalát…
Hozzá nem lehet érni, biz’ nem tűri,
Forró, az ily’ atrocitást legyűri.

Szombat reggelre összevonta szemöldökét,
Tiszánk egy méterrel fölemelte vízszintjét.
Jöttek a nagy uszadék fák, „mint az oroszok”,
Nagy eső lehetett hegyekben, mik ukránok.

Szombat reggel Regina unokám, pecázott
Bedobta botot, horogra lótetűt rakott.
Tíz másodperc múlva kapása volt és horgon
Egy szép növendék csuka volt, biz’ még nem holton.

Szikrázik a napsütés délidőn, sőt, vakító,
Árnyékban hűsölni, élvezni a látványt, de jó!
Itt nincs csak béke, a lelkünkben csak szeretet,
Ezt habzsoljuk, hogy lelkünk vegyünk föl eleget.

Szombaton délben séta hajókáztunk a kishajóval,
Mentünk felfelé, komótosan… motor harcolt árral.
Tükörsima vizet nem törte meg csak uszadék,
Ami volt sok, de azért haladtunk, ezt kerülék.

Kis hajónk vidáman és csendesen halad,
Halk nesze a természetben tovaszalad.
Szabad világra vágytunk
Hajózva, ilyet kaptunk.

Fölfelé mentünk egy órányit lassan, néztük a tájat,
Embert, hajót, csónakot nem láttunk, ez béke bejárat…
Néztem a partot, az eget, sok madár csivitelt a fán,
Vonatfüttyöt sem hallottam, ez nekem a szülőhazám.

Először délután csak úgy fujt a szél,
Előredőlve hallgattam, miről mesél.
Nem mondott semmi lényegeset,
Ezzel csak növelte a csendet.

Estére a vízszint másfél méterrel nőtt…
Állítottuk a stéghíd kiegészítőt.
A jó vecsési Zoltán Lacika csak nézet és állt,
Öt év alatt ilyen vízemelkedést még nem pipált.

Hozta a nagy víz, szemetét, erdőnyi uszadékát,
Megmutatta nem zsebkendőnyi, de zordabb oldalát.
Beborult, kezdett körbe villámlani,
De messze volt, a dörgést nem hallani.

Csendet és nyugalmat csak villódzó fények törik,
Táncoló bogárseregek „égő” fényét őrzik.
Aztán vihar nem jött, eltettünk magunkat vasárnapra,
Majd másnap reggel felvirradtunk… nagyon szikrázó napra.

Vasárnap reggelre is jött még az ár,
Emelkedett méternyit, már-már barbár
Erőszakkal és primitív hevességgel
Fenyegetőzve, semmi kis kedvességgel.

Eltelt majd ez a nap is és búcsúztunk
Szeretett Tiszánktól és áradoztunk,
De nem a víz árja miatt, hanem mert megint
Itt voltunk és éreztük… boldogság meglegyint.

Vecsés, 2012. június 11. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.

A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Megint ott voltunk látogatóba,
Mert odamentünk hétvégére pihenni,
Erőnket és lelkünket jól összeszedni.

Mint vérszomjas vámpír, lerohantam a folyóhoz,
Vágytam közelségére, egyenest stég padlóhoz.
Ott volt, gyönyörködtem, mélyeket lélegeztem,
Jó illata volt, csak néztem… látványt élveztem.

Péntek volt, szép őszi napsütött
És nekünk meg a tárcsánk sütött,
Finom húsi falatokat, kolompért
És igen belaktunk megint a hasért.

Este nem volt semmi felhő,
Csak hűvösödött az idő,
Magunkra húztuk göncöt,
És csodáltuk a göncölt.

Isteni jó érzés volt megint ott lenni
És a csendet, teli füllel hallgatni.
A szél nem rebbent, levél nem zizzent,
Csodáltuk és élveztük e mindent.

Egyik íriszem bíboran villan, láncát
Széttépi ijedten, keservesen kiált,
De a halódó fűszálak nem hallják hangját…
Elmúlás kezdete, kongatja vészharangját…

Szinte holtnak érzem, látom az élő időt,
Elveszek a mindenben, töltjük szabadidőt.
Most nincs nappal, éjszaka, csak a képzelet.
Talpam cipőn keresztül is érzi füvet.

A nappaliban szép, fém kandalló van,
Én lettem a tűzmester és sok fa van
Amivel raknom kellett a tűzet, mert már
Ősz miatt a hideg a lakáson átjár.

Volt ott uszadékfa vágva, kiszáradva, meg
Bükk fölvágva és ezek barátságos meleg
Időt varázsoltak az én segedelmemmel,
Mert közöm volt hozzá kezemmel, jellemmel.

Szombaton már párás volt az idő,
Délutánra csepergett az eső.
Borús tájon messzi nem lehetett nézni,
Szél gyenge suhallatát alig érezni.

Szombaton bogrács alatt is tüzeltem,
Marhagulyást főzött a feleségem.
Eső előtt éppen készen lettünk,
Gulyás olyan jó lett, mind megettük.

