Költők szerint

Halász Zoltán (1)

Varga Máté (0)

kelemen gergö (2)

Magyar Anna (0)

Nagy Gábor (0)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (354)

Kedvesemnek (104)

Hiányzol (63)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Hozzátok fűz minden édes emlék,
hiszen míg kicsik voltatok,
annyira szép, és csodás volt minden,
s tudtam, hogy lesznek holnapok.

Az volt a legszebb ébredésem,
amikor hozzám bújtatok,
szemeitekben láttam mindig
talán a legszebb csillagot.

Az volt tán minden boldogságom,
Amikor velem voltatok,
s szerettem volna nektek adni
mindent, amit csak adhatok.

Az volt csak mindig minden álmom,
hogy ti boldogok legyetek,
s megóvhassalak minden bajtól,
de már tudom, hogy nem lehet.

Az volt szívemben talán mindig
a legjobban kínzó bánatom,
amikor nem tudtam többet adni,
s őrjöngött bennem a fájdalom.

Az volt mindig az egyetlen vágyam,
hogy ott legyek végre köztetek,
addig, amíg csak el nem vonszol
az elmúlás sötét szelleme.

Az lesz talán a megnyugvásom,
amikor látlak titeket,
révbe érni és boldognak látni,
hogy tudhassam azt, ha elmegyek

lesz aki véd, és karjába zár majd,
s nem fáj majd úgy, ha nem leszek,
mert én még ott is ugyan úgy óvlak,
féltlek, szeretlek titeket!

Nem is volt szép, és nem is volt jó,
akadt volna tán jobb nekem,
nem is értem, hogy mért volt bennem
olyan végtelen szeretet.

Mért nem láttam a vészjósló árnyat
elborulni a szemeden,
hiszen ott volt a tekintetedben,
és én nem vettem észre sem.

Azt láttam csak, mit látni akartam,
kékséget, melyben elveszek,
szemed fénye, mint gyöngyöző vízcsepp,
Úgy gördült le a szívemen.

Nem is értem, hogy mit szerettem
benned meg olyan hirtelen,
mintha a villám csapott meg volna,
s megrezegtette mindenem.

Nem is értem már, hogy az a szikra
mért hűlt ki olyan hirtelen,
kegyetlen perc volt, míg átgázoltál
annyiszor bántott lelkemen.

Most itt vagyok. Könnyektől ázva,
burokba zártam szívemet,
hogy ne törjék össze soha többé,
légy mással boldog! Ég veled!

Nem vársz rám többé a meleg szobában,
reszketek. Szinte megfagyok,
pedig a tűz vöröslő lángja
a kandallóban most úgy lobog.


A rádobott tölgyfa tűznyalábja
hosszú lángnyelvet öltöget,
de a melegét mégsem érzem,
nélküled minden oly hideg.

Meleg paplanba burkolózom,
s ahogy a csöndet hallgatom,
a hirtelen hangzó faroppanásra
összerezzenek, bár tudom.

Magam előtt már hiába látlak,
nem jössz vissza, és jól tudom,
nélküled puszta, hideg tél lesz
örökké már az otthonom.

Te már lent pihensz. Nem fáj semmi,
de bennem most is úgy sajog
minden szó, mely a lelkembe égett,
szinte úgy érzem, meghalok.

Lehunyt szemekkel, tépelődve
magamban némán mormolom,
a te szíved kihűlt, az enyém csak vérzik,
de mégis: ugyan oly halott.

Szeretlek. Hidd el. De hangom már elhalt.
Torkomban nincsenek szavak,
csak szenvedély, mely a lelkemet őrli,
néha úgy érzem, szétszakad.

Akár egy vulkán, mely belülről forrong,
s kitörni nem tudott soha,
ugyanúgy lázad, ugyanúgy tombol
lelkemben most az indulat.

Hozzád bújnék. De félek: megéget
az a tűz, amely lángra kap
szemedben, melyet látni vélek,
mikor átfogod vállamat.

Lelkem már most is annyira megtört,
mint üveggyöngy, amely meghasadt,
szeretnélek, de annyira félek!
Nem bírom már, ha bántanak.

Neked az érzés szalmaláng csak,
amely könnyedén lángra kap,
de nekem izzó, forrongó láva,
mely mindent magával ragad.

Ne kísérts engem! Kerülj messze!
Máshol is vár rád pirkadat,
szikrázó fény, mely rád világít
eloltva minden vágyadat.

