Költők szerint

Bényei Sándor (5)

Janó Nataniel Dávid (3)

Jónás Brendon (1)

Kiss Henrietta (0)

Brutyó Balázs (2)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (352)

Kedvesemnek (101)

Hiányzol (57)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Anyám, az arcod úgy tüzel most
S könnyeidet rejtegeted:
Vajjon mi van édes apámmal?
Megint beteg?

Vagy fejét szomorun lehajtva
Búsul egy hideg sztrájk-tanyán?
Mi lesz velünk és mindig így lesz,
Édes anyám?

Nem, kis lyányom, nem lesz így mindig,
De te ne búsulj, de dalolj,
Már készül a te boldogságod
Tán valahol.

Kis lyányom, szörnyü ez az Élet,
Csupa örökség s csupa vád.
A te jövődért izzad, harcol
Édes apád.

Már új utálatok se jönnek,
Nagy csapások meg nem csufolnak,
Kopott, silány, hivatlan vendég
Penészes portámon: a Holnap
S roskadott vállamon: az Élet.
Csodálkozom, mikor beszélek,
Vagy mást merek unt szóra hozni
És hogy még tudok csodálkozni.
Néha, ütötten, mintha várnék
S táncol előttem halvány-halkan
Futós időkből néhány táncos,
Zárt szemű és hűlt lábú árnyék.
Ezekkel is már leszámoltam,
Csak voltak ők és én is voltam
Táncok korában, hős időben.
Csak olykor-olykor ébredeznek
Egy-egy versfaló, messzi nőben,
Kiktől bókokat hoz a posta,
Kik unalomból kalandozva
Verik meg a vén kapus várat.
Egy szemrehányás, késett zokszó,
Elhalt hangu baráti kérdés
Jön-jön még s több váltó-lejárat.
És siratás, keserű száj-íz,
És a ťmi lesz?-re vállat vonva
És nézvén látni nem akarni,
Kergült a szív és az agy lomha.
Böngészem a hirlapok sorját,
Semmit se bánok, őrzök, értek.
Ürülnek a boros edények
Íz, szomjuság és mámor nélkül,
Se nem dühödik, se nem békül
Közömbös, borult, szegény lelkem.
Küldött az Élet: megfogadtam,
Parancsokat rótt: teljesítvék,
Kérdezett és íme: feleltem.

