Költők szerint

József Attila (44)

Occulta Tristitia (2)

Cummings Edward Estlin (1)

Tiszai P. Imre (3)

Dakó Dávid (1)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (354)

Kedvesemnek (104)

Hiányzol (63)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Járom utcákat
Éjszakai magányban.
Szív néma vágya…
*
Láb alatt az ág
Törik, ágyam meg üres.
Kis is éltetne?
*
Hirtelen villám
Fényesíti a tájat…
Fájdító a csatt’.
*
Vad magányomba
Is belevág… vadul csatt’!
Én vagyok, nincs ő!
*
Pár csepp leesik.
Magány tovább kételyeg…
Magány nem hűtlen.
*
Múlt emlékei
Kisérnek, meg magány is.
Csak megyünk tovább…

Vecsés, 2022. szeptember 13. - Kustra Ferenc József – íródott: senrjú stílusban

(anaforás, 3 soros-zárttükrös, belső rímes)
Úgy látom, már vége lett a nyári viharoknak,
Úgy látom, hogy lesznek ősziek, majd szemet szúrnak…
Úgy látom, már vége lett a nyári viharoknak.
*
(3 soros-zárttükrös)
Az általam nem szeretett villámok is elmentek a téliszállásra,
És hogy miért, a téliszálláson várnak nagyon, tavaszig... jó válaszra…
Az általam nem szeretett villámok is elmentek a téliszállásra.
*

(Senrjú csokor félhaiku-láncban)
Földben szunnyad már
Őszi mélyszántás… vetés.
Remény tavaszban.
*
Erdőnek fái
Már nem félnek villámtól.
Remény tavaszban.
*
Erdő reménye
Megtöretten faágon.
Remény tavaszban.
*
Nap sugárzása
Már egy fénnyé szelídül.
Remény tavaszban.
*
Átderengő köd
Másvilág-tájat mutat.
Remény tavaszban.
*
Tájon, már a köd
Cirkál, mint hadihajó.
Remény tavaszban.
*

(anaforás, 10 szavasok - trió)
Hmm… a természet is próbál békében élni.
Nem tud télről?
*
Hmm… a természetnek is kellene nagyobb megnyugvás.
Nem tud télről?
*
Hmm… a természetnek is elege van már?
Nem tud télről?
*
(15 szavas-6 sorban)
Késő ősszel
áthat
Lélek megbocsátás?
Késő ősszel készülünk
A téli álomra, de
Állítólag… nem jár.
*

(Eredeti stílusú haiku csokor)
Tó vízén csillan
Napsugár, de már hűvös.
Hullám borzolás.
*
Gyepen levelek,
Szél meg csak játszik velük.
Ég, vakító kék!
*
Csendesen oson
Hűvös, hideg hozó szél.
Rossz idők járnak.
*
Mormogó széllel
Veszekszenek kabátok.
Kutyaszőr borzolt.
*
Sátáni kacaj
A viharos szél hangja.
Magába dühöng.
*
Tántorgó vihar,
Tán’ nem tudja, mit akar.
Átcsap, szélcsendbe…
*

(Senrjon csokor, fél haiku-láncos versformában)
Úgy van, ellenségeink
Lélek-téliszállásra mennek.
Én ezt nem hiszem…
*
Tán’ tavaszra felednek,
És együtt várjuk majd pirkadást.
Én ezt nem hiszem…
*
Közben tél mindenkinek
Meleg, oly' szép jégvirágokkal.
Én ezt nem hiszem…

(anaforás, 3 soros-zárttükrös, dupla belsőrímes, önrímes)
Sok öreg menekül el a tél elől ezekben az időben,
Sok öreg menekül el az élettől... neki lejárt időben…
Sok öreg menekül el a tél elől ezekben az időben.

Vecsés, 2021. október 23. – október 26. - Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában az őszvégről és az életvégről…

Lelkemben a múlt a kincs, de szépség sosem tart örökké,
Ahogy öregszek, több a múltam, út így válik rögössé…

Életünk a múlt, a jelen és a várva várt jövő!
Olykor kínos, javíthatatlan, lehet, ökörködő.
Van bizony, ha ideért, akkor rögvest irgalmatlan,
Máskor meg sokszor oly' felemelő, sőt szakadatlan.

