József Attila

(1905-1937)

József Attila a 20. századi magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, 1905-ben született Budapesten szegény családban. A család hatodik gyermekeként jött világra, három testvére azonban még születéskor meghalt. Két nővérével egészen fiatalok voltak, amikor apjuk úgy döntött, hogy kivándorol amerikába, végül csak Romániáig jutott, ők azonban soha nem látták viszont. A család nélkülözése miatt édesanyja három évre őt és fiatalabb nővérét nevelőszülőkhöz adta, ezt az érzékeny lelkü költő nagyon nehezen viselte. Édesanyja később visszavette őket, de korán fizikai munkát volt kénytelen vállalni. 1914-ben Jolán nővérével összeveszett, emiatt kísérelt meg előszőr öngyilkosságot, ám az szerencsére sikeretelen volt. Még ebben az évben édesanyja súlyos beteg lett, és hosszú betegség után hunyt el 1919-ben. Meghatározó gyermekkori élménye volt, amikor Abbáziában a mai Opatijában tölthetett néhány hetet 1918 nyarán. Édesanyja halála után nővére, aki feleségül ment Makai Ödön ügyvédhez vette magához őt és hugát. Ő lett József Attila gyámja, a költőt iskolába iratták, a makói gimnázium tanulója lett. Mindössze 17 éves volt, amikor első verses kötete megjelent Juhász Gyula segítségével. 1924-ben folytatta tanulmányait a szegedi egyetem magyar-francia szakán, de onnan Tiszta szívvel című verse miatt eltanácsolták. 1925-ben kiment tanulni a bécsi egyetemre, onnan 1927-ben tért haza, bár már ismert költő volt, állandó munka híján azonban ismét nélkülöznie kellett. Ezekben az években kötött jó barátságot Illyés Gyulával. 1930-ban tagja lesz az akkor illegálisan működő Kommunista Pártnak. Több szerelmi csalódás is éri, ami a rossz lelkiállapotú költőt még jobban megviseli. A kommunista mozgalomban ismerte meg feleségét Szántó Juditot, házasságuk azonban nem volt tartós, nem igazán jöttek ki egymással, felesége József Attila hűtlensége miatt öngyilkosságot is megkísérelt. Végül különköltöztek, József Attila pedig pszichiáterhez fordult egyre rosszabb lelkiállapota miatt. Skizofréniát diagnosztizáltak nála, a mai szakemberek azonban ezt vitatják, szerintük inkább borderline személyiségzavarban szenvedett. Sorra jelennek meg versei, 1936-ban a Szép szó című folyóirat szerkesztője lesz, ekkor jelenik meg utolsó verses kötete Nagyon Fáj címmel. Egy gyógypedagógus Kozmutza Flóra irán érzett beteljesületlen szerelme miatt egészségi állapota még inkább megromlott, ezért nővéréhez költözött Balatonszárszóra, itt egy vonat elé feküdve követett el öngyilkosságot 1937. decemberében. Népszerűsége igazából halála után emelkedett magasra, később posztumusz Kossuth és Baumgarten díjban részesült.

Készítette: www.versek.eu

Ezt a széket odább tolni,
vonat elé leguggolni,
óvatosan hegyre mászni,
zsákomat a völgybe rázni,
vén pókomnak méhet adni,
öregasszonyt cirógatni,
jóízű bablevest enni,
sár van, lábujjhegyen menni,
kalapom a sínre tenni,
a tavat csak megkerülni,
fenekén ruhástul ülni,
csengő habok közt pirulni,
napraforgók közt virulni -
vagy csak szépet sóhajtani,
csak egy legyet elhajtani,
poros könyvem letörülni, -
tükröm közepébe köpni,
elleneimmel békülni,
hosszú késsel mind megölni,
vizsgálni, a vér hogy csordul,
nézni, hogy egy kislány fordul -
vagy csak így megülni veszteg -
fölgyujtani Budapestet,
morzsámra madarat várni,
rossz kenyerem földhöz vágni,
jó szeretőm megríkatni,
kicsi hugát ölbe kapni
s ha világ a számadásom,
úgy itt hagyni, sose lásson - -

ó köttető, oldoztató,
most e verset megirató,
nevettető, zokogtató,
életem, te választató!

Most azon muszáj elmerengnem:
hogyha te nem szeretnél engem,
kiolthatnám drága szenem,
lehunyhatnám fáradt szemem.

Mert jó meghalni. Tán örülnék,
ha nem szeretnél így. Kiülnék
a fehérhabú zöld egek,
fecsegő csillagfellegek

mellé a nyugalom partjára,
a nem üres űr egy martjára,
szemlélni a világokat,
mint bokron a virágokat.

Hajósinas koromban, nyáron,
a zörgő, vontató Tatáron,
egy szép napon munkátlanul,
mint aki örömöt tanul,

bámultam a Dunát, megáradt,
libegtetett leveles ágat,
úgy kanyarított sok fodort,
deszkát harapdált és sodort

olyan sok szép villogó dinnyét
a sárga ár, hogy el se hinnéd
és én se hinném el talán,
ha nem tenéked mondanám.

Piros almák is ringatóztak,
zöld paprikák bicegve úsztak,
most ez, majd az lett volna jó.
S állt és bólintott a hajó.

Ilyen lenne az űri szemle.
Milyen szép! - bólintva mindenre,
meglátnám, milyen kéken ég
az ég, mely hozzád illenék.

Mert a mindenség ráadás csak,
az élet mint az áradás csap
a halál partszegélyein
túl, űrök, szívek mélyein

túl, túl a hallgatag határon,
akár a Duna akkor nyáron...
Mert szeretsz s nyugton alhatom,
neked én be is vallhatom

az elmulástól tetten érten,
hogy önmagamba én se fértem,
a lelkem azért közvagyon
s azért szeretlek ily nagyon.

Kedvesem betegen
szunnyad e hajnalon.
Nyugodj most, szerelem,
szeress most, nyugalom.

Az okos gyermeket
facsarja buta láz
s vele nem szenvedek,
engem csak megaláz.

Mint aki orvosért
vágtat vad utakon,
ugy dobog a szivem.
Hallgatom, hallgatom.

Mért fekszel betegen?
Mi kéne? Két pofon?
Nyugalom, szerelem.
Szerelem, nyugalom.

A csöndes hajnali égről szeliden száll szét a Holdsugára;
mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen
útja felé.

A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre
csak feltünik csudálatos nagyszerüsége, daloló kedvvel a
madarak köszöntik.

Ám Holdsugára a szinek e fönséges fakadásában is némán,
halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott
éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.

Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal
üdvözli Holdsugára szőke fürteit; éppen most lépett ki
hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját még fátyol födi.
- Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei
pázsiton meg Földanyánk életreébredt virágos kertjében.

Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük
boldogsága itt motoz nyugtalan szivem körül - mily furcsa,
hogy a két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!

De nézd csak - Holdsugára ajka még vértelenebb lett,
Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer
megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert utaik elválnak:

Sorsuk akarta így.

Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a
diadalmas élet hozsannáját szűri, Holdsugára pedig sápadt
homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.

Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert
ösvényük elágazik.

De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.

A boldogságunk némán meghúzódott
És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.
Kályhánk lángja is örömmel lobogott
S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.
A komoly falióra se mormogott
S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak...

Álomban mindig egészen enyém vagy.
S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.