Az életnek hasznát csak azok aratják,
Kik magokat ebben mélyen nem avatják.
Aki e világon nem él e világnak,
Boldogtalanságát tartsa boldogságnak.
Nem célom az Isten kezeit gúnyolni,
Nemes alkotmányát rútúl ócsárolni,
Momussal nem kötök gáncsot munkájába,
Isteni hatalma tágas piacába;
De hogy a bűn már ezt Babylonná tette,
Illő s nagy okosság elfutni mellette.
Ezt becsűljük-é hát, ki nem becsűl minket,
Lábával tapodja minden érdemünket?
Ki az indúlatok rejtekit kinézi,
S adományját ahhoz szabja és intézi,
Akinek a szívét izzasztja és rázza
A nagyravágyásnak szerelme s hagymázza?
Az égig nőtt arany hegyekre vezeti,
És onnan adózó bányákra űlteti.
Minden bujaságra ingerlő dolgokkal
Bíztat, mint megannyi gyújtó kanócokkal.
Mit ád a szerencse, a világ kockája,
Annak is, akinek messze ér pálcája?
A férgek rágják ki a selymet s tafotát,
Egy sárház váltja fel a gazdag palotát.
Lássad e világnak csalárd mesterségét,
Hogy titkolja minden dolog kicsinységét.
Ennek oly múlandó minden ajándéka,
Mint a nappal látszó testeknek árnyéka.
Csak név a méltóság, nem valóságos rang,
Hogy szembe uralják az embert, csupa hang.
A bujaságot is jobbnak nem találom,
Ez is csak egy halált hozó, rövid álom.
A főldet tapodod, felnéz ábrázatod,
Az ég a te hazád, azzal azt mutatod.
Csak azért lettünk-é, hogy szenvedjünk, tűrjünk,
Itt légyünk és járjunk, ételt, italt szűrjünk?
Hát itt van a határ, többet nem reménylünk,
Az oktalan barmok sorsa közös vélünk?
De hisszük, lelkünket más, jobb élet várja,
Bár testünket a sír kebelébe zárja.
Vesszen hát magának e világi élet,
Noha ezt megvetni nem kevés ítélet.
De senki a szívét ehhez ne ragassza,
A halált vagy a más életet válassza.
Itt a példa; ez az, akinek holt teste
Magának nyugvásúl ez helyet kereste.
Ez az, akit hívok tanúbizonyságnak,
Ki e világon élt, nem élt e világnak:
És mint a vízben is látszanak csillagok,
Holott az ég bóltján függenek ők magok:
Úgy is látszott itt, de oda felhágott,
Hol az Úr készített néki boldogságot.
Életét csak annak szentelte és adta,
Aki a keresztért fiának fogadta.
Ez az igaz atya, e' hágy örökséget
Fiainak. amely soha nem ér véget.
- - - - - - - - atyja, mely nevezet
Még ma is sokakba kedves emlékezet!
- - - - - - - - fogadta méhében,
E' nevelte híven erőtlenségében.
Ennek gondja alatt jutott az időre,
Melyben alkalmatos volt a jegygyűrűre.
Szóllana, az áldás függ mintegy a nyelvén,
De nem szólhat, az Úr szele érdekelvén.
Végső tekintete, végső sóhajtása
Kedves magzatinak egy summás áldása.
- - - - - - - - - - - - - hív párja
- - - - - - - - asszony is megvárja.
Várja, hogy atyai áldásod vehesse,
Utólsó csókodnak lehessen részesse.
Néked elég áldás nagyérdemű férjed,
Ezt Isten különös gondjának esmérjed.
Ez a szent ház egyik megmaradt Atlássa,
Oskolánk oszlopa, oktató Pallása;
Ez a Palladium, ezzel áll fel Trója,
Míg ezáltal Isten javunkat megója.
Ezért sóhajtásink párázati mennek
Királyi székihez az erős Istennek,
Hogy a nyavalyákat tiltsa tőle messze,
És drága életét sokáig terjessze.
Utolsó áldását adja - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - társának.
Leányi hűségét néki is esmérte,
Kivánja, az egek hogy áldják meg érte.
Légyen az Úr gondja éltetek védelme,
Hogy a történettől ne légyen sérelme;
Végre pályátokat midőn elfutjátok,
Oda juthassatok, ahol van atyátok.
Már ti eltörődött tagok, nyúgodjatok.
Ti pedig, szomorú felek, vígadjatok,
Hogy jó atyátoknak teste mikor meghűlt:
Lelke a boldogok hazájába repűlt.

Én is éltem... vagy nem élet
Születésen kezdeni,
És egynehány tized évet
Jól-rosszul leküzdeni?
Én is éltem... az a sajka
Engem is hányt, ringatott,
Melyen kiteszi a dajka
A csecsemő magzatot.

Első nap is oly borultan
Hajola reám az ég!
S hogy nevetni megtanultam,
Sírni immár jól tudék;
Sohase birám teljébe'
Örömeim poharát;
Az ifjuság szép kertébe
Vas korláton néztem át.

Félve nyúltam egyszer-máskor
Egy rózsát szakasztani:
Késő volt - a rázkodáskor
Mind lehulltak szirmai.
Keresém a boldogságot,
Egy nem ismert idegent:
Jártam érte a világot -
S kerülém ha megjelent.

Vágytam a függetlenségre,
Mégis hordám láncomat,
Nehogy a küzdés elvégre
Súlyosbitsa sorsomat:
Mint a vadnak, mely hálóit
El ugyan nem tépheti,
De magát, míg hánykolódik,
Jobban behömpölygeti.

