Költők szerint

Kántor Richárd (4)

Kanizsai Levente (0)

Horvát Jánosné (24)

Lutz Levente (3)

József Villant (0)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (352)

Kedvesemnek (101)

Hiányzol (57)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Büntetem magam egy kacagásért,
Egy feledt óráért kínzom magam:
Minden, amiért illett örülnöm,
Odavan.

Emberségek s a javuló Holnap
Hitébe ömlött nagy szerelem
Tört-szédülten zuhant a mélységbe
Le velem.

Együtt-fájok zúzott hitekkel,
Reménytelenül roncsok alatt,
Egy bátor jajjal tán megkönnyülnék
S nem szabad.

Hazugság, amit annyiszor hallottam,
Hogy ölni képes a nagy fájdalom.
Különben már rég nem volnál magadban,
Veled fekünném, édes angyalom!
A fájdalom nem éles fejsze, melynek
Csapásától az élet fája dől...
A fájdalom féreg, mely lassan, lassan,
De nem fáradva, folyvást rág belől.

Ne hidd, hogy a világ ma boldog,
mert a piacon pár nevet.
Sötétbe bújnak a borongók,
és ott keresnek menhelyet.

A szenvedők sötéten érzik,
nem ez a föld az ő helyük.
Mély árnyba vérzik a kevély szív,
csak az üres forg mindenütt.

Fölszínen ágál a silányság,
ágyára dől a bús maga,
eloltja csendesen a lámpát,
s rádől sötétlő bánata...

Hogyha az erdőkön lett volna világra jövésem,
S ott egyedül lettem volna reszketve magam,
S a zuggó fák közt rettegtem volna vadaknak
Ordító szavokat, s küszködözéseiket,
Ily vad borzasztó esetek közepette meghuzván
Én magamat, nyelvem forgana szótalanúl.
Mostoha sorsomnak szomorú kebelébe kijutván,
Tám lekötött nyelvem megszabadulna nekem.
Most, mikor Istenség szollást is engede, némán
Hallgatnék, nyomorúlt s bal esetekre kiszánt,
Oh, jó s rossz esetek igazán kiadója Teremtőnk
Távoztasd, ha lehet, e panaszimnak okát.
Sirjához közelit bajoló pályája Atyámnak
Egymást váltogató emberi évek után.
Tagjai csüggednek, s már teste is romlik hanyatlik,
Oh mire jut, mire jut ennyi veszélek után!
Oh Kedves Nemzőm! Szűlőm! és Kedves Öcséim!
Nénéim! Hugaim! Oh mire jut fejetek!
Tám valamely idegen még szán fetrengni veszélbe
Színből s még mélyebb károsodásra hozand?
Tám idegen nemzet gyilkos uradalmai által
Kínoz? Mely szomorú, és bal esetekre juték!
Távozz, oh, komor éj rút fellege, menj el előlem
És ti csalárd Sorsnak képzeti tűnjetek el.

Zokoghat még egy betűcskét
Belőlem a fájdalom?
Ejthetek még egy könyűcskét
Utánad, szép angyalom?
Bús elmém rajtad tűnődik;
Csak kíván, sóhajt, gyötrődik
Édes, fojtó képzetek!
Mind ez, amit tehetek,

A természet a törvénnyel
Szívemben ellenkezik,
Most is szoptat a reménnyel
S nem hiszi, hogy vétkezik.
Lámpási a bőlcsességnek
Előttem hiába égnek;
Nékik szunnyadozni kell,
Mihelyt az egyet lehell.

Óh, mennyit vívok kínommal!
Küszködésim mely nagyok!
De, jaj, nem bírok magammal:
Érzem, hogy beteg vagyok.
Képződésim tüzeskednek,
Roskadt inaim csüggednek.
Hát oly bűn a gyengeség.
Hogy megverné azt az ég?

Velőt szívó lángjaimtól
Fejem nehéz, zúg, szorúl;
Bennrekedt indúlatimtól
Szívem dobog, mellem fúl.
Már nem tudok mást mit tenni,
Csak érezni és szenvedni.
Lelkem, testem hólt-beteg,
Menny, főld, kincsem, bocsáss meg!