Nekem a láng az akkor kell csak,
ha a parázs is itt marad,
s ugyanúgy fűt, ha téli fagy van,
megőrizve a lángomat.

Nem az az igazi költő,
kit mindenki körülrajong,
hanem az, aki úgy ír,
hogy lelke szinte dalol.

Van, kit éltetnek, felkarolnak
s lenéz mást, pedig olyan
minden szó, amely tollából jön,
Akár az üres szavak.

Nincs benne szív! Nincs benne tűz sem!
Nincs benne nemes gondolat!
Bármilyen könyvbe is fonják,
csak hitvány papírdarab.

Nem baj, ha nem rajong körbe
senki, hisz nem az a nagy,
kit érdekből, szánalomból
az égbe kiáltanak.

Nem kell a sajnálat nékem!
Csak szavak, mely oly igazak,
mint gyöngyök, mik tengernek mélyén
kagylóba zárva alszanak.

Hiszen ki mindegyik szóba
a lelkét írja bele,
írása oly szépen hangzik,
akár a legszebb ige.

Többet ér nekem, ha mások
lelkének vigaszt adok,
ha csak egy percre is szűnik
bennük a mély fájdalom.

S a szó, mit hálából írnak
hozzám, az olyan nekem,
mint a bársony, hisz oly lágy.
Simogatja a lelkemet!

Tudom. Ez semmiség másnak,
de nekem sokat jelent,
hisz akit így szeretnek,
az sokkal nagyobb lehet!

Könnyekben úszik, sír a lelkem,
fájdalom marja mindenem,
Ne kínozzatok! Nem bírom már!
Tépjétek ki a szívemet!

Szerettem volna mindent adni
magamból, mit csak lehetett,
nem maradt másom, csak a szívem,
tépjétek ki, hogy ne legyen

Belsőmben annyi keserűség,
amely mardossa mindenem,
felgyülemlett, akár az égen
feltornyosuló fellegek.

Törékeny szívem, mint egy tárgyat!
Tálcán kínáltam fel neked,
de te széttépted, mint egy rongyot,
mely a sarokban ott hever.

Csak egy darabja maradt nékem,
a többi széttépve ott hever,
azt a darabot mért hagytad meg?
Mért nem tépted ki teljesen!

Akkor többé nem fájna semmi.
Csak béke lenne, mely végtelen,
ne bántsatok, hisz nem bírom már!
Tépjétek ki a szívemet!

Az ember is olyan, mint a hangszer,
mely elszakadt húrral nem zenél,
csak nyiszorog, minthogyha sírna,
s keserű könnyét rejtené.

Hiába húzzák a legszebbik nótát,
nem hallja már a dallamát,
csak a szívéből feltörő sóhaj
hallatja zúgó moraját.

Az ember is olyan, mint a hangszer,
legszebben annak beszél,
kiért a szíve oly mélyen dobban,
hogy neki adná tán mindenét.

Minden szavában úgy cseng a dallam,
hogy feltörő hangja égbe kiált,
olyan szépen és oly tisztán csendül,
mint a legszebben szóló gitár.

Az ember is olyan, mint a hangszer,
amely csak akkor zenél
szépen, ha törődnek véle,
s bársonyos tokban védenék.

Szívében ott él minden dallam,
de ha nem értik énekét,
mint a gitárhúr, elpattanhat,
s könnyekbe fojtja énekét.

Ha öreg leszek, és dús hajamba
számtalan szürke köd vegyül,
akkor is épp úgy élni fog majd
szívemben szikra és derű.

Ha arcomra sűrű, mély barázdát
rajzol az idő vasfoga,
akkor is épp úgy szeretem majd,
akik nekem oly fontosak.

Ha fáradt leszek, és tört erővel
reszketve indulok feléd,
ölelj csak át. Erős karodból
új erő sugárzik belém.

Nem szólok semmit. Mégis érzed
milyen fontos, hogy itt legyél,
akkor is, ha már két szememben
nem izzik úgy a szenvedély.

Akkor is épp úgy szeretlek majd!
Csak már csöndesen, türelmesen,
ahogy az éj teríti széjjel
sötét ruháját csendesen.

Hiszen amikor átölellek,
mindig rám tör az érzelem!
Épp úgy, mint mikor hosszú útról
fáradtan hazaérkezem.

Nem is tudom, hogy mért szeretlek,
csak annyit érzek, hogy jó veled!
Ne engedj többé messze mennem!
Ne engedj el, mert elveszek!