Álmaim is voltak, voltak...
Óh, én ifju álmaim!
Rég eltüntek, szétfoszoltak,
Mint köd a szél szárnyain.
Az az ábránd - elenyészett;
Az a légvár - füstgomoly;
Az a remény, az az érzet,
Az a világ - nincs sehol! -

Nem valék erős meghalni,
Mikor halnom lehetett:
Nem vagyok erős hurcolni
E rámszakadt életet.
Ki veszi le vállaimról...
De megálljunk, ne, - ne még!
Súlyos a teher, de imhol
Egy sugár előttem ég.

Szende fényü szép szövetnek, -
Mely egyetlen-egy vigasz, -
Szerelemnek, szeretetnek
Holdvilága! te vagy az.
Elkisérsz-e? oh, kisérj el -
Nincs az messze - síromig;
S fátyolozd be derüs éjjel
Aki majd ott álmodik!

Halljátok csak, mik nem történtenek velem!
Mulattató lesz tán; mert tárgya szerelem.

Hétköznap-életem fásító gondjait
Lerázni, a minap kedves sétálni vitt.
Bolygék a főváros lármás utcáiban,
(Mert csak tolongás, zaj között vagyok vigan.
A természet nyugodt magányos rejtekén
Magamba szállok, és elkomorodom én.
De utcákon, holott, mint a champagnei bor
Az élet, a sürgő világ pezsegve forr;
Utcákon a lélek percenként újat lát,
S nem fonja komolyan az eszmék fonalát.
Itt enyelegve lejt virágos kocsiján
A víg szórakozás, a szép könnyelmü lyány.)

Jártam föl és alá. A tiszta égi bolt
Magasról küldte le a napsugár-mosolyt;
De a forróságon koronként enyhite
Szelid, lágy fúvalom nyájas lehelete.
Tarkán hullámozott mindenfelé a nép,
Gyönyörködött szemem száz- meg százfélekép.
Előttem itt pompás úrhintó roboga,
Amott nyikorgott rosz napszámos-talyiga.
...............................................

Világoskék a csillagos éjszaka,
Tárva-nyitva szobámnak az ablaka,
Az ablakból tekintetem az égen,
Lelkem pedig angyalomnak ölében.

A csillagos ég és az én angyalom
Mindennél szebb, ami csak szép, mondhatom.
Én legalább a világot bejártam,
De ezeknél szebbet sehol nem láttam.

Fogytán van a hold, úgy ballag lefelé
A megé a messze kéklő hegy megé.
A fogyó hold talán az én bánatom,
Oly halvány, hogy már csak alig láthatom.

Magasan áll a Fiastyúk az égen,
Szólanak a kakasok a vidéken,
Hajnalodik, hüvös csipős szél támad,
Hüvös szárnya legyintgeti orcámat.

Itt hagynám már ablakom, hogy elmenjek
Lefekünni és álmodni; de minek?
Álmodni ugysem tudnék én oly szépet,
Mint amily szép most előttem az élet.

Téged keresnek szemeim,
Csak tégedet, szerelmem!
S mindenkit látnak szemeim,
Épen csak tégedet nem!
Ne látnám többé a napot, eget,
Csak láthatnálak, lelkem, tégedet!

Oh istenem, te nélküled
Milyen rideg az élet!
Inkább lennék fáradt madár,
Mely sivatagba téved,
Hol nincs számára hűs lomb, hűs patak,
Csak forró föveny, forró sugarak.

Éjjel,
Mikor a fáradt harcosok őrt állnak az épülő kapu előtt,
A leggyötörtebb tompán a földre puffan,
Szive kifuttatja a vágányokat
S a fények szédítő pályaudvaráról
Kirobog a mennyei páncélvonat.

A páncélvonat megdördül haraggal,
De csak a pávák hallják s kitárják rá farkukat kénytelen
S a fiatalok vérébe zuhog
Ütegeiből a szerelem.

Mert küzdeni kell a halálban is:
A fáradt élet nem bír minden harcokat -
Mikor még friss eleven voltam,
Mért nem akkor zúdultál szivemből
Jobbharcú, mennyei páncélvonat!

Izzik a tűzhely, ajtaja hajtva,
szökkenve sziszegnek a szikraszilánkok
álmokat űzve nézek a tűzbe: élnek a lángok
sírnak a lángok.