A jövő, az maga a múltat elsöprő,
És van, amikor olyan, mint lélekvesztő!
A jövő, az eljövendők meghozója,
Meg van, amikor a kóma okozója.

Az élet bizony, hihetetlen gyorsan elmúlik,
Mikor fejed felett az időoszlop lehullik…
Merenghetsz az élet csendjében de, összeomlik.

Elmélkedni az élet múlásán, annyi, mint múltba menni,
Idő múlik, rohan a világ, és ez ellen nincs mit tenni.
Ami elmúlt, késő bánat, vissza nem jön, kár keseregni.

A múlt aurája, szinte minden elől védelmez,
De gondolkozz, nem mindegy a lelked miként vélelmez.
*
Érzed, betemet
A múlt, csak rosszabb lehet.
Nem, mert csak jobb lesz.
*
Múlt, húz és taszít.
Maradj Te igaz ember.
Út… csak előre!

Ha merengek, a csend üzenetet is küld nekem,
Tudom, hogy enyém a saját múlt, nyugszik a lelkem.
A múlt-erő körülvesz, mert ez az én életem…

A múltamon, ha elmerengek, közben megszűnik az idő,
Ilyenkor velem van az emlékem és ebben van az erő...
Merengésem is véget ér, bármennyi a reá szánt idő!

Miközben merengek, el is bambulok, de megy az idő,
Marad a csend, nyugalom, szeretet, ez akkor elő jő!
Megnyugszik a lelkem tőle, mert érzem, ebben a jövő!

Repül az időm, a múltam nekem is folyvást csak nő,
Érzem én, egyre többször kell merengésre az idő.
*
Kopott fényképek…
Pótolhatatlan érték.
Személyes emlék.
*
Emlék értékek,
Múlt idő kitöltői.
Ősiség álom.

Vecsés, 2015. szeptember 30. - Kustra Ferenc József - íródott; versben és senrjúban.

A természet mesteri szín orgiáját, szépséget látok,
Ez nagyon különleges látvány, nincsen csak ősszel… mit fájlok.
A múltamból is előhívok ilyen szép szín orgiákat,
Mintának, és sietek ugyanilyenné tenni a mákat!

Bárhol élsz is, veled van, ott él a múltad,
Voltál Te falevél, lengtél, de meguntad?
Múlt, kergetve üldöz amerre a jövőd?
Lesodort az ősz, növő múltad… üldöződ.
*
A kifakult múlt,
Tüllfüggöny mögött zokog.
Álom elmúlt, nincs!
*
Bámul lefelé a múltad, libabőrösen,
Csak remeg ott fent magas esőfellegekben.
Mese, hogy a múltunk nagyon szép és maga a szeretet,
De ott laknak az öregjeink, mind sokat emlegetett.
A múlt tudja, hogy tőle semmilyen visszaút nincsen,
De, ha belemerülök, talán vigaszt nyújt emlékem…

Az új napunk ha, megvirrad,
Kitárul, mint egy vádirat.
Lelked, ha üres és nem ismeri a múltad,
Sepri legalább út porát, mert ez az utad?

Rengeteget gyötrődök, nagy kín szaggatja a lelkemet,
A régen volt múltban, egész másnak képzeltem életet.
Megannyi szépet álmodtam, de közben életet,
A sors nélkülem, egy pillanat alatt… tönkretett.

Ha úgy érzed, fojtogat a múlttól való félelem,
Akkor vagy Te, aki a saját múltadtól védtelen.
Érdek szülötte a sok érvek, mint falon a régi képek,
Lelkedet lehet, hogy nagyon kitöltik a hiány-érzések?

Van rajtad valami, amire szüksége van a jövőnek?
A gyávaság börtönéből a hamis arcok előjönnek!
A múltam fehér, izzított acélként köröttem tekereg,
Kerítést döntenék, jéghegyet, de, mit akarok… gyermeteg.
*
Jelentős homály
Felfedése… tisztázás.
Fáklyalengetés.
*
Az összetört lélek aprócskára tört darabjai,
Az enyémek, örökre, én vagyok a sehonnai…
Itt már a szeretet, együttműködés nem tud adni.

A jövő ködében majd látni, hamis árnyak tűnnek föl,
A szívedet lenyúzza, és a véredet borzolja föl…

Ha, este a kertbe a csillagok bámulnak rám.
Látom, nincsenek is egymás mellett, csak úgy lazán…
Minket ilyenkor nagyon összeköt a múlt-magány.

