Költők szerint

Kathona Brigitta (2)

Della Maria (0)

Tungli János (0)

Ady Endre (144)

Vendégh István (1)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (354)

Kedvesemnek (104)

Hiányzol (63)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Ne ott keress, hol ragyog a napfény,
s csillámot vet a homokon,
ott keress engem a kihunyt sugárban,
hol nem süt a nap, én ott vagyok.

Ne ott keress, hol örökké nyár van,
s átsüt a fény a bokrokon,
ott keress, ahol nyúlnak az árnyak,
s szél süvít át a lombokon.

Keress ott, ahol csikorgó tél van,
s a megfagyott világ úgy vacog,
hol az ereszen jégcsapok lógnak,
dermedtté fagyva, ott vagyok.

Hol a hópehely kristály fehéren
Csillog át minden ablakon,
s jégvirág csipke függönyt képez,
halott fehéren ott vagyok.

Némán megbújva, szavak nélkül,
dértől belepve ott vagyok,
s várom, hogy jöjjön valami fény is,
Amitől újra olvadok.

S ha rám találsz, melegíts engem,
olvaszd fel, ami rám fagyott,
nélküled halott a lelkem,
melegíts fel, míg olvadok!

Mama. Te most csak ülj le,
most majd én olvasok neked.
Te csak pihenj. Hisz látom,
már olyan gyönge a szemed.

Nézd, milyen betűt találtam!
Látod, hogy milyen kerek?
Mint egy nagy pöttyös labda,
mit tegnap rajzoltam neked.

Mama. Most ne aludj még el!
Valami szépet mondj nekem!
Ó! Kicsim! Te vagy a földön
a legdrágább kincsem nekem.

Gyere. Most bújj ide hozzám,
had érezzem a kis kezed.
Amíg így ölelsz, nálam
boldogabb senki sem lehet.

Olvass csak. Mesélj még nékem,
amíg átjárja mindenem
hangod, mint apró kis csengő,
oly szépen csilingel nekem.

Istenem! De szép is lenne,
ha mindig itt lennék veled,
csöpp szíved burokba zárnám,
hogy ne bántsa senki sosem.

Hisz tudod: ezen a földön
jobban már senki sem szeret,
te vagy a legdrágább kincsem,
mit a sors megadott nekem!

Melletted voltam hosszú éjszakákon,
míg ébren nem ért a pirkadat,
arcodat néztem a sápadt holdsugárnál,
mely megvilágította arcodat.

Úgy őriztelek minden kis bajtól,
átadva szívem összes melegét,
melletted voltam, ha féltél, ha fáztál,
s könny a szememben miattad ég.

Neked akartam a legjobbat adni
mindenből, mit csak adni tudok,
de te elmentél, s kitéptél véle
szívemből egy nagy darabot.

Nehéz a szó, és nincs már mit mondjak,
túl messze jársz, és nem hallanád,
lelkemnek hulló, gyöngyöző cseppje
szívemig hatol, s annyira fáj.

Hiába mondanám, nem értenéd meg,
nekem csak te vagy! S Érted vagyok,
hiszen szeretlek! S nem bántanálak
Egyetlen szóval sem, te is tudod.

Hisz a lelked oly törékeny, gyönge,
mint egy csillogó kristálypohár,
összetörhetik egy koccanással,
s mire megérted, késő lesz már.

És most itt vagyok. remegve, félve,
várom, hogy hozzám visszatalálj,
s imádkozom, hogy ne törjön össze
törékeny lelked- utad során.

Még egy kutya is jobban tud szeretni
néha, mint akit szeretünk,
hisz ő sosem bánt. Mellénk ül nyüszítve,
amikor látja, hogy szenvedünk.

Meleg szeméből hála sugárzik,
mit érez minden kis falatért,
s mindig úgy vár, oly boldog csaholással,
amikor fáradtan hazatérsz.

Még egy kutya is hálásabb annál,
mit a menhelyről elhozol,
mint az, akin már annyit segítettél,
ha szükséged volt rá, s elhagyott.

Szó nélkül, némán, reád se nézve,
akár egy furcsa idegen,
nem is érdekli, mennyire fájhat,
hogy keresztülgázolt a szíveden.

