Költők szerint

Gáspár-Krizsán Nikolett (0)

Bencze Dorina (2)

Szabó Borbála (4)

mike n (0)

Máté János (0)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (352)

Kedvesemnek (101)

Hiányzol (57)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Feküdtél a fűben csendben
hajnaltájt a hűvös kertben,
meredten nézted az eget
én meg téged, a hű ebet.

Itt hagytál hát mindörökre
csak így összegömbölyödve,
búcsúztál a kutyaléttől
könny csalódik szemeimből.

Te mindíg hű társam voltál
nem kértél, de mindíg adtál,
fuss vidáman égi réten
utadon béke kisérjen.

Hogy a civilizáció el ne süllyedjen,
Nagy csatája el ne vesszen,
Csillapítsátok a kutyát, kössétek ki a pónit
Egy távolabb őrhelyre;
Caesar mesterünk a sátorban van
Ahol a térképek ki vannak terjesztve,
Szeme a semmire szegezve,
Keze a feje alatt.

Mint egy hosszú lábú légy a folyó felszíne felett
Elméje a csendben jár.

Hogy a tetőtelen tornyok leégjenek
És a férfiak visszagondoljanak arra az arcra,
Mozogjon a leg gyengédebben, ha muszáj
Ezen a magányos helyen.
Részben már nő, három részben még gyerek,
És azt hiszi hogy senki sem látja; lábai
Egy gyerek táncot gyakorolnak
Melyet az utcán lesett el.

Mint egy hosszú lábú légy a folyó felszíne felett
Elméje a csendben jár.

A serdülő leányoknak valószínűleg
Az első Ádám bukkan fel a gondolataikban,
Zárd be a pápai kápolnájának ajtaját,
Tartsd kívül azokat a gyerekeket.
Az állványzaton ott hever
Michael Angelo.
Nem hangosabban mint az egér
Mozog a keze ide-oda.

Mint egy hosszú lábú légy a folyó felszíne felett
Elméje a csendben jár.

Szerző: Yeats W. B.
Vers címe: Hosszú lábú légy
Fordítta: Kovács Iván

Megjegyzés: A tetőtelen tornyok Trójára hivatkoznak. A táncoló leány Heléna, ki végül is Trója bukását okozta.

Egy váratlan csapás: a nagy szárnyak egy helyben verdesnek
A tántorgó lány fölött, combjait simogatván
A sötét úszóhártyáival, tarkója megragadva a csőrébe,
A védtelen melle a melléhez szorítva.

Hogyan tudnák azok a rémült, bizonytalan ujjak
A tollas dicsőséget eltolni lazuló combjairól?
És hogyan is tudhatna a test, legyűrve az a fehér roham által,
Közömbös lenni a furcsa szívvel szemben mely ott dobog?

Ott borzongás keletkezik az ágyékban
melynek következtében a törött fal, az égő tető és a torony
És Agamemnón halála. Annyira elragadtatva,
Annyira uralva a levegő nyers vére által,
A lány vajon elsajátította tudását és erejét
Mielőtt a közömbös csőr elengedhette volna?

Szerző: Yeats W. B.
Vers címe: Halál
Fordította: Kovács Iván

Rossz költőként élni csak álandó bánat,
rogyadozó omló falú lelked, házad.
Verseidet csak talán a rigó fütyüli,
soha senki nem mondja, hogy kell neki.

De a sok híres, akiket ünnepelnek,
ha csak egy szavuk is szólal, hát figyelnek.
Csodaszép az életük, remekelnek ők,
könyvek hadait töltik meg a jó költők.

Mikor a rossz költő hazafelé ballag
kavarog benne sok rímbeszedett maszlag,
szakadt kabátját összehúzza hát magán,
hisz benne, hogy nagy költő lesz egyszer talán.

Csodák csókját hozza szél
érezheti mind, aki él.
A frissen sült kenyér illatát,
hogy este együtt a család.
A szomszédban zongoraszó hallik,
az idő hajgumiként nyúlik.
Nyílnak a kertben a virágok,
össze simulnak idegen világok.
Az élet örömhangon zenél,
a szépség nem a nagy dolgokban él.

