Költők szerint

Yeats W. B. (8)

Bényei Sándor (5)

Csőglei Gábor (0)

Cinamon C (1)

great mike (4)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (352)

Kedvesemnek (101)

Hiányzol (57)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Tegnap éjjel felébredtem
nem tudom miért,
hisz nem volt zaj,
és átkarolt a mélabús sötét.
Mégis elhagyott az álmok utáni vágy,
mintha nem lett volna otthonom az ágy.
Te ott aludtál csendesen,nem sejtve,hogy elcsenem
tested melegét.
Kintről beszűrődött a lámpa fénye,
s mintha lenne véleménye
árnyat hozott arcodra.
Miközben néztelek,útra kélt a képzelet
és pezsgő sóvárgásnak
adott lepkeszárnyat.
Megemeltem hát kezem
tétován,sejtelmesen...
és mellkasodra téve ébredést remélve
simítottam bőrödet.
Biztatásod volt egy sóhaj,
s hogy velem tartasz közlöd egy csókkal.
Már éberen egymást felfedezve
összefonódva,mindent elfeledve
átadjuk magunkat a varázsnak.
Szívünk vad dobogása törte át a gátat.
Megszüntetve azt,hogy te és én,
mert eggyé váltunk a bujaság
háborgó tengerén.
(2017.03.04.)

Halkan csukd be az ajtót,
egyszerű itt minden és szegény,
egy szék, várj leporolom, ülj le,
illedelmes vagy, szoknyád simítod
térdeden, jól-nevelt mosolyod
viseled és halk vagy, és figyelsz.

Szeretem tekinteted,
ahogy szavaimra reagál,
néha szememben nézve megáll,
és elmosolyodsz, simogató mosoly,
a mindig komoly, az időt oldja fel,
ne törjük meg a csendet.

Mivel kínáljalak?
Látod, üres az asztal, egy pohár,
üresen koccan az is, szégyenlem,
ne nézd, mit viselek, ócska gönc,
itthonra jó, majd levetem,
takarva a szakadásokat.

Feküdtél már földön matracon?
Most húzódj mellém, nevess velem,
oldd fel zavarom, kínos ez nekem,
neked is, csavargó világba
csöppentél, én világom,
osztozol rajta velem?

Hajtsd a ruhád a székre,
vigyázz, ne essen a földre, piszkos,
nincs nő, ki takarítana, főzne,
emberként kezelne, talán még a
férfit is meglátná,
s együtt ébrednénk.

Eljöttél.


(Tiszai P Imre)

Isteni hithez nem kell bizonylat,
hisz benned áhít, nem kvantumokban,
s ha ily áhítat bizonyság volna,
többé nem lehetne hit mivolta.

2014.

Istened úgysem mentheti bűnöd, hogyha feloldoz,
érted nem szólhat lantja, se mennyei tánc,
mert ha te nem tetted soha jóvá emberi voltod,
döntöttél, s lángörvényben a poklod igáz.

2015.

A feledés homályából jön, feltűnik,
lényét a múlt fátyla, s néma árnyak űzik.
Emlékek közt tévelyeg a ködös úton,
egymagában merengve, végtelen túlon.
Szeme dermedt tükrével még visszatekint,
hajdani fényessége alkonyba kering.
Alvadó lelkében örök bánat bolyong,
rezdülése mélyen az ég felé borong.
Mellkasa nyilall, de régóta nem érzi,
márványszíve a sötétségben örvénylik.

2013.

Kopott álmokon lépkedek.
Hallom, hogy a lélek kéreget.
Kezében fekete kalapja,
s reméli, hogy az adományt
Ő is megkapja.

Kopott álmokon lépkedek...
fázik a test, megremeg.
Vastag, szürke szövetkabát
hozzásimul, mint jó barát.

Kopott álmokon lépkedek.
Lábnyomot hagyva reménykedek,
hogy nem tűnök el a végtelenbe,
mint űzött vad a rengetegbe.

Kopott álmokon lépkedek,
simít a csend... Tán szeret?
Kézen fog a harmónia,
s elvezet a rég várt útra.

Kopott álmokon lépkedek.
Már látom, hogy a fény vezet.
Összefonódnak az ujjak,
mosolyogva a jövőbe húznak.

Kopott álmokon lépkedek.
Lábamnál a jelen sepreget,
s mindazt, ami visszahúzna,
a nagy kukának tűnő múltba
hajítja egy perc alatt.
Majd rongyot fog a kezébe,
és fényesíti a kopott álmokat.