Élni ha fáj és sírni ha fáj
(van kivülök még, ó, ami fájna!)
vigaszt eregetve, szemünkbe meredve
itt van a kályha,
ízzik a kályha.

Fáj neki égni, s kínja be régi!
méla varázsban ég a parázsa,
de mégsem akarja, hogy betakarja
lassu hunyása,
hamvadása.

Döbben a lelkünk tűz kihunyásán,
jégölü sír, amit ágynak a tél vet -
- Hintve virággal, szent olajággal
ha nincs is az élet,
kincs ez az élet.

Szikraszilánkként szökni szeretnék,
láng-szeretettel életet áldok,
s jövőt kibetűzve nézek a tűzbe:
élnek a lángok,
sírnak a lángok. -

Szatmár 1925. december

Hol a mohos szirt öbléből
Ezüst forrás ömledez,
S a patakok csörgésétől
A setét völgy zengedez;

Hol meredek tar kősziklák
Az egekkel mérkőznek,
S a százados roppant tölgyfák
A felhőkbe verődnek;

Hol a vadonnak csudái
Pompájokat mutatják,
S a természet nagy szcénái
Az érzőt felborzasztják;

Hol a váromladékokon
Az őszült kor lelke leng,
S a bészakadt sírboltokon
Bús halotti ének zeng:

Itt lakik a képzelődés,
Képekben elmerülve,
Itt a forró lelkesedés.
Plutarch karjára dűlve.

Itt emeli fel fátyolát
A Visszaemlékezés,
Itt rakja le zöld sátorát
A bölcs Magábatérés.

Itt tévelygek a világi
Lármától különválva,
Képzeletim forrósági
Között magamba szállva.

Amott egy magas szirt fokán
Egy puszta vár dőledez,
Melynek szomorú homlokán
Bús régiség epedez.

Hajdan ez a dicsőségnek
Volt fényes palotája,
S a legerősebb vitézségnek
Győzhetetlen hazája;

Hajdan felséges tornyai
A felhők közt ragyogtak,
S ime, most kevély ormai
Rakásra omladoztak!

Ott az eldőlt sírköveknél,
Hol most lelkek támadnak,
S a mélycsendű éjfeleknél
Bús nyögések hallatnak:

Ott nyugosznak a bajnokok
Mélyen a föld gyomrában,
A töredezett oszlopok
Között, örök homályban.

Ama kormos ablakoknál,
Hol most repkény szövődik,
S a mohosúlt kőláboknál
Iszolag tekerődik:

Ott búcsúzott szívszakadva
Az ékes hölgy férjétől,
Mikor a kürtök riadva
Elszakaszták keblétől.

Ott nézett le borzadozva
Bajvívó kedvesére,
Ott dűlt ismét lankadozva
A győzőnek keblére.

Amaz ijesztő boltoknál,
Hol most baglyok huhognak,
S a rémítő nyílásoknál
Száraz kórók suhognak:

Ott hörpölték egymás vérét
A párducos magyarok,
Ott nyerték el a harc bérét
A győzhetetlen karok.

Ama bércfalakon álltak
A vár pártás szűzei,
Mikor ellenségbe vágtak
A haza erősei.

Ama vár roppant kapuján
Zengtek a tárogatók,
Mikor a véres harc után
Visszatértek a hódítók.

S ott, hol a győzödelmesek
Toborzón vigadoztak,
S az érzékeny szerelmesek
Szívekben olvadoztak,

Most a gyászos romladékon
Bús éjszakák borongnak,
És a borzasztó tájékon
Bágyadt szellők zokognak. -

Így múlik el a világnak
Minden gyönyörűsége!
Így minden tündér nagyságnak
Veszendő dicsősége!

Hősek márvány sarampóit
Az idő eltemeti,
S a fél világ hódítóit
Feledékeny por fedi.

A bölcs, ki ma nagy lélekkel
A naphoz emelkedik,
Holnap gyáva gyermekekkel
Egy sírba ereszkedik!

