Költők szerint

Alkony Zagyi Gáborné (0)

Shiffer Serena (0)

Erdős Sándor (251)

Kosztolányi Dezső (17)

Makadám László (2)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (352)

Kedvesemnek (101)

Hiányzol (57)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Arccal a halál felé
Naponta menetelni
arccal a halál felé,
s a sorból ki nem állni:
hősiesség
Harcolni önmagáért
a létezésért, s benne
értelmes célt találni:
hősiesség
Szánkra závárt helyezni,
mikor kemény daccal
kitörni vágynak a szavak:
hősiesség
Fekete-gyász lélekkel
embertársainkra
fehér mosolyt ragyogni:
hősiesség
A bűn hínár-világában
zápor – mosta
tisztának megmaradni:
hősiesség
A gonosz kísértésekben
igazgyöngyként
jóságot sugározni:
hősiesség
A számvető szenvedésben
panasz nélkül
hűséggel szolgálni
hősiesség
A rettenet-éjszakában
- álmoktól sújtva -
bizakodón a hajnalt várni:
hősiesség
A zord halálfélelemből
lélek-tudattal
az elmúlásba belesimulni:
hősiesség
Ily „apró hőstettekkel”
naponta menetelni
arccal a halál felé…
Ez az ÉLET!

Ha kérdezik…
Ha kérdezik…
Mi köthet ma szíveket össze?
S mi nemesíthet életet?
Összetartás ereje, célja
századunkban ma mi lehet?
Egy szó a válasz: SZERETET!
Ha kérdezik…
Mi alapja közös hitünknek?
S együtt éneklés mért lehet?
Hisz különböző nézet, vallás…
Itt egység mégis hogy lehet?
Szívedből valld: kell szeretet!
Ha kérdezik…
Béke, boldogság, megértés
emberek közt ma hogy lehet?
S a családokban emberségre
hogy nevelhetünk gyermeket?
A jó példája Te legyél,
s a válaszod: kell szeretet!
Ha kérdezik…
Magyar népünket mi tartja, védi?
S hazánkért tenni mit lehet?
Milyen vonzás, erő kell ahhoz,
hogy megtartson egy nemzetet?
Két szó a válasz:
Isten-hit kell, és szeretet!

Ha kérdezik…
S Te kérdezed…
E szétzilált zűrös világban
EMBERNEK lenni hogy’ lehet?
A válaszod rá ne feledd:
- Isten-hit kell és szeretet!

Elsompolygott évek
Nap nap után,
mint szégyellős kutyám,
ha „rossz fát tett a tűzre”,
fejét lehajtva sompolyog,
vissza-visszapillantva rám
(bocsánatomat várja tán…)
Úgy nézek én is vissza – vissza,
eltűnt évekre ráhajolva,
szégyenkezőn, fejem lehajtva,
- bocsánatkérő alázattal -
nem feledt vétkek súlyát hordva…
Ha éber éjszakák hevében,
rám tört emlékek sűrűjében,
- életem értelmét kutatva -
akaratlan tekintek vissza,
nyomaszt bukások sokasága…
Lét- korlátban még kapaszkodva,
mégis egyre csak bukdácsolva,
szégyenkezőn, így kutya-módra,
- egy tiszta józan pillanatban,
e bús tavaszi kábulatban -
fáradt agyam megállapítja:
Jaj, hiába! Minden hiába!
Elsompolyogtak éveim!
És nincsenek rá érveim.

Boldog „öregség”
A boldogság egy csodás érzelem.
Ki miért boldog? Nincs arra értelem!
De idős, s agg korban lehet-e boldogság?
- Ha szeretet ölel, törődés és jóság!
Megtartó kegyelem gyöngéden körülvesz,
és benne a lélek szüntelen örvendez.
Míg a puha béke naponta rád árad,
áldásokban jársz, és lelked el nem fárad.
És a kedves szavak, ha szívedre hullnak,
finom öleléssel lágyan átkarolnak…
Miként a szilárd pajzs, védenek és óvnak,
mint a kisgyermek-kéz, féltőn simogatnak.
Találd meg magadban az örömök okát,
mosolyodtól gyógyul szíved, s dagadt bokád.
Nézz az őszi fákra, sárguló levélre,
gyönyörködj, s a gondod ilyenkor tedd félre.
Kevéske igénnyel légy megelégedett…
S áraszd mindenkire Te a szereteted!
Ha tiszta elméddel gondolkodni tudsz még,
rád ragyog a reggel, rád nevet a kék ég.
Hiszen elég néked az Isten kegyelme,
ha általa megvan a szíved „fegyelme”…
Nem háborog, panaszt, zokszót sohse hallat,
csak csillog a szemed, mint a fény-sugallat
az örömtől… Mert tudd, minden perc ajándék,
boldogan fogadni kell akarat, s szándék.
Minden napod öröm, mert még él az ÉLET!
Langyos a napsugár, s csodás a természet!
Töltsd hát boldogsággal áldott öregséged,
és légy HÁLÁS mindenért, mig Istenünk éltet!