Még egy kutya is többet ér annál,
ki a lelkedbe taposott,
Elfeledve, hogy valaha adtál
szívedből néki egy darabot.

Csak egy kis állat, de tán az egyetlen,
ki értékeli a szeretet,
s mindig, ugyanúgy szeretni fog, míg
el nem fogy utolsó lehellete.

A fájdalom nagyon furcsa vendég,
nem várjuk, de mégis érkezik,
izzó tűzzel égeti a testünk,
felkavarva, űzve mindenünk.


Mintha lennél eleven pokolban,
lelkedet úgy égeti a láng,
úgy mar bele mindig, egyre jobban,
húsodba, mint vérző harapás.


Lelkedben él sistergő parázsként,
s fellobbanva mindig újra ég,
táplálékot szíva ereidből,
s késő éjjel álmaidba tér.


Elűznéd, de nincsen már erőd sem,
nincsen harc, csak néma ájulás,
mely valahol bús közönybe hajlik,
eltemetve annyi szép csodát.


A fájdalom mindig visszatér majd,
de te győzöl, s erősebb leszel,
szívedben már nem lesz más, csak árnyék,
mely a fénnyel messzi útra kel.

Ülök a gangon, az alkonyba meredek,
Az élet nagy lejtő, negatív, meredek.
Előttem pléh bögre, benne egy deci bor,
Kortyolok, de hangulatom bús és komor.

A régmúlt időkön gondolkodom bőszen,
Erőlködve látom, jóban is volt részem…
Az életemben nem volt sok a jó, sajnos,
Kinek sok volt, könnyen mondja azt, hogy bájos.

Ülök a gangon a sötétbe meredek,
Gondolatban múltam nyomába eredek.
Előttem pléh bögre, már nincsen benne bor,
Fogyóban az élet, lelkem tovább komor.

Vecsés, 2004. május 31. – Kustra Ferenc József

Hétköznapi pszichológia…

(3 soros-zártükrös)
Az aztán egészen biztos, hogy ember mire megöregszik, nagyon sok mindent megbán,
Oszt’ így éli véges életét, a régi történésektől messze eltávolodván…
Az aztán egészen biztos, hogy ember mire megöregszik, nagyon sok mindent megbán.

(Senrjon)
Kattog az életvekker,
Jelzi a múló másodpercet.
Idő fogyogat!
*
Idő-leállás nincsen,
Lélekhatások meg támadnak!
Lelki élmények.
*
Papírhollók feketék,
Lélekkattogás elő- mutat.
Van-e megbánás?
*

A megbánni valók tömkelege, mint egy elveszett-holt sereg, vesztegel,
A lét tudja mi történt, de mit kezdene vele, a rég lélektelennel?
A megbánni valók tömkelege, mint egy elveszett-holt sereg, vesztegel.

Az időóra öregen is csak vehemens-monotonon hajtja az időt,
Nem tűri a létében a lusta másodpercet, az oly' vehemens veszteglőt…
Az időóra öregen is csak vehemens-monotonon hajtja az időt.

A lélek is vehemens, rágja magát, majd’ mohón emlékezik,
De vajon mire, amikor a múlt, már földben begyökerezik…
A lélek is vehemens, rágja magát, majd’ mohón emlékezik,

Ki tudja, mit kell bánni?
Ólomlábú múlt, oly’ igényes.
Utólag okos.
*
Már öreg gondolatok
Még zakatolnak! Önemésztés.
Lélek skrupulus.
*
Kevés, lemondó lélek…
Önemésztés már az igazi.
Belebetegszik!
*

A lélek rágja magát, belebetegszik, nagy kór-betegség,
A lélek, ha túltenné magát, csodás lenne, nem rémtettség…
A lélek rágja magát, belebetegszik, nagy kór-betegség,

Vecsés, 2018. december 28. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában. „Skrupulus” = aggódás, töprengés.

Belenéztem a szemébe,
köszönt nekem a halál.
Nem adom sorsom kezébe,
védtelen most nem talál.

Pajzsom nem más, a szeretet,
mögöttem a végtelen.
Fizetség nem lehet más,
csupán csak az életem.

