Kosztolányi Dezső

(1885-1936)

Kosztolányi Dezső 1885 márciusában született a mai Szerbiában található Szabadkán, értelmiségi család gyermekeként. A költészet mellett, kitűnő újságíró, kritikus műfordító és esszéista is volt egyben. Unokatestvére Csáth Géza író volt. Gimnáziumi éveit Szabadkán kezdte, magyar tanárával való konfliktusa miatt azonban a helyi gimnáziumból elküldték, és végül Szegeden érettségizett. Egyetemi tanulmányait 1903-ban Budapesten kezdte el, magyar-német szakra járt. Az egyetemi évek alatt került jó barátságba a korszak másik két nagy magyar írójával Babits Mihállyal és Juhász Gyulával. A pesti egyetemet otthagyva 1904-ben már a bécsi egyetemen próbált szerencsét, végül azonban ezt is otthagyta és 1905-ben hazatért Pestre, majd újságíró lett. Cikkei jelentek meg a Bácskai Hírlapban, a Szeged Vidékében és a Budapesti Naplóban is. Első verses kötete a Négy fal között 1907-ben jelent meg. Szinte mindenki elismerően szólt költészetéről, egyedül Ady bírálta őt. Ezzel kezdetét vette a közöttük életük végéig tartó vita egymás költészetéről. Ady Kosztolányit irodalmi írónak nevezte el, aki nem élettörténeteket versel, hanem irodalmi témákat. Kosztolányi viszont Ady költészetét nem tartotta elég modernnek, ezért nevezete el őt a régmúlt, azaz a 19. század költőjének. Kosztolányi 1913-ban nősült meg, nemsokára megszületett fia Koszotlányi Ádám is. A második világháború végén támogatta a Tanácsköztársaság baloldali politikáját, később azonban kiábrándult belőle, és inkább a Horthy féle jobboldal pártját fogta. Ez miatt mindkét oldalról élesen támadták. 1933-ban rákos betegséget diagnosztizáltak nála, mindenféle gyógymódot kipróbált, még Svédországba is elutazott az akkor újdonságnak számító kemoterápiás kezelésre. Igyekezete azonban hiábavalónak bizonyult, a rák lassan felőrölte szervezetét, 1936 novemberében hunyt el Budapesten.

Megszoktalak, akár a levegőt,
bármerre nézek, mindenütt te vagy,
szekrényem alján, a fiókjaimban,
az agyvelőmben, és nem veszlek észre.
De múltkor este, amikor bejöttél
szobámba, s mondtál valamit nekem,
sok év után egyszerre ráocsudtam,
hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve
ámulva néztelek. Szemem lehunytam.
Ezt hajtogattam csöndesen magamban:
"Megszoktam őt, akár a levegőt,
Ő adja nékem a lélegzetet."

A holdsugárban... a holdsugárban
a lábnyomát megcsókolám.
S izzó fejem a földre nyomva
zokogtam az útnak porán
a holdsugárban.

A napsugárban, a napsugárban
könnyű lesz válni már nekem.
Meghajlok kesztyűsen előtte,
s megyek vidáman, hidegen,
a napsugárban.

Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan,
s én még maradnék tétovázva,
talán hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincsen is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer,
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nékik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek."

Ennek az özvegynek itt a villamosban
nem akar senki se
helyet adni.
Csak áll s lesi, hogy
hová
ülhetne le.
Szemében pedig ez van: Irgalom,
kegyelem, emberek.
Messziről jövök én,
gyermekszobákon és temetőkön
bukdácsoltam előre,
míg ide jutottam.
De elhalt az uram, nincs, aki védjen,
elhaltak fiaim,
leányaim, kedves vejeim is,
s most egyedül
teszem meg ezt az utat,
a végállomásig.
Mondjátok, emberek,
ha láttok itt, amíg dülöngök,
rendkívül-furcsa, kis fekete kalapomban,
rogyadozó térdemmel,
s a gyakor szüléstől
megroncsolt méhvel,
nem jut eszetekbe
az édesanyátok?

Ne hidd, hogy a világ ma boldog,
mert a piacon pár nevet.
Sötétbe bújnak a borongók,
és ott keresnek menhelyet.

A szenvedők sötéten érzik,
nem ez a föld az ő helyük.
Mély árnyba vérzik a kevély szív,
csak az üres forg mindenütt.

Fölszínen ágál a silányság,
ágyára dől a bús maga,
eloltja csendesen a lámpát,
s rádől sötétlő bánata...