Ne félj szívem. Majd vigyázom álmod,
hogy ne tépje széjjel semmi sem,
mesélek majd egy csodás világról,
ahol még jók az emberek.

Ahol ugyan úgy szeret bárki,
nincsen harag, se gyűlölet,
csak szeretet, amely oly forró, hogy
lángra gyújtja a szíveket.

Ne félj szívem. Én itt leszek véled.
Hajtsd a vállamra kis fejed.
Olyan jó, mikor aranyló fürtöd
csiklandozza a bőrömet.

Olyankor szinte nem fáj semmi.
Elfelejtem a gondokat,
mikor ujjammal megsimítom
lágyan leomló copfodat.

Magam előtt már szinte látom
a boldog mosolyt az arcodon,
amikor némán átölellek,
és a nevedet suttogom.

Ne félj szívem. Én itt leszek, véled.
Én majd mindentől védelek.
Foggal-, körömmel küzdök érted,
nem űz el tőled semmi sem.

Tudod, hogy te vagy minden kincsem,
s hidd el: annyira féltelek!
Amíg a szívem egyet is dobban,
minden erőmmel védelek!

Nincsen helyem e csillogó világban,
a tűző napban nem lelem helyem,
nem vakít el a színek sokasága,
bármilyen szép is, nem fontos nekem.

Lennék inkább csendes félhomályban
megbújva, hol rám talál a csend,
míg az alkony szárnyait kibontva,
hűs szellővel végigpermetez.

Nem kell más, csak nyugalom, és béke,
amelyben testem-lelkem megpihen,
néma csönd, mely oly nyugalmat áraszt,
s úgy simogat, mint a hűs selyem.

Nem szeretnék semmi mást, csak élni,
s messze tűnni olyan hirtelen,
mint a villám, amely egyet dörren,
s eltűnik a felhős ég felett.

Nem kell más, csak meghitt, meleg otthon,
ahol végre nyugalmat lelek,
s úgy tűnik el, mint a nyári villám
minden rossz, mely megtörtént velem.

(Anaforás „Grádics” csokor)
Nincsen félelmem
Asztalnál nem, vagyok egyedül
Itt ül magány… rendületlenül.
A hívatlan magány terheli szembe székem!
Nem tudom, mi kellene, ne legyen még végem...

Félnem nem kell már
Ablakomat fedi, porfüggöny,
Tapadt por… nem jön át fényfüggöny.
Nekikészülők és több verset írnék immár,
Egyedül vagyok, hozzászoktatott magány már.

Félni nincs mitől,
Az életévekben egyedül
Múlattuk az időt, remekül…
Dia, ég egy mécses, boldog vagyok, de mitől?
Poétaként, nem múlik magány, esengéstől?
*

(Anaforás, 10 szavas duó)
Az én magányom, nagyon kitartó
Nézi, hogy verselek, hű fegyverhordozó.

Az én magányom segít, hogy írjak,
Itt ül... minden-magányt kibírjak.

(Septolet)
Készülök
Írni, nekifeszülők,
Szédelgök…

Tollamat forgatom,
Harsonát nem hallom…
Ceruzacsonkom előveszem,
Ezzel várom ihletem…

Vecsés, 2019. október 20. – Kustra Ferenc József

Fűszálak közt mozgó bogarak,
Végtelen horizonton látottak,
Az égbolt millió csillaga,
Elménk titkos lakatjának nyitja.

Budapest, 1997. június 8. – Kustra Ferenc József

Fűszálak közt mozgó bogarak,
Végtelen horizonton látottak,
Az égbolt millió csillaga,
Elménk titkos lakatjának nyitja.

Budapest, 1997. június 8. – Kustra Ferenc József

Újra jó idő jár, fú a langy szél,
Lépte enyhén koppan ’mint ideér.
Emlékeinkből kibújik a jó,
Szép az emlék, másra úgysem jó.

Betöltöttem a negyvenkilencet,
Elővettem régi emlékeket.
Kezdek már én is nosztalgiázni,
A rossz emlékeket is szépnek látni.

Bízom, hogy csak a felénél járok,
Jövő évezredből sokat látok.
Inkább hosszan nosztalgiázzak,
Semhogy hosszú életről lemondjak.

Budapest, 1997. május 26. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.

Nem sírok, tovább már nincs erőm,
Érint még valaha, mi öröm?
Csak zúg, süvít, fúj élet szele,
Örökös vihar vagy lesz vége?