Többet várni, mit ad nekünk
elszaladó élet,
olyan, mint a mennyek fölé
tenni fel a lécet.

Lapot húztam huszonegyre
nem tudom mit várok,
vad kalandba vágtam magam
sorsom arcon hágom.

Lehet, hogy már holnapután
nyúl viszi a puskát,
benne van ez a pakliban
vállalom a buktát.

Egy állat halálakor
Nincs se rémület se remény;
Az ember halálát
A rémület és remény uralja;
Már gyakran meghalt,
És gyakran újjászűletett,
Büszkeségében egy nagy ember
Gyilkos emberekre
Gúnyolódva tekint
Mikor a lélegzet felcserélődik ?
Részére jól ismert a halál ?
Mert a halált az ember teremtette. Szerző: Yeats W. B.
Vers címe: Halál
Fordította: Kovács Iván

A gitározás és éneklés mellett
más terveid is voltak.
Úgy tűnt hogy néha
a szíved ajtaján
az angyalok kopogtak.

De sajnos szerződésnek
a rabja voltál mely
életed végéig már
nem ad, hanem csak kér,
míg végül is tönkretesz,
és elapad az utolsó csöpp vér.

Hogy mondjam el, hogy mit érzek éppen,
úgy felbolydult most ez a világ,
eddig örökös magányban éltem,
olyan üres volt ez a világ.
Nem érdekelt, hogy nyílik a rózsa,
nem vágytam régen az illatát,
Nem várt rám senki, mégis oly jó volt.
Olyan kerek volt ez a világ.
Nem akartam, de úgy felkavartál,
lelkem most mélyen izzó parázs,
dübörgő vonatként zakatol szívem,
teérted dobog. Miattad fáj.
Nem akartam a karod ölelését,
simogatásod, csókjaid hadát,
s mégis érzem: ha végigsimítasz,
lelkemben fellobban minden parázs.
Szemedben fénylő csillagot látok,
olyan fényesen ragyog reám,
elvakít. Szinte magam sem értem.
Szemed tükrében szép a világ.

Írtam egy pár sort, bár nem vagyok nő,
de belegondoltam mit érezhetett ő.

Sétálva este a parkban
egy fekvő férfit láttam a bokorban.
Jól van uram? Kérdeztem tőle,
de válasz helyett arcomban volt ökle.
Ugrott vágyával durván énrám,
magját belémlökte, s hörgött némán,
és jött a másik élveteg barom,
úgy éreztem jobb ha most hagyom,
mert szabad csak akkor leszek,
ha e szörnyűségbe beleegyezek.
Négyszer-ötször tették meg velem,
a fájdalomtól felejtettem nevem.
Mikor ott hagytak a fűben pihegve
felhúztam bugyimat lassan remegve,
szégyenérzettel telve indultam haza,
úgy döntöttem ezt nem mondom el soha.

Pottyantott a toppantó
lepotyogott pettye,
panyókában pityereg
pettyet akaszt szegre.

Pottyantottra toppantott
pottyos lett a pettye,
pottyos pettyét most hogyan
akassza a szegre?

Mikor én gyermek voltam
volt egy csendes világ,
legyél jó, büszke fiam
így nevelt az apám.

Forradalom borzalma
vette el a hitét,
vörös, pufajkás barmok
megkínozták szegényt.

Gyermekként nem értettem
mi az a gyűlölet,
nem mesélt el nekem
éjsötét bűnöket.

Lubickoltam a létben
vidám gyermekkorban,
szabadságra leltem, mint
apám ötvennyolcban.

Becsülettel nevelt fel
erőt adott nekem,
ha csetlettem – botlottam
megfogta a kezem.

Mit tőle a vörös szél
elfújt mindörökre,
egyszer én visszasöpröm
szívvel megjelölve.