[Végleges formája 1801 után]

Mit látok, óh szent Istenek! álom-é?
Gyengén emelgesd kis csalogány begyed,
Lassan lebegjetek, virágok,
Álmomat el ne legyezd, zefirkém!

Óh, göndör árnyék! hogyne irigyleném
Sorsod, mikor még a nap is üldözi
Könnyű habocskádat, királyném
Gyöngykebelén s ajakán. Te félhólt!

Ki megcsömörlél rossz falatid miatt
Bús életedtől, tartsd meg ölő kezed
S reményed omladéki közzül
Vesd ide mord szemed e csudára.

S nem halsz meg úgy-é? Véd idejű, szilas
Gyengébb korodban, bárha Dianna tán
Vagy Venus is hevert alattad,
Mégse hevert, tudom, ily dicsőség.

Álnok legyecskék! Szemtelen állatok!
Ne merjetek rá szállani. Óh te kis
Szív-bájoló mozgás! Rezegj csak
Szép ajakán s szemein. Talán én

Szökdécselő...

Óh, rémült kiáltás: jaj jaj jaj,
Kivel gyakorta riasztom föl
Magam s ördöngös éjeimet,
Be Istennek tetsző lehetsz te.
Nincs szebb ima a rémületnél
S a hörgésből szabadult jajnál
S nincs az életben hivóbb szózat,
Mint a szörnyedtség vad szózata.

Csóktól, pestistől, tűztől, víztől
Vacognak kis, bomlott álmaim,
Szégyenülés, halál és árnyak,
Irott mesékbe befonódás,
Volt ébrenlét őrült ekhói,
Tébolyodott kisértetecskék
Szorítják össze a szivemet
S riasztanak föl-föl: jaj jaj-jaj.

Jaj jaj jaj: csakugyan az voltam,
Milyen tovább lenni nem merek,
Milyen lenni tovább nem tudnék
S nincs a Földön osztó igazság,
Mely kímélhessen vagy sújthasson
S nincs élet, mely több rettenetet,
Tehát több bocsátást adhasson,
Mint ez a vén, kiáltó Élet.

Síró kisded s ujjongó párzó,
Haldokló és bölcsességes száj,
Mind azt sikoltja, hogy jaj jaj-jaj,
Mind a jajba küldi csókjait.
Mind azt kérdi álomban s ébren,
Friss nyoszolyán és rothadt szalmán
Az Istennek külömb trónjához:
Vajjon ez az Élet öröme?

Jaj, felejtek és görbe szájjal
Fanyargok én, aki a szitkot
Fohásszá avattam s a titkok
Bősz szájú harsonája valék.

Leveleimet elégettem,
Multamat a Multba kavartam,
Akaratom mind elakartam
S unom a rest, döcögő Jövőt.

Unom már az emlékezést is
S a bánást bűneim fölötte,
Sok fogadkozásom: örökre,
Sok, pazarolt, régi csókomat.

Kit látok, másnak-váltnak látok
S énemben bámulom a régit,
Mint egy öreg mesét: beszélik:
Óperencián is túl talán.

Minden úgy csittul, múlik, szürkül,
Mint amit rőt mező védelmez:
Ma már a Halál sem félelmes
S szégyenlem, ha föl-fölijjedek.

Tán-holnapi végem mosolygom
S én, a szegény, megcsalt borissza,
Mint egy Isten, úgy nézek vissza,
Által, eldobott életemen.

Ami mámor volt, nem sajnálom,
Ami józanság, az se késett,
Se barátot, se. feleséget
Utamra nem ráncigáltam én.

Mosom kezeim, szűz Pilátus,
Felejtek, jaj és megbocsátok,
Csók,, pénz, hit, bűn nem várok rátok,
De nem várok már magamra sem.

Nekropoliszban zene zendült
Egy süket, őszi napon.
Én már meghaltam akkor régen
S feküdtem vörös ravatalon.

Sírt az ajtóm. Csöndben belépett
Valaki és nevetett,
Valaki, kiért sokat sírtam
S akit halottan is szeretek.

Megsimogatta sárga arcom
És kacagott, kacagott:
Fény-emberem, idekerültél?
Csúf Budapest a ravatalod?