Reggel, ha felébredek, hallom, vannak kis neszek,
Próbálom megfejteni, ettől aztán felkelek…
Minden fel is merül benne, mit hoznak reggelek.

Vecsés, 2015. szeptember 30. - Kustra Ferenc József - íródott; versben és senrjúban.

mert az a poéta szívlapátja…

Gyertyám lobogó fénye igen eltorzította,
Kisimított, elfödte, sőt, jobban kirajzolta
A méreteket, mélységeket, mint alak-forma…

Nem látszik a szám szélén, hogy tükörtojást ettem,
Az sem, hogy az előbb jó forró gyógyfürdőt vettem…
De látszik, hogy a pennámat kezembe szereztem.

Árnyékomban nem látszik sem szeretet, sem gyűlölet,
De látszik, mint fényjáték… oly’ változatos az élet.
Az sem látszik, hogy létem ilyen 'szakadt rongy', miként lett!

Falon, árnyékom le-föl, jobbra-balra ugrál, kisebb és nagyobb is vagyok,
Mert izgek-mozgok… erre megaktiválnak a legnagyszerűbb gondolatok.
Szerencsére ezekben nincsen hiány, kezemben a pennával, alkotok.

Vecsés, 2022. október 30. – Kustra Ferenc József

Annyi minden felkavar
A belváros nyugtalan
Forgatagában, éjjeli bárok
Fényei, a villamos nyikorgása...

Mulatnak! Éjjeli szerenádok
Hangjai hatnak rám, csendes lelkemben
Kavarognak még a hajdani Budapest
Régi macskaköves utcái.

A Móricz Zsigmondi megálló,
Ponyvaregény, a könyvszekrények,
Gyertyák leégett csonkjai.
Az a pince még talán azóta is engem vár!

Az ottfelejtett álmok, éjszakai látomások
Hangjai visszhangoznak a múlton
Keresztül, és én a jelenben kapom el...
Sorokká formálom, ez egy régi álmom.

Mindig megihlet ez a város,
Lélekben Budapest utcáin járok...
Az éjszaka fényei ilyenkor a legszebbek,
Most is hív, látom már, felvette fényes ruháit.

Énekek, dalok szólnak, szerenádok
A szívekbe lopnak a jelenből a
Múltba áthaladó régi, szép emléket.
S én csak nézek, már értem a fényeket.

Amik megigéznek, a most gyönyörű
Pillanataiba átnyúl a jövő, s talán a
Képeken látjuk majd múltunkat és a
Jelenünk ép felvillanó fényeit.

Elkapjuk, s rútul vad élményeket
Temetünk el, mik ott voltak,
De igazán senkit meg nem hatottak.
Azok a régi emlékekbe temetve ottmaradtak.

Kellesz nekünk, karácsony!


Kihalt utcákon pislákol a remény,
feldíszített tereken csak szél zenél,
hó sem esik, szürkén ásít a város,
- én halkan kérdezem hol a karácsony?
Ott van, nézd!- ott hol a szeretet nyílik,
zárt ablakok mögött aranylón izzik,
nem kell a pompa, elég a pillanat,
melenget, izzik karácsony csillaga.

Mézillatú szobákban mosoly ragyog,
fenyőágon gyertyalángú csillagok,
gondbarázdált arcokon éledő hit,
angyalkezek hintik remény gyöngyeit.
Lassan szétterül lelkünkben a béke,
ezüstfehérben újra jóság ébred,
- és súgva kérdezem ez a karácsony,
ez, mikor az ünnep ölel magához?

Lassul a világ, az idő szinte áll,
a félelem, aggódás még meg-megáll,
temérdek könny, és fájdalom kíséri,
halvány még a remény, mégis megérint.
Szívünkben békésen szuszog az ünnep,
szelíd csend vigyázza meghitt percünket,
- mégis kérdezem, hol van a varázslat?
Fehérlő függönyök rejtik a választ.

Fűtött szobákban a lebbenő árnyak,
dobbanó szeretetgömbökké válnak,
pillanatokba karcolva a csodát,
ajkak rebegik a hálatelt fohászt.
Zúzmarás éjben, fenn a bársony égen,
feldereng egy csillag tündöklő fénnyel,
- ilyen a karácsony,- csendes békesség,
vele hit, remény, szeretet lépdel még.