Megharcoltam a halállal
tudva, hogy nem nyerhetek,
egy lehetetlen csatában
győzni soha nem lehet.

Hosszabban élsz egy kevéssel
e pár szóval itt hagyott,
rám nézett hideg szemével
és gyorsan elbúcsúzott.

Este van;
Leszáll a csendes éj,
Sötétség vajh’ mit regél?
*
Este van;
Lassan vége a napnak,
Retesz háznak, ólaknak.
*
Este van;
Uralkodik a sötétség,
Jöjjön elő a merészség.
*
Este van;
Nem kevesen tévéznek,
Mások végre pihennek.
*
Este van;
Sötétben indult a gonosz,
A bűnös oszt és szoroz.
*
Este van;
Az állatok elülnek,
Mind elcsendesednek.
*
Este van;
Már nem volna remény,
De előjön a holdfény.

Este van;
Megint eltelt egy nap,
Holnap is virrad nap.

Budapest, 1997. április 26. – Kustra Ferenc József

Avagy álom-vágyban?

Nem tudom, hol is vagy Hermina,
Ó, ha megismerhetnélek ma…
Egyedüllét, bánat!
Könnyezek, sok százat…
Próbáljuk, gyere ide még ma!

Hermina, rólad álmodozok,
Enyém lennél? Úgy ragaszkodok…
Eggyek lennénk ketten,
Győznénk a végzeten.
Párod az, mi lenni akarok.

Hol keresselek, ó, Hermina!
Ha velem lennél, lenne csoda!
Ölelve fognálak,
Hódolnék bájadnak.
Hermina hol vagy? Ó, Hermina!

Vecsés, 2018. november 16. - Kustra Ferenc József – íródott: romantikus LIMERIK csokorban.

Borult az ég, bús az idő,
Ez az ősz, de tél is eljő.
No, nem baj, lesz még tavasz is,
Kivirul, akkor lelkünk is.

Vecsés, 1998. október 4. – Kustra Ferenc József

Ágyamban szenvedek, Abigél,
Ha itt lennél, kisegíthetnél.
Pár orgazmusoddal,
És a kéjvágyaddal…
Nem kéne aludni… ha, lennél!

Ágyamban keresem önmagam,
De ez nem csökkenti a vágyam…
Veled kéne lenni,
Sokszor elélvezni…
Rád zúdítanám a kéjvágyam!

Ágyamban Neked is van helyed,
Beszívnám kéjes leheleted.
Te is támadhatnál,
Ez, lelkemnek használ…
Veled akarok lenni... Veled!

Vecsés, 2019. április 14. – Kustra Ferenc – Erotikus, anaforás LIMERIK csokor

Uram, adsz még erőt, hogy
Éljek, vagy lemorzsol enyészet?
Még verset írnék…
*
Uram, csak tudnám, hogy a
Csutkám vajh’ kopasz szemét lesz-e?
Még verset írnék…
*
Uram, megveszekedett
Kétségek között nem élhetek.
Még verset írnék…
*
Uram, az is fontos, hogy
A jövőben termékeny leszek?
Még verset írnék…
*
Uram, bízhatok benne,
Hogy olvasóim akarnak-e?
Még verset írnék…
*
Uram, adj fényes jelet!
Bizonyosság, létem alapja…
Még verset írnék…

Vecsés, 2013. szeptember 3. - Kustra Ferenc József – íródott: anaforás senrjon csokorban és fél-haikulánc stílusban.

Lehet, hogy én tévedtem és rossz vonatra szálltam?
Megszülettem az „állomáson”, vonatom vártam…
Jött is éppen arra egy életvonat
Ez volt mi… határozta holnapokat…

Felsírtam… anyám biztosan azt hitte, hogy örülök,
Jött egy pőre kocsi, rádobott… én belekövülök.
Vert az eső, beterített hó, szemembe vágott a szélvihar,
Volt még menetszél, szemembe a mozdony füstje… ami betakar…