Szép az őszi színvilág is de, szürkébe csendesül,
A vérző világ, az élőkkel ellehetetlenül…
Ki már elment, ott is marad, immár menthetetlenül.

A haldokló lélek egy lassan szunnyadó parázs,
Megjön halál… ami életkioltó és nem más.
Sírodon látom a szép krizantémok fájdalmát,
Én csak ülök, itt senki nem tudja akaratát…

Itt as sírkertben, sok borostyán átöleli fekhelyeket,
Lehet, hogy ők vigyáznak, őrzik a szépséges, holt lelkeket!

Ki meghalt, hiányzik, megsirattuk és eltemettük,
Sírjára, szép márvány síremléket, koszorút vettünk.
Elmúltak a régi évek, lassan mi is öregszünk…

Régen megholt, régi sírköve már, kissé töredezett,
Ismertem, a gazdája boldog is volt és lelkendezett,
De már nincs, lelke neki is elmúlásba feledkezett.

Elmúltak az évek, itt most bősz őszi szél, rohamoz, fúj,
Igyekszem, nem tudok ellenállni neki... kabátostul.
Arcomról csak nem mállik le a bánat…
Nézem a sírkerti meztelen fákat…
Árva a szívem, dobog, vágyik haza,
Lelkem, megnyugszik-e? Nem tudom, soha.

Vecsés, 2016. július 24. -Kustra Ferenc József

Tőle, nem lehet elégszer elbúcsúzni…

Ma már, ha húzzák, harangok zúgnak…
Temetőben ők éppen, hogy búgnak…

Akkor régen személyesen is el kellett volna búcsúzni,
De nem volt engedélyünk, hogy menjünk kórházba látogatni…
Nagyon-nagyon, még meg kelt' volna ölelni,
És akár a kezét többször megcsókolni…

Ő csak itt hagyott, elment, semmi búcsú nélkül,
De miért volt ilyen fontos, fékeveszettül…
Hiányban vagyunk,
Téged még várunk…

Búgnak most is a harangok… szinte már szüntelen,
Bánatos vagyok a sírodnál, megsemmisülten…

Vecsés, 2016. február 29. – Kustra Ferenc József – Orvos volt, egészen közeli rokonom és életem egyik legokosabb embere… sőt: TANÍTÓ MESTEREM. (meghalt: 2000. -ben vérmérgezésben!)

Az én időmben nem volt sok minden,
zsír meg kenyér volt csak az asztalon,
nem volt mindennap megterítve,
csak vasárnap, s ünnepnapokon.

Nem volt olyan sok drága játék,
csak szabadban töltött nappalok,
s szalmavárakat építettünk,
amíg az este ásított.

Csupasz lábakkal ugrándoztunk
a félig levágott torzsokon,
egészen addig, amíg a tarló
perzselő füstje fölcsapott.

Felcsendült dallam szállt a szélben,
vidám, jókedvű kacajok,
gyöngyöző hangja messze szállott
átsuhanva az ugaron.


Ma is emlékszem minden percre!
Az volt a legszebb korszakom,
ott, az aranyló búzatáblák
között eltöltött hónapok.

Elszállt az idő. Gépek jöttek.
A tarló hangja most oly üres,
nem hallik többé gyermekdallam,
csak üresen kongó néma csend.

Mégis: oly gyakran visszacsendül
a dallam, mi akkor elveszett,
hisz rég volt, amikor gyermekek voltunk,
de olyan jó, mikor feldereng.

Üzenek nektek... túlvilágról,
Az avar rothadó aljáról…

Rothadó illat
Száll mezőn, csiklandozva.
Tar cseresznyefa.
*
Többen is össze vagyunk már taposva,
Most ránk lépett egy hízott disznó talpa.