2020.12.15.

Karácsony estéjén


Hófehér selyembe öltözött a táj,
jégcsipke tündököl fenyvesek hegyén,
csillagok fényében aranyló bűbáj,
hozzá szél komponál mennyei zenét.

Angyali érintés szűzi tisztaság,
szeretetről szól ma a születő fény,
aranylón lobog az összes gyertyaláng,
szívemben feléled újra a remény.

Az éj kék bársonyán ragyogó csillag,
régi karácsonyokba repít vissza,
hallom messziről csilingelő hangod.

Angyalharangként öleli lelkemet,
hömpölyög, árad, mint égi csermelyek,
ünnepet szépít,- itt van emléked.


2020.11.25.

Advent fénye


Édeni fényét,
mennyei ékét,
rejti az égbolt,
álmodozón.

Itt suhan; érezd,
éneke ébreszt,
csillan az advent,
várakozón.

Bársony a csend kint,
és öröm érint,
árad a fénye
glóriaként.

Múltat idéző
égi kitérő,
végtelen emlék,
vágyakozás.

Angyali hárfák
zengik a hálát,
szárnyal a hang már;
emberekért.

Ünnepi éjben
angyali kékben
templomot épít,
míg a hit él.


2021.11.25.

Ma van a kedvesség világnapja!
Jó voltál-e bárkihez ma?
Volt-e kedves tetted?
Mire büszke lehet szíved!
Mondtál-e bárkinek szépet,
Voltál-e ki más életébe örömöt csempészett,
hogy rád így emlékezzen.
Szerettél-e becsülettel,
Elhalmozva mást kedvességgel!
Tudod egyszer minden vissztér.
Tilsztelj meg másokat,
Légy mindig kedves,
hogy tükörbe büszkén nézhess!

Télapó gyere már,
kiraktam a kis csizmám,
nagyon jó voltam ám!
Tudod te azt télapó?
Milyen gyorsan csúszik a szánkó?
Repültem a domboldalon,
mint te a rénszarvasszánon!
Tudod te azt télapó?
Nagyon gyorsan felnövök,
és segítek neked!
Szívesen átveszem a helyed.
Én is tudom ki a jó gyerek,
mindig mondja anyukám,
ne légy rosz fiacskám,
mert üres marad a csizmám!
Tudod most már télapó?
Felnőni csudajó!
Ha te leszel a télapó!

Miért fáj, ha a szóra nem jön válasz?
Valahová hívnak, és mégsem várnak?
Miért fáj, ha a sötét megkaphatja a fényt,
S Te csak árnyék maradsz, ameddig csak élsz?
Miért fáj, ha amott mindig a rossz a jó?
S te hiába igyekszel, maradsz az utolsó?

Ordítsd, a világba, hogy neked ez nem elég!
Ordítsad, ha fáj, hogy aki hívott, mást ígért!
Ordítsál hangosan, ahogy a torkodon kifér!
Ordítsad! ......Súgjad! Egyszer majd célba ér.

Septolet)
Ködben vagyok,
Emlékezni tudok,
Akarok!
Nem papolok.

Víg vagyok,
Ködöt találok!
Így nem botorkálok!
*
(3 soros-zárttükrös)
Rosszul aludtam, fölkeltem és elindultam én az erdőbe,
De szembetaláltam magam… belementem vak-sűrű, friss ködbe…
Rosszul aludtam, fölkeltem és elindultam én az erdőbe.

Még bennem van szép az éji álmom,
Akkor még nagy napfény volt a tájon.
Visszatérnék, az egy szépséges álomvilág,
Ez, mi körülölel maga a ködös világ.

Emlékemet akartam kergetni a régi, erdei sétányom,
Le is akartam ücsörögni, mélázni az erdei tisztáson…
Most azonban az lett a helyzet, nem is tudom, hogy "vakon" merre menjek,
Biztos, hogy előre van az erdő, de félek, nehogy egy fának menjek.

Nem látok semmit!
Nem hallok semmit!
Autók sem járnak, ködös csend honol,
Ez a csend most megtartón, belém karol.

(3 soros-zárttükrös)
Jobb lesz nekem, ha emlékeimet a melegben-fotelban élem meg,
Az bár nem lesz élethű, de ott a melegben, fával nem ütközök meg…
Jobb lesz nekem, ha emlékeimet a melegben-fotelban élem meg.