(Senrjú)
Kicsi élet csak,
Megjő és semmibe megy…
Életkitöltés.
*
Vad életvonat
Robog a semmiken át.
Utas, mit tehet?
*
Utas bóklászik
Saját életvonatán…
Nézi jegyét… más!
*
Zuhog az eső,
Könny, így nem látszik arcán.
Bánattakaró!
*
Embernek bőre
Pőre kocsin, cserzett lesz.
Szépség múlandó!
*
A kidöntött fa
Síneken, útakadály.
Mozdony átgázol?
*
Pőre kocsin Te
Csak pőre utas lehetsz.
Nincsen védelem!
*
Ha megszületsz, feltesznek vonatra… nem boldog hullámvasútra,
Indulsz azonnal, húz a mozdony… de nem kellemes „társas útra”.
Menetközben ezért úgy érzed, élet maga a hullámvasút,
Azt meg már tudod, hogy ez nem... a valódi, kacagós társas út!
Egyszer bizony lent és egyszer meg fent van, így robog a vonatod,
Bár látod, hogy a sín egyenes, sőt, kinézel és te is tudod!

Hatvanhét éve meditálok, hogy vajon jó vonatra szálltam?
Mit nem tudok, hogy előző életemben és épp erre vártam?
Hosszú menetben van bőven, sínek, kitérő, mozdonyfordító,
Nagyon tűzött nap is, vert eső, volt hideg is… farkasordító!
Biz' leszállni, átszállni, lemaradni állomáson nem lehet,
A vonatom velem együtt utaztatja a megírt végzetet…
A vonatom magányos, bár pőre kocsin, néha sok az utas!
Ők jönnek, mennek, állomáson átszállnak… van ki meg társutas.
Van még potyautas, fiataluras, én meg... az öreguras.

Éjszaka, ott látok, ahol, van rendes kültéri világítás,
A nappal meg rendben van, mert akkor a napsugár a fényforrás,
De nem nekem, mert fejem felett nagy, vastag esőfelhők vannak.
Napfény sem világit, csak a más vonaton ülőnek, csak annak...

Ha leugranék, futnék, én, magamat utolérni sem tudom,
Mert arra nincsen vasút, nincsen sínek, arra nem megy… vonatom.
Kinek milyen vonata jött, amikor rádobták,
Olyan lesz élete, ez lesz, ez az mit... rászabták.
*

(Senrjú)
Éltem már hosszú
Volt, remélem, tart is még!
Én bízva bízok!
*
Éltető remény,
Mi benned, lelket tartja?!
Ne veszítsd magad!

Vecsés, 2015. február 27. – Kustra Ferenc József – íródott: versben és senrjú -ban

(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Ideért ez az erőszakos tavaszi vihar, minek tágsága nem szűkül,
Ideért és én azt érzem, hogy minden szélrohama én vállamra nehezül…
Ideért ez az erőszakos tavaszi vihar, minek tágsága nem szűkül.
*
(Senrjon csokor)
Ez a tavaszi vihar
Öröm-e nekünk, vagy nagy keserv…
Hogy lesz; akárhogy?

Mindig volt ilyen vala,
Világban oly' sokféle keserv…
Hogy lesz akárhogy?

Búsulás téli éjen
Idő, emberekkel csak játszik…
Hogy lesz akárhogy?
*

Kilesek én a redőny egy keskeny résén,
De a sötétben mit sem látok út szélén.
Megjött épp egy óriási fény-villanás
És láttam, ez a kíméletlenség, nem más.
*
(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Ideért az első erőszakos tavaszi vihar, minek tágsága reggelre szűkül,
Ideért és én azt érzem, hogy szélrohama reggelre szün’, addigra már elnehezül…
Ideért az első erőszakos tavaszi vihar, minek tágsága reggelre szűkül.
*
(Leoninus)
Sírjon bár várakozásból vagy hisztizzen a gyermek, rettegve villámlástól,
Férfi is félhet, öleli feleségét boldogságból... bújna valóságtól.

(Anaforás, bokorrímes: leoninus)
Bíznak, hogy első tavaszi reggel, majd színes, derűs fénnyel kel fel.
Bíznak, a korán kelő reggel; meleg nyár gyors várására hergel.
Bíznak, hogy holnap reggel a jó idő, már magát, meleggel nyergel…

Vecsés, 2022. március 1. – Kustra Ferenc József

Felnézek, szememmel kutatom az eltekergőket,
Nem találok sehol sem, eső vagy bárányfelhőket.