Hát nem emlékszel már a fényre,
Mely déli sírokra száll?
Itt Budapesten csúf az élet
S ezerszer csúfabb a halál.

Gyere innen Átok-városból,
Gyere, halottam, velem,
Itt nem lehet szépet álmodni,
Itt nincsen könnyes, nagy szerelem.

És kezeim puhán megfogta
És kacagott, kacagott
S azóta déli temetőbe
Készül egy szegény halott, halott.

Szeretni kell a csalfa köd-eget,
Szeretni kell száz csillag enyhe képét,
Fölnézvén a szív könnyebben feled
És föltalálja tán az örök békét.

Csókolni kell az élet-mart sebet,
Csudálni kell a lányszem tiszta kékét,
Dalolni kell a bánatok felett
S nem kérdni, hogy vén Földünk meddig ég még.

Tisztelni kell az öregek kezét,
Símogatni az ifjúság fejét
És bátor hittel élni, ölni, csalni.

Halotti torban folyjon drága bor,
Nem szabad sírni soha, semmikor
S ha halni kell, hát vígan menjünk halni.

A lantot, a lantot
Szorítsd kebeledhez
Ha jő a halál;
Ujjod valamíg azt
Pengetheti: vígaszt
Bús elme talál.

Bár a szerelem s bor
Ereidben nem forr:
Ne tedd le azért;
Hát nincs örömed, hát
Nincs bánat, amit rád
Balsors keze mért?...

Hisz szép ez az élet
Fogytig, ha kíméled
Azt ami maradt;
Csak az ősz fordultán,
Leveleid hulltán
Ne kivánj nyarat.

Bár füstbe reményid, -
S egeden felényit
Sincs már fel a nap:
Ami derüs, élvezd,
Boruját meg széleszd:
Légy te vidorabb.

S ne hidd, hogy a lantnak
Ereje meglankadt:
Csak hangköre más;
Ezzel ha elégszel,
Még várhat elégszer
Dalban vidulás.

Tárgy künn, s temagadban -
És érzelem, az van,
Míg dobban a szív;
S új eszme ha pezsdűl;
Ne vonakodj restűl
Mikor a lant hív.

Van hallgatód? nincsen?
Te mondd, ahogy isten
Adta mondanod,
Bár puszta kopáron
- Mint tücsöké nyáron -
Vész is ki dalod.

Szép napkeletnek
Viránya lelkem,
Örök tavasznap mosolyog le rá;
Mit csak a földre
Ejtett az isten,
Megterem rajta minden szép virág.

Csak egy hiányzott,
A hit virága,
A sírontúli életnek hite,
S ez is kikelt már,
Ez is virít már,
És ezt szerelmed ülteté ide.

Miről a büszke,
Az elbizott ész
Egy hangot sem bírt mondani nekem:
Megmagyarázta,
S mi könnyedén, azt
Édes szerelmed, kedves hitvesem!

Nem sötét a sír:
Szemünk vakul el,
Ha rátekintünk, fényességitől,
Mely oly szokatlan
Varázsözönnel
A másvilágból arcainkra dől.

Nem az enyészet
Rideg tanyája
A koporsó; de vidám sajka ez,
Amely velünk e
Szép életből egy
Még szebb élet partjára átevez.

Csak azt az egyet
Szeretném tudni:
Hol, merre terjed ez a másvilág?
És mily alakban
Jutunk majd innen
Ez ismeretlen másvilágba át?

Mint ágrul ágra
A csalogánypár,
Csillagrul csillagra szállunk, te s én?
Vagy mint két hattyu
Ringunk szelíden
Az örökkévalóság tengerén?

Hova lett a tarka szivárvány az égről?
Hova lett a tarka virág a mezőkről?
Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
Odavan mind! csak az emlékezet által
Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
Vállain fejér, de foltos takaró van,
Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
Ugy áll a hidegben s didereg... az inség
Vastagon van bágyadt alakjára festve.
Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
Mostan ott benn szép az élet a szobában.