Vecsés, 2020. november 17. – Kustra Ferenc József

Reggel korán piacra mentem és a ködfátyol, mint táncos jól ki is tett magáért!
Néha eltűnt, visszahúzódott, ilyenkor a kelő napnak bő helye volt magáért.
Én a reggeli pirkadatba néztem, a fejem is jól arra fordítottam,
Mire a piacra kiértem, arcon kipirosodtam, pirospozsgás voltam.
*
(3 soros-zártükrös)
Már a piacon kemény, zömök ködfelhő fogadott,
Semmivel nem törődött, kicsit sem alkalmazkodott!
Már a piacon kemény, zömök ködfelhő fogadott.
*
(anaforás, 3 soros-zártükrös, önrímes)
A köd, a pirkadati napfénytől rózsaszínnek látszott,
A napfény velem fúzióba lépett, arcomon látszott…
A köd, a pirkadati napfénytől rózsaszínnek látszott.
*
(Bokorrímes)
Bevásároltam, de az utcákban hazafelé, hol volt köd, hol eltáncolt,
Ahol nem volt, ott napfelé fordultam, de ködfátyol rendre visszatáncolt.
*
(Leoninus)
Otthon elsőnek a tükörbe néztem, pirospozsgám maradt, ezt reméltem.

Vecsés, 2016. december 26. - Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.

Benne a dac az utas…

Napnak fénye itt bent, nem ér el soha hozzám,
De, igen… néha, ha nem borús egy kis foszlány.

Van úgy, hogy a csend beköltözik, be szívünkbe,
És tűzet hamvasztó napsugár fröcsköl szembe…
Szeretet-csalogány dala, ha elnémul lehet, vége,
Tüzet olt a nagyobb tűz, tinta szárad megsemmisülve.

A dac, az, ami szétmar,
Igyekszik is mihamar,
Lélekfalat csak lemar.

Ha belekerülsz, olyan, mint egy fénytelen alagút,
Mintha benn lenne, hegy gyomrában, körbe-körbe csak fut.
Ott nincsen semmilyen állomás, bár kócolt lelked,
Igyekszik, megállni a semmiben… minek véled?

Kattog a sín alattam, én meg ülök rázós életvagonomba.
A vonatom zakatolva rója utat, látom, sántít rohanva.
Érzem, tudom, hogy az egész élet egy nagy rohanás,
Olyasmi, mint egy szélmalomharc… vajh’ mi a folytatás?

Életről, már tudom, a remény álom maradt,
De mondhatom úgy is, már porszemnyi sem maradt.
Az élet, nem mese történet, kegyetlen és kemény,
Néha még be is csap, mert amit felvillant… az remény.

Hmm… érzem, hogy az életem egy omladozó, beázó viskó,
Már kimerült a harcban, kacskán lépkedve, sínt szétszakító…
Nézek ki az ablakon, látom, az időt nem tudjuk lehagyni,
Csak jön vonatommal, sőt télen sem fog -sorompónál- megfagyni!
Életkínom van, nyögve üvöltök, kaparom a párás ablakot,
Életkínom van, üvöltve nyögök, bár leverhetném üvegpolcot...

A saját életem leteper és blokkolja az agyamat,
A saját életem vehemens és fékezi tudatomat.
Az én életem egy nagy genyó... büntet, mint rossz-ember a sánta kutyát,
Rajtam is tartja a sötétsárgás ködöt, biz’ nem ad fehér papipát.

Azt a mindenit, még ki sem jöttem az egyik alagútból,
Így meg, hogyan kerülök ki a gém nélküli gémeskútból?
Hmm… nekem már a gémeskút is alagút... minek lőcs? Farúdból.

Érzem, hogy hasonló, mint pók szőtte erős fonalak,
A dac elhalmoz, de mit használ? Ebből vannak falak?

Érzem, hogy a dac... bizony, ami szétmar,
Igyekszik is lehetőleg… mihamar.
Bennem dolgozik, lélekfalat lemar.

Van nekem bővében, sok sötét alagút,
És arra megyek, mert arra vezet az út.
Öregen látom: kanyarogva körbefut!

Vecsés, 2017. február l. – Kustra Ferenc József

Aki egyszer toll percegtetőnek beáll,
Annak a nyugalma, örökre tovaszáll…
Estéit, gyertya halvány fényénél tölti,
Lúdtollát, elgondolkodva… sercegteti.