Tavaszba hívogat, szeme csillanás,
haját a szél fuvallja az illatán,
meséli mind mi szép, susogva,
sóhaja száll, s mosolyog lobogva.

Puhán zenél a húrjai halmazán,
sugallja lantja álmai dallamát,
lebegve, játszadozva ingat,
mélyre lehel, s szerelembe ringat.

2016.

Színjátszó fátyolban ringatózol,
még puhán lebegsz a légi árral,
vágyak dallamát rezgik húrjaid,
s szerelmet árulsz aranykarátra.
Egy ideig csillogsz a fényben, mint
a jéghegyek áttetsző csúcsai,
megtévesztve vétlen áldozatod
mélyről áramló tiszta álmait.
De egyszer majd nem kell már hűs lelked,
s a sötétségben merengsz, nesztelen,
úgy múlsz el, hogy igazán senkit sem
szerettél, s téged senki sem szeret.

2016

Szemeddel sírsz, nevetsz,
szíveket átölelsz,
álmokat szövögetsz,
s hőn életet lehelsz.
Gondozol lelkeket
szelíden, érzéssel,
s hogy nyílsz a Napfényben,
lényed örvendezem.
Vágyaink ereje
láncol össze minket,
eleven bilinccsel,
s lángol túl mindenen.
Te vagy a rejtelem,
hevével, csendjével,
s való Nőiséged:
maga a szerelem.

2013.

Dohos lett a szél szaga,
vákuum nyelte csillagok.
Fekete a nap sugara,
nappal és éj összeforrt.

Dohos lett a szél szaga,
köd lepte a holnapot.
A feledésben járó vándort,
ki tudja rég, hol lakott?

Dohos lett a szél szaga,
nem szólnak a harangok.
Túl nagy a csend!
Túl nagy a csend!

Dohos lett a szél szaga,
s én olyan fáradt vagyok.
Most lehunyom a szemem végre.
Most megpihennék...
Hagyjatok!

2017. január 29.

Bádogbögrét tartok a kezemben.
Viseltes, régi darab.
A nagyapámé volt,
s Őt annyira szerettem!
Még most is látom,
ahogy iszik belőle,
és felnéz, vajon én kérek-e.

Zavartan álltam az ajtónál,
és nem tudtam, mit tegyek.
Hisz nem szerettem a teát.
De ezt Ő kínálta!
S amit a nagypapám ad,
az csak jó lehet.

Odamentem hát elé,
és nyúltam volna a bögréért.
De Ő a számhoz emelte,
míg a másik kezét az állam alá tette.

...és ittam egy nagy kortyot.
Kesernyés volt, szinte fekete.
Éreztem a bögrén,
hogy nagyapának megremeg a keze.
S a szeme olyan furcsa lett,
másként ragyogott.
Átöleltem, és mélyen beszívtam
a papámról jövő teaillatot.

A bádogbögrét tartom a kezemben.
Szeretném látni nagyapát.
Jó lenne megmondani neki,
hogy már szeretem a teát.
Beleöntöm...
épp olyan fekete és kesernyés,
ahogyan Ő szerette.

2017. február 24.

Eladtad dermedt lelked,
tiporva egy-hazádat,
értékeket, a zászlót,
s álmokat madarával.

Bűnök sarától bűzlőn,
néped vitted vásárra,
félelmet, s igát hozva
bölcsődnek bársonyára.

Véreid vérét ittad,
s körben sötétség, falak.
Csak néhol szűrődtek át
por lebegte sugarak.

A te dogmád visszhangzott,
más dala nem szállhatott
s zenghetett, áthangoltad
mindet, s rúgtad mint latort.

Eladtál sok-sok lelket,
tiporva egy-hazádat,
értékeket, a zászlót,
s álmokat madarával.

2015.

Hallottam hírét dicső elhullásnak,
igaz hősként, harcban elesetten,
s kik téveszmék áldozatává váltak,
saját vérük árulói lettek.

De azon szív, mely kihívta a halált,
Szabad Honért, s a Szeretettekért!
Nem hatalmi vágy volt, miért hadba szállt,
szebb jövőért küzdött, mit úgy remélt.

Érzékeny, haladó szellemű lelkek;
ily nemes tettre bárki nem képes,
a legdrágább kincsük adták önzetlen,
ama függetlenség érdekében!