Talp alatti lét
Csökkenti aktivitást.
Lesz majd új élet.
*
Olyan kicsike voltam én,
Szüleimet sajnálom én,
Őket tavaly leverték a dióverő karóval,
Aztán elmentek a füst alakú légi hajóval.

Diófa lombja
Sárgulva, elbúcsúzik.
Reggel, dér lepi
*
Testvéreim is itt vannak velem valahol,
De elvesztettük egymást, míg szálltunk a fáról.

Vérpiros levél
Üde színfolt, múlásban.
Eredményt nem hoz.
*
A révész meg csak átengedett a légen,
Öreg már ő is, baksist nem kért, mint régen.

Tangozó levél,
Szerelmetesen? Mélybe…
Visszaút nincsen.
*
Beködölt szívvel megyünk lefele a szivárványos avarba,
Mily’ szép is lenne, ha nem az utolsó volna az életútba.

Elfárad, rőtes
Levél, már aludni tér.
Alá hintázás.
*
Felettünk, porzó ködhomály látszik a csillagfényben,
Mi meg csak egyre jobban múlunk a lidérces éjben.

Szomorkás múlás,
Felhők alatt, terjedőn.
Álom, táncot rop.
*
Kilesek, látom fent vonuló, károgó varjú hadakat,
Úgy tűnik, hogy az Isten másképp bírálja el madarakat.

Vándormadarak
Sehol laknak. Utazók.
Ahol idő jobb.
*
A szél kacskaringósan szaladgál felettünk,
És ez már sok! Fájva fázik a fonnyadt testünk.

Krizantém csokrok,
Még élnek, virágoznak.
Elmúló világ.
*
Testeinkre az elmúlás vég-palástja terül,
Életelőadásnak vége, függöny belendül.

Aranyszín levél,
Keveredik fonnyadttal.
Közös elmúlás.
*
Felettünk szomorúan táncol egy fűz,
Álmokat belőle, szél messzire űz…

Álmok elúsznak,
Természet, aludni megy.
Élet is lejár…
*
Temetőben megújhodást várva, zörgő csontváz ül egyedül,
De neki már csak a múlt zenekara, nyekeregve hegedül.

Holtaknak hangját
Hordja a megvadult szél.
Reggel, ködpára.

Vecsés, 2015. november 3. - Kustra Ferenc József- íródott: versben és eredeti Basho féle haikuban…

Pislákoló kicsi fények árnyjátékát nézem,
Az arcod vonásait szeretettel felidézem,
Lefolynak a gyertyák és elfogynak az életek,
A kis gyertyafüst száll, de fájdalmaink élesek.

A gyertyák is majd csonkig égnek
Szívemben fájnak az emlékek.
Téged már nem hív a létnek szép szava,
Befogadott az ég csillagos tava.

Az ősi hitű gyertyaláng rívón
Pislákol, látom megannyi síron.
Búsan sírdogál az őszi szél,
Ő minden évben sokat megél.

Tudom, egy jó óra hátra sose ballag.
De nekünk élnünk kell tovább, ez nem maszlag...
A temetőben örök őr a nyugalom,
És ilyenkor, mindig kitör a fájdalom...
A temetői apró mécsesek lángja,
Olyan, mint az örök szeretet fáklyája...
Lépkedek az avarban, a hitem erdejében,
És olyan nagyon bízok szeretett erejében!

Az én arcomra is írt az idő,
Az én utam is csak lefelé nő...
A lombok között kujtorog... szellő.

Lüktet bennem az összes emlék, zeng az ég,
Árnyak sóhajtanak, a mécses serceg még.
Jellegzetes gyertyaillat szétoszlik a légben,
Elvagyok én a hullámzó szeretet zenében.

Nagy, sercegő üszkös kanócnak
Égig füstölgő pici csonknak...
Köszönet a gyertyalángoknak…

A múltért, a jelenért, jövőért,
Bűneik, bűnünk bocsánatáért...

Elbúcsúzom, elindulok haza, kísér a sok mécses fénye,
És míg le nem égnek még-még elkísér a sok-sok gyertya fénye,
Éjjelre, meg majd jón, ideér, világit a hold ezüstfénye.

Vecsés. 2015. május 3. – Kustra Ferenc József

Átölelkezve ültünk a parton
mezítláb, mint egy kisgyerek,
finom szemcséi rám tapadtak,
s éreztem, milyen jó meleg.