Áldja istenét, kit istene megáldott,
Adván néki meleg hajlékot s családot.
Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
S meleg szobában a barátságos család!
Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.

Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
A családfő ott fenn ül a nagy asztalnál
Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
Szájokban a pipa, előttök palack áll
Megtelve a pince legrégibb borával;
A palack fenekét nem lelik, akárhogy
Iparkodnak... ujra megtelik, ha már fogy.

Kinálgatja őket a jó háziasszony,
Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,
Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
A kötelességét ő jól megtanulta,
Nem bánik könnyen a ház becsületével,
Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
"Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!"

Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
S ha kiég pipájok, újra rátöltenek,
És mint a pipafüst csavarog a légben,
Akkép csavarognak szanaszét elméik,
És ami már régen elmult, nagyon régen,
Összeszedegetik, sorra elregélik.
Akitől nincs messze az élet határa,
Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
Mit is törődnének a multtal? az élet
Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
Merengve nézik a rózsafelhős eget.
Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
Tudja a jóisten mégis jól mulatnak.

Amott hátul pedig a kemence körűl
Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl,
Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
Kártyából tornyokat csinál... épít, rombol...
Űzi pillangóit a boldog jelennek,
Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. -
Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,
Lovait itatj' a kocsis éjszakára.
Húzzák a cigányok valami víg toron,
Távolról hangzik a bőgő mormogása.
S e különféle zaj ott benn a szobába'
Összefoly egy csendes lágy harmóniába.

Esik a hó, mégis fekete az útca,
Nagy vastag sötétség egészen behúzta.
Járó-kelő ember nem is igen akad,
Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
Lámpája megvillan az ablakok alatt,
S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig
Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?

Adom tudtára mindazoknak,
Kiket tán sorsom érdekel,
Hogy tiszta látkörét jövőmnek
Sötét, nehéz köd lepte el.
Eddig Thalia papja voltam,
Most szerkesztő-segéd leszek.
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!

Szép élet a szinészi élet,
Ki megpróbálta, tudja jól,
Bár ellene a balitélet
Vak órjásának nyelve szól.
Hogy én lelépek a színpadról,
Szívem nagyon, nagyon beteg -
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!

Igaz, hogy ottan a rózsának
Sokkal nagyobb tövise van,
De oly rózsákat, mint ott nőnek,
Máshol keresni hasztalan.
Mindezt szivemben igazolják
Két évi emlékezetek.
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!

Mert nem lesz már nekem kalandom;
Pedig e nélkül a világ
Előttem úntató, kietlen,
Egyalakú, nagy pusztaság.
Ki egy országon átfuték, most
Egy kis szobában űlhetek -
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!

De sorsom egykor még ezt mondja,
Ha majd rám megbékülve néz:
"Eredj, ahonnan számüzélek,
Légy ami voltál, légy szinész!"
Hát addig is, mig újra, elzárt
Mennyországomba léphetek:
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!

Az élet a zsibárusok világa,
Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
Megvehető akármi ritka kincs.
Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
A jelszó mindig: eladok, veszek!...

Raktárra hordják mindenik portékát,
Eladó minden, hogyha van vevő:
Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
Rajongás, hit, eszmény és szerető.
Aki bolond, holmiját olcsón adja,
Az okos mindig többet nyer vele,
A jelszó: egymást túl kell licitálni,
Ádáz versennyel egymást verve le!

A szív az üzlet leghitványabb tárgya
S eladják mégis minden szent hevét.
Akad vevő rá, egymást licitálja,
Hogy a holmit atomként szedje szét.
Folyik a vásár harsogó zsivajban,
Az egyik kinál, másik meg veszen,
Csak néhol egy-egy végképen kiárult,
Kifosztott lélek zokog csendesen.

Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
Bolondok bizton, balgák szerfelett,
Eddig az ő példájukat követtem,
Ezután én is másképpen teszek,
Lelkem, szívem kitárom a piacra,
Túladok én is minden kincsemen...
...De nincs erőm ily nyomorulttá válni,
Óh, nincs erőm, én édes Istenem!...

Sötét folyó,
honnan fakadsz?
Sötét folyó,
meddig szaladsz?
Sötét folyó,
hová szakadsz?