Nem elég a sikertelenség,
Bevágott cukor, mint betegség.
Mi végre büntet Isten, ha van?
A hét szűk esztendő tán’, hatvan?

Mindenki oly’, minek születik,
Meg még, aminek mások nézik.
Én vajon minek is születtem,
Élni sikertelen életem?

A jó élet, mi kiteljesedett,
Ha az ember boldog, elégedett.
Nekem eddig ez nem adatott meg,
Sikertelenséget, hogy éljem meg?

Hely hová születtem, vajha rossz,
Pedig más is ragadt rám, mint kosz.
Mások nem néznek valakinek,
Magam, hogy tartsam; főleg kinek?

Sorsát ember nem kerülheti,
Ez megadatott, ezt kell élni.
Én azért mégis csak bánkódóm,
Miért adatott, ily’ rossz sorsom?

Budapest, 1997. november 29. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.

Ébredezünk.
Kappan hangja harsan korán,
Új kihívások várnak tán’.
Kel fel, látszik már a Nap is,
Új napra ébredünk, vagyis
Ébredezzünk!

Budapest, 1997. december 8. – Kustra Ferenc József

Köd üli meg egész tájat,
Reggel kenjük szét a vajat.
Nem látjuk így a szépségét,
Ember eszi reggelijét.

Közben persze elmélkedünk,
A Nap mikor süt fel nekünk.
Eszünkbe jut vad gondolat,
Együnk reggel egy sült halat.

Miután kentük vajacskát
És ettünk egy sült halacskát,
Elhagyja a tájat a köd,
A szép látvány az örömöd.

Budapest, 1997. december 8. – Kustra Ferenc József

Esti csönd vágtat dübörögve,
Ciripel a szomszéd tücske.
Békesség, csend honol a tájon,
Oly szép, nem kéne, hogy fájjon.

Esti Békesség és nyugalom,
Ez az egész napi vágyom.
Napi munka után pihenés,
Családi körben melegedés.

Magány érzése járja szívem,
Ez lenne az össze kincsem?
Nem igaz, csak elméláztam?
Esti csöndben rosszul láttam?

Budapest, 1997. június 16. – Kustra Ferenc József

Vad az éj, csöndje suhan nesztelen,
Éjszaka ember, állat meztelen,
De mit számít az, amikor alszunk,
Csak álmokban éldegél tudatunk.

Éjszaka sötét van, nem látunk,
Bár a csend miatt jobban hallunk.
Meztelenség az összes ruhánk,
Nem tudjuk reggel mi vár miránk.

Álmodunk vagy sem, eljő a reggel,
A virradat tele új élettel.
Mai borús napot másként látjuk,
Holnapi nap is a mi világunk.

Részben kialusszuk a fájdalmat,
Így is regeneráljuk magunkat.
Mit tehetünk, biz' tovább kell élni,
Jó lenne teljes életet élni...

Budapest, 1997. június 8. – Kustra Ferenc József

A sorsunk nem volt hozzánk oly' nagyon kegyes,
Lehet, hogy gonosz eredőn’ volt élelmes?
A sorsunk nem volt hozzánk oly' nagyon kegyes.

Nem bántottál engemet vagy anyámat, de nagyon beteg volt…
Így aztán minden állatisággal, ösztönnel előrukkolt.
Ennek lettünk mi ketten örök áldozatai,
Aztán meg még az élet külön áldozatai…

Szerettelek, jó volt veled,
De sors mást akar teveled…
Szerettelek, jó volt veled.

A Te utad új feleséghez alakult, ki engem gyűlölt, mert volt két gyermeke,
Ez a féltékenység aztán bosszú lett, a békességből lett nagyon is elege…
Sok éjszakát átsírtam, mert hiányoztál… Én nem tettem rosszat,
De nagyon is hiányoltalak, szinte mindig több utca hosszat.

A feleségnek az örökségem ára kellett, harcolt is, mert azt így kapta meg,
De eladtátok anyámmal, idegeneknek, örökségemtől fosztottatok meg.

Ilyen volt az életem,
Utálom is kellőn, de nincs más…
Lassan letelik…

Vecsés, 2024. június 13. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.

Benned, Apám…

Míg serdülő nem voltam
Addig csak csodáltalak apám.
Te voltál Isten!
*
Meg egy kicsit tovább is!
Majd’ tizennégyéves koromig…
Akkor ébredt baj.
*
Anyám, csak úgy elzavart,
Te jobb híján elmentél… végleg.
Fölébredt végleg!
*
Ettől kezdve, más úton
Jártunk, Te távolodtál tőlem.
Új feleség lett!
*
Ő képmutatóskodott,
De rád hatott, tőlem üldözött.
Mért hittél neki?
*
Életünk eltelt lassan,
A végén, még tán’ gyűlöltél is…
Nem adtam okot!