Kínálkoztak orcájáról
A fejlő rózsabimbók,
Cúkorral folyt ajakáról
Minden szó és minden csók
Annak a főldi Kellemnek,
Ki asszonya volt szívemnek,
Míg én, boldog martalék,
Lánca s karja közt valék.

Szeme bíztatott, öldöklött;
Ölt, s gyógyított másfelől;
Tiszta hószínnel tűndöklött
Mellye mind kívűl, belől;
Lelke vídám, mint a hajnal,
Szíve jó volt, mint az angyal:
S ah, ez a paradicsom,
Mely engem a sírba nyom.

Boldog órák! amelyekben
Szíve kúlcsát bírhatám
S a meghitt enyelgésekben
Lelke lángját szíhatám.
Midőn ezer tördelt szókkal,
Ezer pecsételő csókkal
A hit egymáshoz csatolt;
S gyanúnk mégis édes volt.

Gondolván, hogy boldogságunk
Még csak kezdő-félbe ment,
S már is kinyílt mennyországunk
Egymás karján idelent:
Mint a szőllő támaszával,
Mint a repkény a bikkfával,
Egymásba csimpalykozánk,
S ég, főld, mind mosolyga ránk.

Már azt hittem, hogy ha készen
Állnak is száz szélveszek,
Az én Lillám enyím lészen,
S én a Lilláé leszek.
Megvakúlva, siketűlve,
Szándékom kormányján űlve
Kergettem a drága jót,
S a révnél törtem hajót!

Hah! e szépség ritka mívét
Prédára kell tartanom
És szívemhez forradt szívét
Vérrel kiszakasztanom.
Óh, ne hagyjátok, szerelmek!
Vagy öljetek meg, gyötrelmek!
Kinek szíve másnak jut,
Csak szeretni s halni tud.

Most a tenger sík pusztáját
Érzem, de nem láthatom,
A haboknak lágy szikláját
Őröngve tapogatom.
Óhajtalak, messzi partok!
De tőletek mégis tartok.
Amit bús lelkem talál,
Zaj, homály, kétség, halál.

Hah! mint dördűlnek, ropognak
A világ két sarkai,
Mint lobbannak, mint villognak
A mennydörgés szárnyai:
Ah, gyászos fény, látom, látom
A puszták közt szép sajátom,
Jajgat az elhervadt hív,
Kúcsolt kézzel engem hív.

Látom únszoló sírását:
Rajta nem segíthetek.
Hallom kétes sikóltását:
De az egek siketek.
Állj meg! állj, te irgalmatlan!
Íly nemes rabra méltatlan
A te ólomkebeled:
Ámort miért terheled?

Hasztalan! csúfol futtában
És gázolja szívemet;
S a törvény bújnyik-várában
Lebékózza kincsemet.
Engem pedig, ah, egyszerre
A zaj bécsap a tengerre.
Jaj, nekem víz, néki tűz!
Szegény ifjú! szegény szűz!

Óh, mért nem hagyod véremmel
Láncát felolvasztani
S minden könnyét száz gyöngyszemmel,
Óh rabló, megváltani?
Mért állsz őrt, mint ama sárkán,
A szép aranyalmák árkán?
Nem ízled te azokat;
Mért marsz el hát másokat?

Vagy mért nem ölsz meg méreggel,
Hogy ne látnám kínjait
Annak, ki örök meleggel
Tartja szívem lángjait?
Úgyis rá kell végezetre
Únnom ez átkos életre.
Bírd őtet, míg meghalunk,
Akkor rajtad truccolunk.

Óh, túl fog ez, sírhalmunkon
Túl is fog lángolni ez,
Ami most indúlatunkon
Oly édesen gerjedez.
Nem! ezt meg nem fagylalhatja
A sír nyálkás bóltozatja.
Ámor égi istenség,
Néki mindegy: főld, vagy ég.

Ez ösztönről nem tehetni;
Megveti ez gátjait.
A természet szokta vetni
Szívünkbe szent magvait.
Ilyen a gyöngy, mely magába
Vervén gyökeret a fába,
Véle él és véle hal
S emészti sarjaival.