Vőm a háziúr, vecsési Zoltán Lacika
Meg horgászott. Vacsora lett a Tisza hala,
Amit bográcsban sütöttünk és finom,
Isteni lett, így volt nagy eszem-iszom.

Utána pihenésképpen kockáztunk
Közben nassolgattunk s iszogattunk.
Elsőt nyertem, hogy kell csinálni mutattam,
Lacika másikat nyerte, tanítottam.

Felriadtam, kinéztem teraszra… éji
Sötétben rongyosra szakadt az éjjeli
Reccsenő csend, de… sőt ah, süvöltött,
Sötétben… a fák hada köszöntött.

Tisza is elbujt a sötétben odáig nem láttam,
A hajónkkal majd jól meglovagoljuk cikornyátlan.
Ne félj, mi megtesszük, az lesz a holnapod.
De tudtam folyik és várja a holnapot.

A csend nagy paplan formájában állig betakar,
Énekes madarak elültek, házat becsavar,
De holnap megint mi leszünk a hős a vízen,
Elveszünk a gyönyörűben… a valamiben.

Sötétben a horizont, metsző élei eltűntek,
A ború miatt a vaksötét ágyúi elsültek
És vakító sötét csendet csak bámultam;
Semmit sem láttam-hallottam, csak ámultam.

Másnap a vízen, már Tiszának is áll a csendje,
Nyári, nyálkás mámorok elmúló végtelenje…
Látszik, lassan hideg kővé dermed a világ,
Halkan duruzsol a szél, mesél, lesz új világ…

Kis hajónk simán, lágyan ring a Tiszán…
Motor hátul dohog s mi haladván
Feszített víztükrön nyálkás, párás semmibe,
Elmerülünk az őstermészet végtelenbe.

Ülök a hajóban, szemeim tapogatják a vizet,
Ami alám szalad, ki tudja, uszadékát, mit görget?
Felszínén oly’ borús pára libben, úgy illan el,
Ami az előbb itten volt, tovatűnve megy el.

Nézem a partot, átszűrődik a napfény
A part dzsungelében… Felszakad a remény,
Hogy onnan ők is láthatnak, kileshetnek,
Mesés hajónkra, ahogy siklunk, nézhetnek.

A lelkem örül, az arcom nevet
Bámul, néz rám a kíváncsi tömeg.
Vízzel, síri csenddel egy vagyok,
Fák, bokrok; a tömeg Ti vagytok.

Ó Ti tömeg, látszik rajtatok az elmúlás
Jele, de a szép színetek még csak csúsztatás.
Most zöldből még csak sárgultok,
Rozsdabarnák még nem vagytok.

Hajónk előtt, minden sima, mögöttünk hullámok
Ezzel jól fel vannak zavarva… víz és álmok.
Csak motor dohog, beleolvadunk a békés csendbe.
Belesiklunk a párás őstermészet végtelenbe

Nézem a folyóba hullt esőcseppek,
Ezernyi pici hullámot keltenek…
A tér párája fátyolként fellibben,
Amint az esőcsepp a vízre csebben.

Hajónk legyőzi a folyam arctalan hatalmát,
Állandó vízcsepp függönyt, természet könnypatakját.
Óh, nagy tiszteletet kérő természeti erő
Folyóban! Hosszú útján feltámad a Teremtő!

Vízen nem voltunk sokáig, hideg volt, esett,
De nem érdekelt, mert az ekhó ponyva védett.
Az alól néztük a hullámtalan, sima vizet,
Meg a párában változatlan őstermészetet.

Mikor kiszálltunk, telve megújuló erővel,
Stégen csodálattal fejet hajtva köszöntünk el.
Emberi életünk folyó sodrában éreztük,
Olyan, mint folyónk a Tisza, ugyanígy létezünk.

Indulnál, elmennél, csak egy utat ismersz,
Be nem teljesült, elmúlt álmokat kergetsz.
Tisza! Vállalnád könnyeid értem, és érted;
Vagy nem tudod, nem akarod adni a szíved?

Hajnali harmat könnyezte imáját malaszttal.
Félárbocon csüngő csönd az ebédnél marasztal.
Reszketve szeretnék… keresnék még új reményt,
Megállnék én hallgatva… hogy lássam az új fényt.

Az ősz már a levélkönnyét elhullajtja,
Fűszálak közt ködöt görget hajnalba.
Büszke sudár fák, majdnem kopáran állnak,
Lassan eljő ideje havas világnak.

Megint jó volt, jó vejem jól kitett magáért
És megdicsért a jó, mesteri tűzrakásért.
Mondta, hogy itt még olyan tűzmester nem volt,
Kinek keze alatt tűz, három napig nem holt.

Idénre ez volt, hajó megy téli álomra,
Mi meg álmodozunk… vágyok a jó álomra.
Köszönöm Vejkóm a hétvége jól esett,
Bízok, hogy jövőre is meghívsz… tán’ lehet?

Vecsés, 2011. október 24. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.