Vecsés, 2021. december 29. – Kustra Ferenc József – íródott senrjon csokorban.

Nem tudnék különbséget tenni
soha a gyermekek között,
hiszen a testemből jöttek,
keserves fájdalmak között.


Nem tudnék különbséget tenni,
hiszen a szívem úgy remeg,
mindegyikért, mert nem lehet itt,
s nem mutatom, de szenvedek.


Nem tudnék különbséget tenni,
hiszen nélkülük oly üres
minden, akár a polcon álló
áttetsző kristályüvegek,


melyeknek fénye oly vakító,
és mégis olyan hideg,
mint a jég, amelytől fázol,
s vörösre marja a kezed.


Nem tudnék különbséget tenni,
hiszen egyformán szenvedek
Mindegyikért, hisz annyira fáj,
amikor nem segíthetek.


Nem tudnék különbséget tenni,
s szívemben olyan heves
a fájdalom, amelyet érzek,
úgy érzem: széjjelreped.


Nem tudnék, s nem is szeretnék.
Szívem csak értük dobog,
s nem kérek mást, csak hogy lássam,
hogy végre ők is boldogok.

Akik sodródnak csak az árral
sírva keresve kiutat,
azok tudják csak mi a bánat,
ajkukon még sincsen panasz.

Hallgatnak csöndben. Mit se várva,
összeszorítva ajkukat,
bármily nehéz is, nem adják fel
oly féltve őrzött álmukat.


Befelé csordult könnyeikből,
amely a lelkükből fakadt,
nem tudja senki mennyi folyt el,
s mennyi bánat, mi ott maradt.


Mégis erősek, mint a tölgyfa,
mely a viharban ott marad,
erős szele hiába tépi
ellenáll, s egyenes marad.


Bárhogy égeti tűző napfény,
gyökere nedvességet ad,
hiszen messzire nyúl a földben,
s táplálja hűs vizű patak.


Erős marad, ahogyan ők is,
kiket oly sokan bántanak,
pedig a lelkük oly törékeny,
akár egy porcelánbaba.


Hiszen épp attól ember az ember,
hogy van benne annyi akarat,
mely elsöpör minden nehézséget,
és azért is felül marad.

Nekem minden, s neked tán semmi
az, amit adhatok neked,
talán apróság, s te nem érzed
mennyire fontos énnekem.

Neked oly kevés, mint egy vízcsepp,
mely az ajkadon ott pereg,
nem oltja szomjad, alig érzed,
bár nyelved hegyével ízleled.


Talán jólesik néhány percig,
de neked oly kevés lehet,
pedig tán az utolsó csepp volt,
mit magamtól vettem el neked.


Nem maradt másom, csak a szívem,
mely teérted dobog szüntelen,
s minden apró kis lüktetése
miattad tombol. Higgy nekem.


Nincs semmi másom, s te nem érzed
mennyire kedves vagy nekem,
hisz az a tűz, mit irántad érzek,
olyan lángoló, s végtelen.


Ne hagyj magamra. Bár kevés most
az, amit adhatok neked,
de tudom: úgy, ahogy én szeretlek,
többé tán senki sem szeret.

E szürke ködben nehéz a légzés.
Mellkasom fáj, és most is úgy sajog,
mintha valami súly volna rajta,
melytől levegőt alig kapok.


Könnyes- párás a lég is köröttem,
mintha lesírná égi könnyeit,
szelet kavar e furcsa félhomályban,
süvítve, sírva sóhajtozik.

Ködharmatos a levél a fákon,
amely sárgultan, elhalva hull,
búcsút intve az őszi világnak,
s avarszőnyegként földre lapul.


Vastag takarót terít a földre
s akárcsak én is, úgy álmodik,
egy sokkal boldogabb, szebb világról,
s közben zizegve sóhajtozik.


Ő is úgy várja, ahogyan én is,
hogy mire ébred könnyebb legyen,
s talán ő is a Jóistent kéri,
hogy könyörüljön a nincstelenen.

Elmúlás helyett életet adjon,
s minden asztalra friss kenyeret,
éhbérek helyett fizetést, munkát,
és egy emberibb, jobb életet.