Sóvár szemekkel néztél engem.
Azt mondtad, őrülten szeretsz,
s kezembe kulcsolt ujjaiddal
homokba írtad, hogy szeretsz.

Olyan boldogan bújtam hozzád,
hiszen te voltál mindenem!
Már a legelső perctől tudtam:
boldog csak veled lehetek.

Mégis: úgy sodort el az élet,
akár egy áradó folyó,
amely hömpölygő hullámokkal
tombol, és gátakat lebont.

Ma már nem tudom azt sem, hol vagy,
de mégis oly kedves nekem,
minden emlék, hisz hozzád fűzött
egy homokba írt szerelem.

Addig szép minden, míg mámorban úszva
száguldasz, mint egy üstökös,
amíg nem borul rád az árnyék,
s nem ül fejedre szürke köd.

Amíg erő van karjaidban
s ölelni bír a két kezed,
addig kell mindent megragadni,
hiszen semmi sem végtelen.

Addig szabadna mást szeretni,
amíg érzed, hogy úgy szeret,
hogy minden hajnali ébredésben
te vagy, kit aggódva keres.

Ameddig minden pillantásban
érzed: te vagy a mindene,
s nem akar mást, csak veled lenni,
akkor érdemli, hogy szeresd.

Amikor nem vonz semmi sem már,
csak a fájdalmas tegnapok
gyűlnek köréd halomba hullva,
s érzed: nincsenek holnapok.

Olyankor kéne elsöpörni
mindent, mi élni sem hagyott,
zúgó szélvészként, mely hörögve
végig süvít a balkonon.

Nem ígérem, hogy minden egyes álmom
hozzám fog szállni minden éjjelen,
hisz zúzott kövekből építettem újra
darabokra hullt régi életem.
Ezer összedőlt régi édes álom
rezegteti meg minden ízemet,
romjai közül nehéz szabadulni,
s ingatag híd, amin hozzád lépkedek.
Tudom, hogy szeretsz, de oly nehéz hinni,
hisz más is ígérte forrón, hogy szeret,
s elhittem néki. Pedig oly hitvány volt, hogy
egyetlen egy könnyet nem érdemelt.
Érzem, hogy szeretsz, és megadnál mindent,
de adj nekem időt, egy keveset,
amíg levetem hatalmas terhem,
amelytől lassan meggörnyedek.
Tudod: szeretlek. Csak annyira másképp.
Olyan félénken, oly félszegen,
s nem bírnám ki, hogy megtépett lelkem
újra csupasz, és sebes legyen.
Szeretlek. Tudod. És annyira mélyen,
hogy minden kis ízem beleremeg,
s nem kérek mást, csak sose engedj el,
akkor sem, mikor nehéz velem.

Emlékszel? Ott, a dús lombú fák közt,
ott mondtad először mennyire szeretsz!
Ott öleltél át remegő karokkal,
s tanúink voltak a hulló levelek.
Oly szépnek láttam az őszülő erdőt,
az arany barnába fordult színeket,
mint a belőlünk áradó érzést,
melytől mindenünk újjászületett.
Emlékszem: milyen boldogan mondtad,
hogy csak én leszek mindened,
karjaid között megcsitulva
elhittem azt, hogy így lehet.
Aztán valahogy megváltoztál,
mint a dércsípte levelek,
melyek fagyosan földre hullva
eltaszítják a meleget.
És most hirtelen lehullt a hályog
szememről, s tudtam: tévedek!
Amit láttam, csak délibáb volt,
nem az vagy, akit szeretek.
Már ne mondj semmit. Hiába szólnál!
Nem tudnék hinni már neked!
Bennem most olyan fagyos lett minden,
mint a dér csípte levelek.

Most valahogy egész másképp fog a tollam,
kuszán írt betűm is sokkal ékesebb,
mint máskor, hiszen most jó anyámhoz írok,
ki minden percében értem létezett.

Virrasztott mellettem mikor beteg voltam,
oly sok estén, és annyi éjjelen,
mint őrző angyal, bár láttam: sokszor fáradt,
s szebbnél szebb meséket mondott énnekem.

Úgy írtam le a legelső betűket,
hogy az Ő kezei fogták tollamat,
s az első könyv, melyet közösen olvastunk,
ma is a legszebb emlékem maradt.