Nézem és látom, felhők nem vándorolnak az égen,
De ha majd erre jönnek, úszva siklanak a kéken.
Lassan úsznak a nagy simaságba, bele sötétbe…
Szemmel láthatóan lelépnek a rohanó éjbe.

Vannak súlyosak és olyan... Juj, nagyon sötétek,
Fél is állat és ember… ezek ilyen lelkűek.
Vannak nagyok, és mint egy gólya, méltósággal úsznak,
Meg a közepesek, mik nem rejtve, csak lassan kúsznak.

Hohó, a kis bárányfelhők, olyan aranyosak
És a naplementében meg bearanyozottak.
Szinte hallom, hogy mendegélnek, egymásnak bégetnek,
Kedves szavaik jól esnek a bámuló léleknek.

A zivatarfelhők, amikor kéretlenül ránk törnek,
Akkor bizony jobb, ha a mezőn dolgozók rákészülnek.
Aztán amikor megnyílnak az ég csatornái,
Vizes lesz ember, állat, a rét és liget fái.
Közben lehet, hogy villámlik is fényeset, nagyokat,
Utána dörren, ezzel minden élőlényt riogat.

Télen a hófelhők vastagok és szürkék,
Mindent beborítanak, itt nincs semmi kék.
Ebből aztán lehet rettenetes nagy hóesés
Meg, ha van szélvihar, akkor hófúvásos esés.

Vannak helyes aranyos kis felhők, amik napozáskor
Eltakarják a nap, éltető sugarát, haladáskor…

Sivatagi vándor pihegve küzd a tűző napon,
Neki már a forró homoktól hólyagok a talpon.
Ez az elviselhetetlen hőség visszahatása
És bizony legalább egy pirinyó felhő hiánya.

Az őszi felhők, azok fölöttébb érdekesek,
Mert ezek alacsonyan laknak, csak szemerkélnek.
Itt ne várjunk nagy és koppanós esőcseppeket,
Még elmehetünk gyümölcsöt szedni, de nedveset.

Felhők vannak és lesznek,
Felhők jönnek és mennek…
Lesz még derű, borultság,
Létezik itt kiváltság?

Mikor múlik a délután, közeledik az est
Akkor nézzük vöröses naplementét, fellegest,
Bizony hamarabb eljön az alvás ideje,
Mert előbb borít be az éjszaka sötétje.

A felhők miért olyanok, mint a vízhordó lányok?
Vajon sikeresek-e a modern esőcsinálók?
Vízgőz, tengerpára, árok tócsa mind-mind felhő lesz
És jó esőben sétálni, hátad kissé vizes lesz.

A rózsaszín felhők, az esti fényben
Csodásak... sötétedő mindenségben.
Ha közben jönnek mégis csak a bárányfelhők
Az már nem olyan rossz... nézem, a kis csellengők…

Láttam én már, amikor az esőfelhők a földig értek,
Olyanok voltak, mint a stikában életre kelt lidércek.
Voltam már úgy, hogy nem is vártam, de csak leszakadt az ég,
Majd ahogy jött elment, szél elült és lett végtelen kékség.

Amikor meg az esőfelhőből lecsap a villám,
Az nem olyan, mint patronos pisztoly hangja, mi méltán
Kelt félelmet emberben és állatban,
Meg nagy riadalmat, lakott ólakban.

De volt olyan is, hogy egy télen, egy zúzmarás reggelen
A hóförgeteg lecsapott, felhők rohantak esztelen…
Aztán meg a sűrű fekete felhő szoknyát vett már délután,
Tudta a vihar majd házibulit rendez, keményet, nem sután.

A kemény felhőkben van eső és kitartás bőven,
A végtelen kőszívűségük kinyilvánul bőszen.
Az ily' felhőkben, mint olasz vándor zsoldosé a mentalitás,
Kegyetlen, kíméletlen, erőszakos és nincs szeretetosztás.