Sötét falú,
vízparti kép.
Senki se szól,
semmi se lép,
alvó falú,
alszik a nép.

Sötét falú,
felejts, aludj,
te csak aludj!
Virraszt a víz,
aludj, aludj.

Ó, életem,
honnan fakadsz?
Ó, életem
meddig szaladsz?
Jaj, életünk,
hova szaladsz?

Nagy hallgatás,
mély, mint a sír.
Halk csobogás,
bús, mint a sír.
Most messziről
Valaki sir.

Valaki sír,
ágyán forog.
Mindenki sir
és hánytorog.
Mindenki sir,
Zokog, zokog.

Sötét sirás
honnan fakadsz?
Nehéz sirás
miért fakadsz?
Szakadó könny
meddig szakadsz?

1932

... Élni való minden élet,
Csak magadnak hű maradj
Veszteség nem érhet téged,
Hogyha az lész, ami vagy

Édes átok:
Utolsó napig és hajszálig
Gyermek-szemmel
Nézni a világot.

Újra-újra
Megborzaszt az emberi rosszság,
Szepegéssel
Borzalomba fúlva.

Kérded, kérded:
Mért nem vagyunk mind tiszták és jók?
S jön a válasz
S a választ nem érted.

Jön a válasz
S úgy hallgatod, mint riadt gyermek
S reszketsz, mint fa,
Félig-zöld és száraz.

S szólsz: bús kincsem,
Te, szakadatlan, vén gyermekség,
Úgy imádlak:
Egyebem úgysincsen.

Ahogy nőnek az árnyak,
Ahogy fogynak az esték,
Úgy fáj jobban és jobban
Az eljátszott öregség.

Ez az én két vén szemem
Habár sok szépet látott,
Mosolygós öreg úrként
Nem látja a világot.

Nem fogok bocsánattal,
Víg arccal tündökölni
S fiatal vétkek fölött
Pálcát tréfásan törni.

Emlékezni se fogok
Kedvesen zsörtölődve,
Ősz hajjal, piros arccal
A régi jó időkre.

Heves, ál ifjúsággal,
Óh, ezerszer jaj nékem,
Megöltem jövő magam,
Az én szép öregségem.

Ahogy nőnek az árnyak,
Ahogy fogynak az esték,
Úgy fáj jobban és jobban
Az eljátszott öregség.

1.

Farkasordító, gonosz télben
Életem, ez a vén csavargó,
Vergődik, fut gyilkos veszélyben,
Hajhó, nem éri hangom el.
Rongyoltan és térdig a hóban
Hol erre, hol amarra tart,
Megáll, kis ereje fogyóban.

Hajhó, egy útszéli keresztnek
Támaszkodik a vén csavargó:
Nem az ő útja, útatvesztett
S ez a kereszt tán sírkereszt.

S nincs más jel a vad hómezőben.
Estelegve és ködbeszőtten
Forgószél-lován összevissza
Száguld a fehér Fagy-Halál
Dermesztve, fütyölve, vakítva.

Vén csavargó, itt nincs tovább
S az a fa-Krisztus se segít meg,
Hajhó: az élet nem adódott
A bús Galilea-beliknek.

2.

Hát lefekszünk és álmodunk,
Mint az elfeledett rege
S édes álmokban vesz meg minket
Az Isten hidege,
Hajhó, hát lefekszünk és álmodunk.

3.

Pompás és kicsiny palotában
Parfümös, párás, jó meleg,
Csókos illatú, kis termekben
Vár a legnagyszerűbb leány.

Szűz, de pompásabb az Életnél,
Bölcs, de nyugtalan telivér
S az ő kész, szent hálószobája
Megér száz, híres csarnokot.

Ő az Életnek el-nem-értje,
Ő az a Gyönyör-Valaki,
Kiért nem kár a kárhozás sem,
Kiért nem nagy adó az üdv.

Édes ágyába vonja forrón
A vén csavargót ez a lyány
S a legégibb muzsika hallik
A legemberibb éjjelen.

4.

Így fagyott meg a vén csavargó.