Úgy indított útnak, olyan féltő szívvel,
s hogy könnyebbé tegye választott utam,
ezernyi apró jó tanácsot adva
segített elérni minden álmomat.

Elmúlt az idő. Már elszálltak az évek,
és ha álmaimból semmi sem maradt,
Ő akkor is ott volt, utolsó mentsvárként,
oly sokszor enyhítve minden gondomat.

Ma is úgy vár, és elgyöngült kezével
úgy simítja meg sápadt arcomat,
oly féltve, mint a legdrágábbik kincset,
mit selyembe vonva zárva tartanak.

Édesanyám! Most én, őrizlek téged,
kezemben tartva reszkető kezed,
s imádkozom: e múló földi létben
Isten sokáig tartson meg nekem.

Én úgy képzeltem el a földi létem,
hogy veled töltöm el minden percemet,
tűző napban, és esti sötétségben,
jóban és rosszban melletted leszek.

Ha fáradt lennél, én leszek puha párnád,
hogy énreám hajthasd álomra fejed,
ha a hideg ráz, reszketsz, és fázol,
akkor majd meleg paplanod leszek.

Mikor bántanak, és sírni volna, kedved
vállamon sírd ki minden könnyedet,
s szemeidről majd gyöngéd érintéssel
én töröljem le gyöngyház könnyedet.

Én úgy képzeltem el, hogy minden éjjel
veled alszom, és veled ébredek,
akkor is, mikor sűrű köd szitál már,
s hidegétől a hajad szürke lesz.

Én úgy képzeltem el, de minden más lett,
úgy sodródtál el, olyan hirtelen,
mint ahogyan a megáradt folyóvíz
messzire viszi a törmelékeket.

Most is csak sodródsz, úgy, ahogy én is,
mégis tudom, hogy egyszer vége lesz,
visszajössz, hiszen nem bírod sokáig
nélkülem ezt a kóbor életet.

Valóság voltál, s álomba hulltál,
mely felsejlik késő éjjelen,
mint a szememből gyöngyöző cseppek,
amikor terád emlékezem.
Fáradt szememmel kutatlak egyre,
helyed kihűlt, s már oly hideg,
mint a zord téli éjszakában
fehéren hulló hópehely.
Valóság voltál, s álomba hulltál,
mint a rám törő éji csend,
melytől e döbbent némaságban
furcsán hangzik fel lélegzetem.
Valóság voltál, s álomba hulltál,
melyből kilépni nem merek,
lelkem itt maradt bilincsbe zárva,
melynek a kulcsát nem lelem.
S mégis: reszkető kezeimmel
olyan erősen szétvetem,
hogy zörögve hull le minden láncom,
mely szabadulni nem engedett.
Most itt vagyok. Erősen, bátran,
túllépve annyi mindenen,
s bármi is történt, nem érdekel már,
és csak a szépre emlékezem.

Azt, hogy mit érzel, senki sem tudja,
hiszen oly mélyre senki sem lát,
amilyen mélyen magadba rejted
fájdalmad, amely annyira bánt.

Csak aki olyan féltve tud szeretni,
hogy szívében minden halk dobbanás
hozzád száll némán, akár a sóhaj,
amely oly halkan tör fel ajakán.

Ő tudja csak, hogy mennyire szenvedsz,
s mosolyod mögött, mint mély forradás,
ott tátong, amit magadba rejtesz,
és ő már nem tud vigyázni rád.


Bárhogy mondaná, nem, értenéd meg,
anyai szíve mennyire fáj,
s legjobban talán épp attól szenved,
hogy nem tud adni semmit se már.

A távolság néha ékeket képez,
mely olyan törékeny, mint egy pohár,
össze törhet egy halk koccanással,
s megsebez, mint egy üvegszilánk.

Ne engedd el! És maradjon mindig
számára jó szó, és vigasztalás,
hisz az egyetlen ezen a földön,
akire számíthatsz, bármi is vár.

Szeretnék mindent összetörni,
ami régóta visszatart,
izzó lángcsóvát szórva széjjel
s felégetni, mi itt marad.

A vén diófát, melynek lombjai alatt
oly sokat ültem a kispadon,
apró darabra hasítni széjjel,
bár szívem fáj érte oly nagyon.

Szeretnék mindent felégetni,
hogy ne legyen más, mit itt hagyok,
csak por és hamu, mely sötéten, szürkén
eltakarja a tegnapot.