Sötét felhőkön ülnek talán a lelketlen gengszterek,
Míg a földön bőrig áznak a kint lévő jó emberek?
Mikor az égbolt riadó kolompja a semmiben megkondul,
Ijedtem keresem szememmel, a sok felhő merre tornyosul…

Eső után, igazán maga a szépség
Ha kilátszik, felhőből szivárvány ívség…
Majd ég kiderül, a vihar után, mintha nem lett volna soha,
Láthatod a szivárványt, csoda, a víz és napfény nászmámora.
Van, vízszintes szivárvány, ami akkor alakulhat,
De akár holdfénynél éjszaka is kialakulhat,
Ha magas szintű, jégkristályos felhőkön törik meg a fény.
Ez a jelenség az, amihez nem kell feltétlen a napfény.

Vannak már UFO felhők, amik a természet csodái,
Ezek olyanok, mint csészealj, felhősödéskor látni.

Vannak még a Mammatus felhők, tán a világvégét hordozzák?
Felhődudorok, a zivatarfelhő aljához ragasztották.

Gyöngyház fényű felhők, este-éjjel látni, kell hideg légköre.
Leginkább Északi és a Déli-sark környékén jönnek létre.

„Undulatus asperatus” ígérem, utolsó felhőm nékem,
Globális felmelegedés hatása, új felhőtípus lészen
Ami mint mérgesen hullámzó tenger költözött az égboltra.
Látszik, hullámot vet, vihart arat, az egész égboltozatra.
Érdekessége, hogy ijesztően néz ki, embert ijesztgetik…
De nem kíséri vihar: egyszerűen, békésen csak szétoszlik.

Megúszni szárazon egy vizes-jeges égi háborút,
Olyan élmény, mint napsütésben füvészkerti vándorút.
Bajtalanul átélni egy zuhét és villámlást,
Nagy öröm… meg felhők alatti kényszer-sátrazást.

Látom, ott fenn még kis fátyolfelhősödés készül,
Elveszi a napsugárzást, ettől kielégül.
Én meg picit kevésbé izzadok,
De már újabb sorokat nem írok…

Először apró gondfelhők jelentek meg a homlokomon,
Utána meg várakozásban, befelhősödött az arcom.
Vártam egy kicsit, de fátyolok elmaradtak… mi a kórság!
Akkor még ezt leírom nektek; ez a felhőtlen boldogság!

Vecsés, 2014. július 7. - Kustra Ferenc József

Lesz még itt, hogy a téllel egybefagynak a nyarak?
Lesz, hogy a tört mondatokban szétesnek a szavak…?
Akkor már nem fogunk az udvari lugasban ücsörögni?
És nem fogunk meleg tűzben nyárson, húsos szalonnát sütni?

Ha a sors ver, védd, szilaj legyél,
Ne add... magad ellen, ne tegyél...
Ha szerencséd van az életkerék, feléd is fordul
A szellőcske eláll, de még lehet… a vihar mozdul…

Lesz még itt jobb világ,
Lesz még itt új világ,
Csak ember teremtse meg
És ne adja magát meg...

Vecsés, 2014. május 12. - Kustra Ferenc József

A furfang biz’ az a fegyver
Mely azé, ki szólni nem mer
Vagy szólnia nem célszerű,
Mert ellenfél nagyérdemű.

Létezik furfang a női,
Ezt férfiaknál beveti
Ki kellőn okos, nőies.
Az eredmény nem kétséges.

Ravasz fő sajátossága
Furfangos gondolkodása,
Melyet, ha kell, jól kihasznál,
Gondolatban messzire száll.

A másik eszén túljárni,
Gondolatai közt játsz’ni
Őt több ésszel manipulálni,
Furfangosnak kell erre vágyni.

A furfang kevesek sajátja,
Mert rögzült a gondolkodása
A sok emberek… többségének.
Kevesek örülnek sok észnek.

A furfangosok előnye,
Hogy messze látnak előre,
Tudják, mit gondol a másik
Mire többség foga fájik.

Vecsés, 1999. január 9. – Kustra Ferenc József

(Bokorrímes)
Száraz leveleket fú a vehemens szél,
Azok mindegyike a halálról beszél
Vagy az elmúlt jó múltról csak mesél, mesél.

(Senrjú)
Az elmúlt múltban
Benne van a szélfúvás.
Mesék ideje.