(Egy névtelen szamuráj énekéből. 14. század)

Nincsenek szüleim.
Az ég és a föld az apám és anyám,
és az örökös éberség a hazám.
Az őszinteség az egyetlen varázsom
és lélegzetem ritmusa az életem s halálom.
Nincs testem kivéve a kitartás,
és nincs más stratégiám mint
az árnyéktalan gondolkozás.
Az egyetlen jövedelmem az értelmem,
és rejtett titkom a saját jellemem.
A szemem a mennyek villámlása.
Érzékenységem a fülem hallása.
Sebességem a végtagjaim,
íme, a leghűbb barátaim.
Csodám a helyes cselekedet.
Az alkalmazkodás határozza meg elvemet.
Egyetlen ellenségem a hanyagság,
és kardom a pucér valóság.

Megadnák én mindent
mindent, mim csak lehet,
ha holnaptól újfent
foghatnám a kezed.
Messze jársz már tőlem
itt hagytál örökre,
hullik hát a könnyem
kínlódok üvöltve.
Lehet- e megváltás
te nélküled drágám?
Nincs nekem megnyugvás
itt hagytál bús árván.

Ismételten keringve a kiszélesedő örvényben,
A sólyom nem hallja a solymárt;
A dolgok szétesnek; a központ nem bírja;
Puszta anarchia terjed a világon,
A vér által tompított dagály kilazult, és mindenhol
Az ártatlanság szertartása fulladozik;
A legjobbak meggyőződéstelenek, míg
A legrosszabbakban csak szenvedélyes intenzitás ural.

Bizonyára valami kinyilatkoztatás van kéznél;
Biztos, hogy a második eljövetel közeleg.
A második eljövetel! Alig hangzanak el ezek a szavak
Amint egy hatalmas látomás a Spiritus Mundiból
Megzavarja a látásomat: valahol a sivatag homokjában
Egy oroszlán testű és emberfejű alak,
Oly üres és könyörtelen tekintettel mint a nap,
Lassú combjait mozdítja, miközben körös-körül
A sivatag madarainak árnyéka csévél.
A sötétség ismét leereszkedik; de most már tudom
Hogy az a húsz évszázados megkövesedett alvás
Egy ringató bölcső által rém álommá bosszúsul,
És micsoda durva vadállat, melynek végre eljött az órája,
Indul lomhán Betlehem felé hogy megszülethessen?

Szerzö: Yeats W. B.
Vers címe: A második eljövetel
Fordította: Kovács Iván

Aranyfényben fürdő nyárfák
sorakoznak peckesen,
őszi pára csókjaitól
kéreg csillan nedvesen.

Egér surran az avarban
öjv nézi a magasból,
táncos lábú őz hajol le
szürcsöl a kis patakból.

Szeretettel nézek körbe
leülve egy fatönkre,
hogyha egyszer meg tehetném
itt maradnák örökre.

Sutba dobnám kipárnázott
zaklatott életemet,
itt csodálnám csillag szülte
fénylő éjjeleket.

Egész eddigi életem során
megtettem, amt tettem,
tetteimnek köszönhetem
hogy lettem, aki lettem.

Ha egyszer újjászületek,
hogy hat majd a rossz karma?
Fénybe, vagy sötétbe borít
a végtelen hatalma.

Ezután már csak jót teszek,
megtöröm a rossz karmát,
sötét cselekedeteknek
szél hordja el a hamvát.

Rálehelte páráját az ősz
a néma víztükörre,
titkokat rejtő szürke testét
egy zárás üdvözölte.

Holt- Dunának hívja népnyelv
ezt a csendes, lágy vizet,
nem halott, hemzseg az élettől,
nem rohan és nem siet.

Szülőanyja az ős, vén Duna
öleli át szeretőn,
a nád illatú halk sóhaja
szűrődik át levegőn.

Ladik siklik a vízen csendben,
parton fák ölelkeznek,
nem is csoda, hogy rabja lettem
gyönyörű Szigetköznek.