Harcosok ők, akik jövőt álmodtak
mert szerettek, s szerették a hazát!
Mert mélységes mély alázattal voltak
eme földért, őseik talaján!

Borongó felhők szállták meg az eget,
takarva a Napot, patakzottak,
dúltak mennydörgőn a sötét elemek,
s az utcákon véres tócsák folytak.

Tudom, tudták gyötrődve, haldokolva,
hogy a golyó nemhiába talált,
s amiért haltak sebzett fájdalomban:
ha megkésve is, de valóra vált.

2014.

Öltsétek magatokra a gyász színeit
mert valahol mindig ölnek
égnek a házak és a bombák
szaggatta földek kínlódva takarják
fekélyeiket és még mindig nem elég
a földnek az áldozati vér, hogy
megváltsa lelkeinket
hát csak öltsétek magatokra a gyász színeit
s üljetek a szánalom nyikorgó
kocsijára
mert
csodáitokban dobol a végzet
hát mondjátok el a gyászbeszédet
s fordítsátok el a fejeteket a gyermekekről
az utódokról, a jövőről és taszítsátok el
a szerelmet
felejtsétek el anyátokat, apátokat
a háborúk halottait öregeket és fiatalokat
felejtsétek el azokat akik már értetek is elmentek
ha már megadatott néktek az akarat szabadsága
adjatok áldást a pusztulásra
s e hatalom részeg tébolyában
kiáltsátok IME AZ EMBER
IME AZ EMBER ! önön magával átkozottan
önön magával összeverten !
és sirassátok el magatokat mert bizony mondom
KÉSŐ LESZ HA MÁR NEM LESZ SENKI AKI
ELTEMESSE
A HALOTTAKAT
ha már a csontjaitokban recseg a stroncium métely
hát
NE TÉTOVÁZZATOK
üljetek a szánalom nyikorgó kocsijára
és mondjátok el a gyászbeszédet

1.
Akit az ég is megáldott
mi dolgom nékem azzal
eleget küszködök
önmagammal

2.
Te kitakart-szívű
te fedetlen
táncoló fekete kocsisok
úgyis
eljönnek érted egyszer
a fákon merengő fény fog játszani
elhallgat a csend is
nálad
s nem fog többé senki sem bántani

3.
Nem vár senki
csak a tárgyak
az asztalon halkan porszemek
járnak
és a sarkokban pókhálót sző a sötét
magam vagyok
magam vagyok egyetlen árva
készülök a leszámolásra
de nem figyel senki
sem lent sem odafönt

4.
Arra gondolok
majd megvígasztalnak a nappalok
nappal arra: majd az éjszakák
a vázáimban mind elhervadt a virág
levelük, szirmuk hullik
de kinek hozzak frisset ?
gyors idő hurcol szekerén
te nem vagy itt
s szívem a tenyeremben tehetetlen
lüktet

5.
A lámpa ha eloltom,s ha felgyújtom újra
egyforma fényt vet
falaimra
s már csak azt figyelem
milyen szabályosan fut a festékcsík
a mennyezet alatt

Reggel mikor a Nap kikele,
Felnyitod a szemedet,
S elvakít a szerelem.
Délben mikor a Nap delel,
Élvezed az életet,
S érdemes az érzelem.
Éjjel már az erotika,
Kellemes fantázia!

Rózsaszál

Habos élet, rózsa élet,
Mutasd nékem az eget,
Ne rázogasd mutogasd,
Egyszer, majd rám mutatsz.

Egyszer, majd rám mutatsz,
S enyém leszel szép rózsám,
Mutasd nékem szép bájodat,
S ne halogasd!

Ragyogj, mint a rózsaszál,
Pompázz, mint a csillagszál,
Ne halogasd, nem várok,
Lepj meg engem azonnal.

Lepj meg engem habozva,
S ne törd magad azonnal,
Lépj az útra, s majd a kútra,
Csak ne a múltra.

Hozd el nékem a jövendőt,
S ne légy, a kísértőm,
Adj egy csókot, a számra,
S légy, a rózsaszálam!

Merengő bolondság

Merengek az úton fázva,
S nem talál rám az árva.

Lépked a hó, lépked a tavasz,
Még is mit vár a kaland?

Vajon hová sodor a szél,
Mitévő legyen az éj?