(Senrjon)
Kóborló Marci gyerek…
Temető út! Rúg leveleket.
Őt nem szeretik…

(Bokorrímes)
Száraz levelek rúgva emelkednek, Marci arcába csapnak,
Ez bizonyítja neki, még a halálba menők se szerették…
Száraz levelek rúgva emelkednek, Marci arcába csapnak.

(Senrjon)
Bánatában indult el,
Szeretne egy pónit, de nem kap…
Ki is gondozná?

(Septolet)
Éhes!
Türelme véges!
Gyomra mérges…
Lelke kérges.

Haza menne,
Ablakon belesne,
Nem kapna{?}, esdene…

(Anaforás)
Így elindult, mert a szülei sem tudták, hová lett,
Így azon is járt az esze, hogy ez volt a helyes tett?
Így gondolva a szüleinek igazuk van, hogy a pónit ki gondozná,
Így szegény állatot a mély, talán halálos veszedelembe sodorná.

(Anaforás, önrímes)
Hazaérve anyja csak szelíden megkérdezte, hogy éhes vagy-e, ennél kisfiam…
Hazaérve anyja megjegyezte, hogy ha már felnőttél, újra beszélünk kisfiam.
Hazaérve kiderült, nagyon szeretik őt otthon, anyja simogatta… kisfiam…

Vecsés, 2022. március 17. – Kustra Ferenc József - Íródott: az elcsatangolt kisfiúról, alloiostrofikus versformában.

Ásatag, cudar élet. Biz’ nincs jó sors…
Irányít is mindent, nálam a balsors.
Út, ver, gyilkol, mintha megérdemelném,
De miért? Ez egyet tudni szeretném…

Vecsés, 2004. március 12. – Kustra Ferenc József

Hazánk ékköve vagy!

A víz felől rám telepszik a pajkos esti szellő,
És imádni való a vízszaga, jó, hogy erre jő.
Bajuszomat kócoló
És arcomat csókoló,
Hűvösödő fuvallat
Langymelegen simogat.

Van a Balatonnak partján sok porszem és még több, sok kőszikla,
Én az egyikre ültem, szeretem, ha a víz lábamat mossa…
Nincs messze tőlem a nádas, hallom benne neszez a vadkacsa,
Én drukkolok, jól bújjon el, nehogy belőle legyen vacsora…

Bokáig áztatom lábamat,
Ezzel döntöm mai falakat…
Idejöttem haza, pihenni,
Fülledt levegőt, itt cserélni…

A víz oly’ mintha tükör sima lenne,
Néha kiugranak… hal is van benne.
Horgászcsónakban a horgász biztos elfáradt,
Látszik, hogy elbóbiskol, víz csónakot ringat.

Nézem, csak gyönyörködve nagy vizedet,
Mélyen beszívom az illatfelhődet,
Most élvezem a partodat, szerelemmel
Csak nézek jobb-balra, tágra nyitott szemmel

Balatonunk, te magad a varázs vagy,
Míg élek, jövők… hazánk ékköve vagy.

Vecsés, 2015. július 21. – Kustra Ferenc József

Poéta-csalogány…

Csalogányszóval énekelgetek nektek,
Mint a vágómarhák, ha halálba mentek…
De utoljára legalább hallotok valamit tőlem,
Ez utoljára marhabőgésként tör elő... belőlem.

A költő dala maga a kinyilatkoztatás,
De már kopott a ruhája a szakadt sorsomnak.
A költő, ha maga írja énekét, ez önlélek mutatás,
De más önlelkébe hatolna… kérdés, van jövője sorsomnak?

Életem férce folyvást tovább szakadozik,
Megfigyeltem az élet magától is vásik…
Életem férce folyvást tovább szakadozik.

A költő dala szétteríti a jót és a sok szépet,
Remélve, hogy növeli a be-fogadó képességet…
Csalogánydalom át is gázol az utcán,
Meg a játszótéren, az út túloldalán.

Dalom legtöbbet használ, ha látod a beköszöntött tavaszt,
Akkor van ideje, hogy mindenhol új rügyéletet fakaszt…
Dalom legtöbbet használ, ha látod a beköszöntött tavaszt.