Aztán, mire a papirusz tele lesz,
A szálgyertyából, szétfolyt, amorf csonk lesz!

Az agyonkoptatott ceruza csonkját markolva,
Lassan, bénul a kéz, mi a gondolat hiánya…
A ceruza, ha volna hegye, még leírná,
De a lélek, azt, akkor is örökre fájná…

Papiruszba vésett igazságok,
Csak zúgnak a szélben, mint platánok,
És a régmúlt, halott emlékei…
Olyan már nincs, kinek elmeséli…

Kicsit leültem, írás közben elszunnyadoztam...
Mire ébredtem, gyertyám leégett… konstatáltam.

Vecsés, 2015. február 12. – Kustra Ferenc József

Emlékezés őseimre…

Ahogy vége, elmúlt az élet… már nincsen több akarat,
Egymás hiányát érezzük, de bízok, emlék megmarad.
Kedveseink, már nem hiányolnak, nem létezel…
Kedvesem, a hosszú utadon, fent, visszanézel?

Téged takar itt egy nagy síremlék halom,
De tudd, szívemben nem múlik a fájdalom!
Majd eljő az idő, összeölelkezünk egy fázós hajnalon…
És, ha megint együtt leszünk, akkor ott már semmi nem fáj nagyon.

Hogy hátha látlak, ott messze, igyekszem lábujjhegyre állni,
Nyakam is kinyújtom, de messze vagy, tégedet biz’ nem látni…
Ahogy lépegetek, puha… tehát alulról rothad az avar,
Cipőm besüpped, de már benne kárt nem tesz, senkit már nem zavar.

Vecsés, 2015. január 2. – Kustra Ferenc József

A kavics hangja, hogy lábam alatt ropog,
Mint egy régi tangóharmonika, vinnyog.
A kövek kemények, törik a talpamat,
Arcomba belevág az őszi fuvallat.
*
Arcba vág a szél,
Az elmúlásról mesél.
Mélyen hallgatok.
*
Gyertyákat gyújtok,
Azt hagyja, biztos érti…
Mégis elfújja…
*
Megyek egyedül, magányosan cammogok,
Kapaszkodnék, de nincsen semmi, mit fogok.
Kapkodom a levegőt, sőt megmarkolom,
Őszi szél szembefúj, magányos utamon.

Vecsés, 1999. szeptember 26. – Kustra Ferenc József – írtam; versben és senrjúban.

Fakeresztek, márványoszlopok,
Halottaim közt, körbejárok.
Kicsikét könnyeztem,
Zsebkendőm elteszem.
Éppen van temetés... virágok.

Éreztem a síroknál… vártak.
Meghallgattam... Nem válaszoltak…
Tolultak emlékek,
Körbevettek lelkek.
Míg élek, ne félj, látogatlak.

Mikor kijövők beszélgetünk,
Fontos, hogy néha együtt legyünk…
Elmentél, hiányzol,
Majd jövők… Te várol?
Életben nem menekülhetünk...

Vecsés, 2020. február 2 – Kustra Ferenc József
„Várol” = vársz! Régies szóhasználat!

A homály földereng a párásodó szemem előtt,
Így nem látom, mit válasszak régi emlékek között…
Vajon a remény él tovább, hosszan és jó bőszen?
Mit is reménykedek, fehéredő hajjal, őszen?

Sírnom kell, hogy rég' elvesztettelek benneteket,
Pedig emlékszem, nagyon szerettem lelketeket…
Most meg… jó régen itt laktok fakult sírkő alatt,
Én, látogatlak benneteket, bár idő haladt.

Itt vagyok a sírkertetekben, rendszeresen eljövők,
Veletek kapcsolatban én, minden -múlt- rosszat ellökök.
Minek emlékezzek a rosszra, ne féljetek... eljövök.

Nézem, a temető fölött is délcegen tarol a napfény,
A sírkövetekről, meg mi visszaverődik az ellenfény.
Épp, hogy látszik még, kőbe belevésett nevetek,
De én tudom melyikben laktok… húz a lelketek.

Még élek veletek a mindennapok emlékében,
És ez kavarog bennem, a mindennapok létében.
Tartják bennem lelket mindennapok szenvedésében.