Lépkedek a hóba, mint az elveszett,
S nem találom a jelmezem.

Lépek az útra, egyet, kettőt, s majd hármat is,
Melyik lesz a számom félve is?

Dacolva megmutatom,
Képes vagyok szeretni!

Küzdve, küzdeni,
Ha krémes a puszedli.

Hosszú még az út,
S lépkedek csupán,
A paródiának vége,
Köszönöm a dumát.

Hallgatom szavaid...

Hallgatom szavaid,
S mond el nékem gondjaid,
Ne bánkódj a világ miatt,
A sors utat mutat.
Éljük meg a szerelmet,
S váljunk eggyé szerelmem.
Poros az út, de nem sima,
Ha leseprem, mutasd az utat.
Mutasd az utat, ami a szívedhez vezet,
S hozd közelebb hozzám, rózsás tekinteted!

Szerelmemhez

Távol vagy tőlem,
S érzem jelenléted,
Jelenléted, mely ezer szónál is többet ér,
Szeretlek kedvesem, mindörökké!

Lelkünk egybeolvad,
S nem találunk szavakat,
Kezdjünk, közös életet,
Édes, kedvesem!

Szeress engem kedvesem,
S ne légy ellenem,
Bújjunk össze mindörökre,
S lángoljon a szerelem!

Gondolj rám!
Ha bánat dulja lelkedet.
Én itt vagyok.
Most kiöntheted szívedet.

Legyen vállam,
bús fejednek pánája.
Vedd keszkenöm,
sós könyeid számára.

A holdvilág,
mi tükrözödik arcodon.
A sok keserv,
kiütköződik hangodon.

Higgy nekem!
Elviselni könyebb a bút.
Ha van akki,
füledbe vigaszt sug.

Ha könnyezel,
veled együtt teszem azt.
Én segitek,
keresni lelkedben vigaszt.

Szép az élet mosolyogj!
Felejtsd el gondod, bajod.
Feledd mi bánt téged,
s ki rosszul bánt véled.

Kedved ne hagyd csüggedni,
magad mástól függeni.
Legyen páncéllá vígságod.
Nem bánthatnak, meglátod.

Tiszta fényű szemedet,
töltse el a szeretet.
Rózsás, vidám arcodon,
ne legyen több fájdalom.

Gondolj mindig csak jóra,
s ne legyen olyan óra,
mikor mosoly helyett,
könny lepi el szemed.

Szárnyaszegett kis angyal,
nem törődve nappallal.
Sírok közt táncot jár.
Tánc után egy sír felett,
zokogva foglal helyet.
S nem tudni mire vár.

Szárnyaszegett kis angyal,
mért vagy ily bánattal?
Mond még mire vágysz?
Meggyógyítom szárnyadat,
s megkérdezem vágyadat.
El miért nem szállsz?

Könnyein át a kis angyal,
néz rám meghitt mosollyal.
Köszönetét zengi.
Csak ennyit mondd nékem.
Édes anyám az égben,
hozzá szeretnék menni.

Indulj hát kis angyal.
Szárnyaddal nincs már baj.
Én csak annyit kérek.
Édes anyád vár nagyon,
ne lássa hát bánatod.
Istenlégyen véled.

Barna haj mely változik.
Vállig ér vagy nyakig.
Kék szemből kettő.
Szemöldök. Rettentő.
Alattuk szarkaláb, és egy orr.
Bár nagy, de legalább szagol.
Két fül, egy száj,
egy arc, egy áll.
Vékony, hosszú nyak.
Ejtett váll, (már ilyen marad).
Szív, jobb és bal kamra.
Lelkiismeret, (még tiszta).
Baráti ölelésre várva,
két karom van kitárva.
Keblek, (ami lehet)
egyszer gyermeket etet.
Kezek de nem két bal.
(Csak lábaimmal van baj.)
Mindent összetartó bőr,
azon pedig szőr.
A leltárom nem hibádzik!
Semmim sem hiányzik!

Édes gyümölcs a szerelem.
Mely két szív fáján terem.
Van ki sokáig érni, hagyja,
S van ki éretlen, leszaggatja.

Titkos háború a bánat.
Elvadult hajtása e fának.
de van ki időben, lenyesi.
S van, ki ezt dédelgeti.

Fájó kin a csalódás.
Mint ifjú gyümölcsrothadás.
Van ki még többször is, bízik.
S van kit egy, kísér a sírig.