Fingfestésre adta fejét
a birkák vezére,
megpróbáltak utánozni
még ezt is elérte.

Iparkodtak megcsinálni
ami lehetetlen,
minél inkább nem sikerült
annál hevesebben.

Legújabb feladatotok
a vízgereblézés,
mondta a harsogó vezér
és ez már nem kérés.

Ott állt a déli fényben
felvetve setét,
tisztességtelenségben
megőszült fejét.

Elfordult tőlem a világ
nem mutatja arcát,
gyűlölködés ősi fája
elszórta a magvát.

Sűrűn, köddé összeállva
körbe vett a bánat,
magányosság dús szövete
borított rám fátylat.

Bezárnám a sötétséget
kitörnék a fényre,
Itt hagynám az alvilágom
úgy vágyom a szépre.

Első évünkre úgy emlékszem
mint egy hullámvasút utazás.
Fiatalon és egymáshoz csüngve
fedeztük fel a világot, melyhez
még közös szemünk is alig volt elég.
Rohant felénk az élet, és sebesen
utaztunk megosztott sorsunk felé.
Ilyen volt a kezdetünk, akár
egy hullámvasút utazás. Emígy
tanultuk egymástól a boldogságot.

Kézen fogva sétáltunk a ligetben
vén fák dús lombjai alatt, aztán
merengve néztük a tavirózsákat
és aranyhalakat a sekély tóban,
és meséltünk egymásnak a kávézóban
mint tavaszi ágakon csevegő madarak.

Együtt néztük a külföldi filmeket, és
karjaimban tartottalak mikor megsirattad
egy öreg színész haldoklási szerepét.
Oly sokat nyújtott nekünk az élet,
és e módon nyertük meg egymás bizalmát.
Ha együtt vacsoráztunk új ízek
tárultak fel megosztott ételeinkben, és
megismertük a bor széditő mámorát.

Miénk volt a város összes
gyönyöre és csábítása –
a meleg, nyüsgő esték és
a lusta szombat délutánok.
Még ma is lakója vagyok e helynek,
De én oda, a régi múltba, vagyok.

* * *
És most, megőszülve,
félig vak és fátyolos szemekkel
úgy nézek rádmint egy drága kincsre,
mert én már csak olyan vagyok
mint egy öreg mozdony melyben
lomhán kering a gőz, és mely
lassú, csikorgó kerekeken
püfög a kijelölt végállomása felé.

Marcika napja még elmegy,
nincs ok búra-bajra,
de ha eljön Márton napja,
lesz ok búbánatra.

Addig, amíg tököm tokos
nem lesz semmi bajom.
Remélem, hogy már sohasem
nem lesz nekem csajom.

Ezért aztán úgy döntöttem
nem leszek én el lúd,
ha Marcika maradok, hát
bizton nem jár rám rúd.

Buja vágyak viaszszobra
kirakatizálva,
ledér lányok állnak ottan
kuncsaftokra várva.

Vágyat őrlő csókjaiknak
keserű az íze,
pénzért váltott, gyorsan múló
öröm lett az este.

Búsan bolyongsz hazafelé
elmúlott a vágyad,
keserű emlékkel szórva
vár hitvesi ágyad.

Belehúzott a nappalba
ivott a vén bagoly,
sok megivott cefre után
rút arcán műmosoly.

Megszerette, átölelte
az egész világot,
hallotta a fényeket is
és hangokat látott.

Kábulata után az éjjel
nem volt éppen túl jól,
soha többet már nem iszok
elég volt a jóból.

Reggel aztán úgy érezte
inni kéne kicsit,
ivás után vigyorogva
elszívott egy cigit.

Pár év múlva virradatra
elvitte a mámor,
élettelen rút arcára
ráfagyott a vigyor.

Lelkemet virágoztató
csoda vagy te nékem,
évek során lassan, aprón
szirmait letépem.

Az összes ragyogó szirom
elfogy egyszer talán,
de mind ott fog díszelegni
emlékeim falán.