Ma is körbejártam a fakult sírkövek között,
Letettem virágokat és használtam kötözőt…
Hazamegyek, mert a felhők rám-, meghozzák esőt…

Vecsés, 2017. január 3. – Kustra Ferenc József

Körbesétáltam én a jó nagyméretű temetőbe,
Éreztem, hogy dohos kriptaszag terjeng a levegőbe…
Néztem a feliratokat, van, mibe már százötven éve temetnek,
Istenem, ha mesélnének… abban nemzedékek sorai lehetnek.

Láttam sok kis sírt, mibe pici gyermeket temettek,
Elgondoltam, szülök milyen szomorúak lehettek.
De már a szülők neve is fel volt vésve a márványra.
Már ők is átköltöztek vándornak a másik világba.

Ezen régi síroknál és kriptáknál nem volt virág,
És nem volt gyertya, látszik, hogy ez már régen múlt világ.
*
Az idő elment,
Utód nem ismeri őst.
Idő megy tovább.
*
A feledésbe,
A múltba süllyed minden.
Elvész a tudat.
*
Márványba zárva,
Családi történelem.
Múlt fátyla takar.
*
A sok gyertya és
Mécses fény, kísértet tánc…
Tudatosság nincs.
*
Nemsokára, már
Fagyos köd takar mindent.
Jéghideg sírok.
*
Lassan hóvihar
Jő, befújja utakat.
Sír mind fehér lesz.

2015. június 15. – Kustra Ferenc József - íródott; versben és senrjúban, halottak napjára…

Őszbe hamvadt a forrón perzselő nyár, elmúlt már,
És biz’ vissza nem jön, ember erre hiába vár.
Itt már nem terül fény, a sűrűbbedő alkonyra
Korai est, fekete leplet borít arcomra…

Őszies ég alatt a szélvihar, villanydrót húrokon játszik,
Néha elmegy, de visszajön, és egy csoda-dallamot újra játszik.

Vecsés, 2013. szeptember 29. – Kustra Ferenc József

(Senrjú csokor)
Hegytetőn lenni,
Fájdalmat kiabálni…
Fájdalom hegye.
*
Múltban kutatás
Önmagunk keresése.
Archív adatok.
*
Déli harangszó
Után szól, lélekharang.
Remény hajnalok…
*
(3 soros-zárttükrös csokor)
Ahogy megyek a temetőbe, talpam alatt zörög, recseg az avar,
Majd rám is szól, hogy igyekezzek, siessek, várnak mielőbb és hamar…
Ahogy megyek a temetőbe, talpam alatt zörög, recseg az avar.

Megyek is gyorsabban, megsimogatom az öreges arcredőm,
Le is törlőm az út porát, mi másra kell nekem az arckendőm…
Megyek is gyorsabban, megsimogatom az öreges arcredőm.

Gyászos, fekete felhők menekülnek vagy támadnak fönt az égen?
Gyászos, fekete felhőket vadul fújják vad szelek, fönt az égen…
Gyászos, fekete felhők menekülnek vagy támadnak fönt az égen.

Kedves őseimet látogatom, viszek nekik kisebb koszorúkat,
Lássák vagy érezzék, a szívemben dúló nagy szeretet háborúkat…
Kedves őseimet látogatom, viszek nekik kisebb koszorúkat.
**
Mindig az eszemben vannak, de ma különösen,
Így aztán tudni, hogy nem jöttem fölöslegesen.
Leteszem a koszorút, majd meggyújtom a szeretet mécsest,
Mert ő lesz az, ki a szeretetátvitelért felel, végest’.
A mécses tartónak van már teteje is, hogy a szél ne fújja el szeretet lángot,
Mert a víg szelekben is át kell vinni a szeretettelit, mint erre való lángot.

Nem tudom az őseimnek mit jelent, hogy évente kapják a virágot,
De nekem nagyon sokat, így továbbra is, majd évente gyújtok mécslángot.
**
(3 soros-zárttükrös)
A sírok közt bolyongó sok emberből én vagyok, lennék szerető, az egyik,
Ez a kötelességem és a holtaim közül szívemnek kedves mindegyik…
A sírok közt bolyongó sok emberből én vagyok, lennék szerető, az egyik.
*
(Senrjon csokor)
Fájdalmak föltolulnak,
Szinte erővel, arcra hullnak…
Majd én… itt lakok.
*
Fájdalmak föltolulnak,
Lélekvihar támadt föl bennem.
Majd én… itt lakok.
*
Lesz-e ki hoz virágot,
Ki rám vágyódik, kerget álmot…
Ha majd… itt lakok.