Szeretnék mindent összetörni,
mit martalékul most itt hagyok,
hogy ne legyen más, ki összezúzza,
mi kedves volt nékem oly nagyon.

Úgy szeretném! De nem tudom mégsem!
Hiszen a lelkem úgy sajog!
Lüktetve, némán, belülről vérzik,
mint eleven seb, és fáj nagyon.

Szeretném szívemet száz darabra
széjjel tépni, de jól tudom:
mind a száz darab egyformán fájna,
bármerre sodor a holnapom.

Oly korban élünk most ezen a földön,
ahol az ember már úgy elaljasult,
hogy dolgoztatná egy szelet kenyérért
az elesettet, bár tudja: könnye hull.
Képes tőle az utolsó fillért is
kicsalni, pedig tudja, hogy szegény,
s arcának egyetlen izma sem rándul,
ha az éhező tőle enni kér.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hol a munkásnak nem jár tisztelet,
addig kell csak, míg bagóért gürcöl,
s ha már legyöngül, nem kell senkinek.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hol szülőnek lenni hatalmas kereszt,
ki nem tud a gyermeknek kincseket adni,
őt is lenézik, bármilyen nemes.
Hiába okos, és hiába szorgos,
ebben az országban sehol sincs helye,
bármily hitvány is, csak azt méltatják,
kinek bankóktól duzzad a zsebe.
Oly korban élünk, hogy nem vesszük észre,
mily borzalmakat szül a gyűlölet,
hiszen valóság show-tól agymosottan
butulnak sorra már az emberek.
Főző műsorra, tehetség show-ra
mindig van néző, s telik sms,
de ha beteget, nincstelent látnak,
félrefordulnak már az emberek.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hogy visszasírjuk a régi szép időt,
s kétségbeesve a messiást várjuk,
hiszen tudjuk, hogy többé nincs jövőnk.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hol ármánykodás dúl kézfogás helyett,
s ki elborult aggyal gyilkolni képes,
büntetés helyett luxust érdemel.
Oly korban élünk most ezen a földön,
hogy össze kell fogi, amíg még lehet,
s jobbá tenni e gonosz világot,
hogy gyermekeinknek nyugalma legyen.

Itt, ahol zúg a négy folyó,
itt élünk már ezer éve,
itt voltunk egyszer gyermekek,
s hallgattunk tündérmeséket.
Itt éltek mind az őseink,
s hittük, hogy egyszer majd végre
nekünk is jut egy földdarab,
hol testünk nyugodni térhet.
verejtékcseppben, izzadón
dolgoztunk mindig keményen,
s mégis: kifosztott szolgaként
itt állunk koldusszegényen.
Éhbérért küzdve estelig
gürcöltünk, s hittük, cserébe
tisztesség övezi vén fejünk,
s nem kaptunk semmit sem érte.
Könnyektől ittas hajnalon
reszketve sír fel a lélek,
de már nem hallja senki sem,
bárhogy száll messze a szélben.
Csak a kegyetlen zsarnokok,
akik most belőlünk élnek,
s gúnyos szavakkal hirtelen
lelkünkbe taposnak mélyen.
Ők élvezik a földi jót,
melyért a te kezed kérges,
és az a zúgó négy folyó
miattuk háborog éppen.
Reszketve, zúgva hömpölyög,
s tarajos hullámszemével
mintha mondaná: Istenem!
Nézz le ránk! Nem bírom én sem.
Ne bántsd a gyöngét, nincstelent!
Szenvedtek eleget éppen!
Arra sújtsd bőszült haragod,
kikért oly koldusszegények.

Néhai rokonokat meglátogattam…

Lépteimmel lassacskán araszolok az avaron,
Gyertya és mécses lángok végig kísérnek utamon…
Bejöttem én nyitott kapuszárnyon. Ülök majd padon.

Virrasztott éjjel…
Letaglóz a fájdalom…
Vágy-domb még épül…
*
Éjjel, fogy remény,
Sötétség, nem segítség.
Szívben, gyász az úr!
*
Varázslatos, arany-napsütéses világ ez,
De a mélyben lakó, ha kinéz, szakadt nemez.