A költő feladata, hogy mindenki szívében új mámort fakaszt,
Meg új rügyeket is, mert épp’ nincs itt ideje, hogy zörögjön haraszt…
A költő feladata, hogy mindenki szívében új mámort fakaszt.

Vecsés, 2022. február 2. – Kustra Ferenc József – íródott: Szamolányi Gyula, 1932 -ben íródott „A dal” c verse átirataként.

Tavaszvárással, télbúcsúztató…

(3 soros-zárttükrös)
A csendtől zúgó zajos erdőben, őspadon ülünk,
Ha csendben is, fogjuk kezünket, lélek-egyesülünk...
A csendtől zúgó zajos erdőben, őspadon ülünk.

(Senrjú duó)
Nézzük zöld erdőt,
Meglátjuk őzcsapatot.
Egymásnak vagyunk.

Március idusa már jő,
Micsoda langy’ a szép-idő…
Március idusa már jő.

Azért a kezed melege fölöttébb jólesik,
Csendben ücsörgünk, csukott szemmel, jó, hogy nem esik.
Lelkünket érzem, uralja végtelen szeretet,
És ez biz' régi már, jó érzés, nem hevenyészett!

(Bokorrímes)
Nagyon jó, hogy nem kell lelkünkbe semmit jól beszuszakolni,
Népies, egyszerű tevékenységgel, hosszan szuszmákolni…
Utálat hiányában nem kell nekünk rögvest szunyátolni.

(3 soros-zárttükrös)
Nem volt semmilyen havas telünk,
Már van tavasz, amit megleltünk…
Nem volt semmilyen havas telünk.

Ez nekünk egy nyugodt és igen boldog délután,
Egyetértve, együtt élvezzük a csend hallatán.

(Septolet)
Veled lenni,
Csendben ücsörögni,
Zöldet nézni,
Nem szunyátolni!

Megjött a tavasz,
Télnek utószakasz;
Szevasz!

Vecsés, 2020. március 2. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában.
„Szuszakolni = belegyömöszölni – Szuszmákolni = lazsálni, bíbelődni – Szunyátolni = elbóbiskolni”

A derengés kemény,
Hajnali a napfény!
Vélem, hogy ma tán' újabb világ lesz,
Erre a felhőtlenség jól rátesz.

(Bokorrímes)
Kelni kell most világnak,
Mindenféle állatnak.
Virágbimbók kibújnak,
Levelek lombozódnak…

(apeva)
Kell
Kelni
Világnak.
Derengésben,
Hajnali napfény.

(Senrjon)
A tegnap reményei…
Minek eltemetni? Emlékek…
Újra kel világ!

Vecsés, 2019. szeptember 3. – Kustra Ferenc – íródott; alloiostrofikus versformában.

Itt, ahol zúg a négy folyó,
itt élünk már ezer éve,
itt voltunk egyszer gyermekek,
s hallgattunk tündérmeséket.
Itt éltek mind az őseink,
s hittük, hogy egyszer majd végre
nekünk is jut egy földdarab,
hol testünk nyugodni térhet.
verejtékcseppben, izzadón
dolgoztunk mindig keményen,
s mégis: kifosztott szolgaként
itt állunk koldusszegényen.
Éhbérért küzdve estelig
gürcöltünk, s hittük, cserébe
tisztesség övezi vén fejünk,
s nem kaptunk semmit sem érte.
Könnyektől ittas hajnalon
reszketve sír fel a lélek,
de már nem hallja senki sem,
bárhogy száll messze a szélben.
Csak a kegyetlen zsarnokok,
akik most belőlünk élnek,
s gúnyos szavakkal hirtelen
lelkünkbe taposnak mélyen.
Ők élvezik a földi jót,
melyért a te kezed kérges,
és az a zúgó négy folyó
miattuk háborog éppen.
Reszketve, zúgva hömpölyög,
s tarajos hullámszemével
mintha mondaná: Istenem!
Nézz le ránk! Nem bírom én sem.
Ne bántsd a gyöngét, nincstelent!
Szenvedtek eleget éppen!
Arra sújtsd bőszült haragod,
kikért oly koldusszegények.