Vecsés, 2021. augusztus 8. – Kustra Ferenc József

Ismét itt ülök a sírodnál, nézem a piciny gyertyafényeket,
Bennem motoszkál: míg éltél magadra hagytunk egyszer is tégedet?
Hogy is volt nagyon régen? Felkeverem én a régi emlékeket…

Körül nézek és fényekkel elárasztott a sírkert,
Bánat itt is sokra számít, mint vért nem véd és nem ment.

Az időmnek hálója, rám van terülve, hordozom,
Én még élek és a keresztem magam is hordozom,
Amikor van lehetőségem... fényben forgolódom….

Majd lehet, hogy fénnyel írok a reménynek,
Szállj vissza hozzám, megírom a légtérnek,
Az élet ilyen, fáj, drukkolok, léleknek...

Te, meg én itt a sírodnál, hiába álmodunk,
Halál közbe szólt, ő lett a mi közös fátyolunk…
Együtt, mi már sehová… soha el nem szárnyalunk…

Elmentél, Te már bizony, igen... nagyon sok éve,
Csillag lettél, fölnézek és látom ott a fénye…
Álmaimat őrződ, de én nem tudom mi végre….

Itt ülök a padon, gyenge szellő engemet simogat,
Tudom, hogy erőlködik, de nem leli a vigaszokat.
Próbáltam én, de már biz' nem megy,
Elhordani való aranyhegy...

Nélkülem alszod az örök álmodat
Te már nem is elemzed a vágyadat.
Te az utadat odafönt járod,
Neked már ott van saját világod.

Sok-sok viaszgyertya fénye bevilágítja a sírkertet,
Az ember árva, fölöttébb röpke élte nem ad ihletet,
Hogy gránitnál felülbírálja, amikor nagyon kétkedett!

Kőre csöppen a majdnem súlytalan gyertyaviasszal,
Sok-sok, régen elzárt emlék is jő tele malaszttal.
A múlt feltüremlik, remegve jön, nagyon zajtalan
A szép emlék kivirágzik, maga a tudattalan...

Már beesteledett, lassan indulok hazamegyek.
Otthonra még egy szál sárga rózsát -virágot- viszek…
Kedves halottaim emlékére,
Kicsiny mécsest gyújtok még estére…

Vecsés, 2015. augusztus 1. - Kustra Ferenc József

Éjjelente néha könnyek közt alszom el,
És néhányszor, rémálomra ébredek fel,
Ez, mint rostos szívszakadás nálam telel,
Bánatcseppekként a lelkemben vesztegel.

Felettem, a gyászban, zokogva sír a felhő
A kifújt dohányfüstöm, mint a szálló szellő
Száll az égbe utánatok, kedves rokonok,
Ez is segít, hogy csökkenjenek a rémálmok.

Elmentetek, itt hagytatok, küzdhetek egyedül,
Folyvást reménykedek, hogy életemre fény derül…
De az éjjeli ébredéskor, éj kettétört derekán,
Még azt sem érzem, hogy az időm lassan-gyorsan pereg tán.

Halottak napján elmegyek a lakhelyetekre
Viszek virágot és gyertyát gyújtok, kedvetekre…
Kinél-kinél sírok, máshol ejtek száraz könnyeket,
Ott érzem... a nagyon lassan múló, nehéz perceket,

Itt én nem kapok mást, csak nincs már (hiányzó) öleléseket,
Sokan vagytok... járom a temetői kiszögeléseket.
Hiányoztok! Élek én tovább a rémálmokban,
Marad, csöndes elmélkedés a hiányotokban…

Halottak napján a sírotok mellett, hiány kissé enyhül
És azért csak kissé, mert emlékekkel én vagyok egyedül…
Most azonban virágokat-koszorúkat ide leteszem
És ezek maradnak itt emlékeztetőül énhelyettem.

Még lesöpröm a sírotokat a sok szél hordta levéltől,
Aztán elballagok haza, bánatosan a sok emléktől.
Itt maradnak, a szeretet lángjai, gyertyák és mécsesek,
Pici lángok fűznek össze bennünket, ennyi kell... léleknek.

Vecsés, 2014. május 16. – Kustra Ferenc József