Reggel új fények
Támadnak! Segítenek?
Új nap, új remény.
*
Néha fulladunk,
Önmagunkba vagy bajba.
Lét: örök váltó.
*
Sírokat mindenhol borítják koszorúk, mécses égett,
A koszorú szalagokat a morc szél, kis ronggyá tépett.

*
Kősírok némán
Várják, mécses lángokat.
Emlékezések!
*
Hosszasan itt voltam, de a gyertya, csonkig leégett.
A lefolyt, meleg viaszt hagytam, hátha melegített.
Érzem, hogy a sírodat halál bölcsessége belengi...
Átfáztam, így lassan indulok, haza kell menni.

Vecsés, 2015. november 6. –Kustra Ferenc József- íródott: versben és senrjúban, önéletrajzi írásként.

Az öröklétnek a pihenőhelye…

(3 soros-zárttükrös)
Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben,
Ki engemet sokszor biztatsz éljek erősen, léttudás-előnyben…
Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben.


Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó,
Neked biztos jó, mert Te könnyezel a hantok felett és van, néha látszik a lehelet…
Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó.

Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van?
Megnyugvás van igy már, bár nem-igen, igy aztán marad a hant feletti könnyek… igen!
Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van.

Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek,
Én ezt sem tudom már önmagam se, csak sokszor tűnődők, vannak-a létben ezt megfejtők…
Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek.

Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd,
Erősíted bennem, hogy az ad gyönyört, mi mulandó, én kérdem, töményen nem fullasztó…
Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd.

Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak,
Szót fogadni én nem tudok, annak a láthatóan szomorú, bájtalan mosolynak…
Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak.

Vecsés, 2021. július 3. Kustra Ferenc József- írtam: (Szentessy Gyula 1870 – 1905 „A halál” verse) és (Kótai Pál 1868 – 1945 „Sokszor biztatsz” c. verse) közös-átirati feldolgozásával.

Ahol, egykor a kettőnk találkája volt a hátsó kertben,
Ott bizony, szépen kinyílt emlékként Kegyed krizantém bokra…
Az én, Kegyed iránti gyöngéd, nem elmúló érzelemben,
Az erős szeretet nekilendült, el is telt, már ragyogva…

El is nyílott már
A nagy krizantém bokor a kertben.
Szerelmem él még,
Ön után sajgón fájó szívemben.
El is nyílott már,
A nagy krizantém bokor a kertben.

Kegyed, már régen nincs velünk, a kert is ettől árva,
Szerelmem is rászáradt az Ön krizantém bokrára.
A könnyeim meg zúdulnak akaratlan... arcomra.
Én meg emlékezve bolyongok csak úgy egymagamba.

El is nyílott már
A nagy krizantém bokor a kertben.
Szerelmem él még,
Ön után sajgón fájó szívemben.
El is nyílott már,
A nagy krizantém bokor a kertben.

Vecsés, 2023. január 30. – Kustra Ferenc József - Íródott: Vaszilij Sumszkij: azonos c. verse átirataként. Közzétette; Szöllösi Dávid műfordító - január 29 2023.

Kijöttem és meggyújtom, legalább egy kis gyertya égjen,
Téged már csak rögök tömege ölel, a sírban, mélyen.
Halkan imádkozok, az imám messzire felszáll légben…

Téged már csak rögök tömege ölel, lent, sírban, mélyen…
Halkan imádkozok, halk imám messzire felszáll légben.
Kijöttem, meg is gyújtom, legalább egy kis gyertya égjen…

Elvesztettem már a fonalat… mert a sors mostoha,
Valami elveszett, várom, nem jön vissza már soha.

Sírodhoz jöttem, legalább egy szál gyertya érted égjen,
De a gyász körülvesz és annak vaksötétje végtelen.
Sok minden eszembe jut, ahogy itt emlékezem mélyen…
Ez kis derűt hoz, pici, lobogó lángocska fényében.

Sors ellen harcolni mi nem tudunk,
Szomorú könnycseppet nem hullatunk,
Hogy gyertya égjen, arra vigyázunk!

Vecsés, 2015. február 21. - Kustra Ferenc József

Látok én itt siremléket, mit nyalogat az enyészet,
Meg vannak még régi padok, mit eszik az időjárás.
Ezen bizony nem csodálkozom, dolgozik az elmúlás.
Lassan az öreg fákat is kivágják, tán' majdnem mindet…

Vecsés, 2014. november 29. -Kustra Ferenc József- íródott: egy temetői látogatás megörökítésére.