Érzem, hogy a vas törvénynek
Szükség meghódolni már,
Sőt, hogy még a jobb reménynek
Szikrája is bűnnel jár:
De óh, ha nem az én mívem,
Hogy Lilláért vér a szívem,
S hogy lelkem benne lehell,
Éreznem és tűrnöm kell.

Sírok én; de csak keblembe
Hullnak néma könnyeim,
S a magános gyötrelembe
Legelnek képzéseim,
Senkihez sincs bizodalmam,
Hogy tűrje s mentse siralmam:
Ah, minden boldogtalan
A főldön megvetve van!

Mit tesz sűrű sóhajtásom,
Melyet felszítt már az ég,
Ha kebledben nyúgovásom
Az óltár is tiltja még?
Mit tesz, ha egy érzéketlen
Téged és engem szünetlen,
Mint egy mély tenger, megoszt,
És a rózsáktól megfoszt?

Oh, halál! ki a szerelmet
Nyájas színnel követed
És szívéről a gyötrelmet
Egyszerre leűlteted,
Ládd, mindhárman búval élünk,
Végy el egyet, tégy jól vélünk,
Akár én, akár más lész;
Jobb, hogy egy, mint három vész.

Jobb, hogy engemet választol,
Ki legroncsoltabb vagyok;
Egy szellőddel elárasztol,
Egy újjadtól megfagyok.
Nem tartom azt fájdalomnak,
Ami véget vét kínomnak:
Ha élve nem alhatok,
Aluva meghalhatok.

S akkor e gyönyörűséggel
Húnyom bé bús szememet,
Hogy tisztán s örök hűséggel
Zárom sírba szívemet.
Majd ha dombom megtekinti
S hervadt rózsáit ráhinti
Két sóhajtó szerető,
Ezt mondja: Itt fekszik ő!

És te, szívemnek pompája!
Légy jobb hozzám, mint az ég.
Édes kincsem! Más rózsája!
Isten hozzád! Itt a vég!
Teljesítsd kötelességed
Ahoz, ki fogva tart téged:
Szíved javát nemde nem
Megtarthat'd mégis nekem?

Isten hozzád! Áldlak, hidd el,
Köszönöm jó szívedet,
Csókjaiddal, beszédiddel,
Orcád, karod, szemedet.
S bár halálos kínnal vérzem:
Mégis, ah, boldognak érzem
Ezt az árnyék-életet
Óh, Lilla! óh, szeretet!

Élj soká! s legyen világod
Jobb, mint az én életem,
S ha zavarná boldogságod
Az én emlékezetem:
Ah, felejts, felejts el engem!
Én már a sírban fetrengem,
Léthe vizét iszom már;
Mégis elmém Lilin jár.

De mit láttatsz a jövendő
Tűkörében, kék remény?
Óh, felrózsázott esztendő
Óh, mennyből szállt tűnemény
Óh, szívet olvasztó hangok
Óh, óltári fáklyalangok
Óh, élet óh, szerelem
Óh, ne játsszatok velem!

Óceánja bánatimnak
Többé nem duzzadozik,
S elhullott könnye Lilimnak
Mind gyöngyökké változik.
A kővár gyomra szétdüllyed,
A rabló zúg, hereg, süllyed;
Én úszok, az ég segél:
Lilla int és nékem él.

A haboknak ormózatján
Látszik egy dombos sziget,
És a dombok bóltozatján
Egy meghitt rózsaliget.
Itt száz szerelmek danolnak,
Itt száz gráciák táncolnak;
A tánc Lillát gyújtja fel,
A dal engem érdekel.

Már kétségem tört hajója
A zőld parton nyugszik már,
S istenségem Kalipszója
Örök ifjúságra vár.
Félre, kincsek és nektárok!
Én a mennyek felé járok.
Óh, remény! óh, szerelem!
Tégyetek jól énvelem!

Megsebheté s földúlta szívem
Sok veszteség, sok fájdalom;
Az élet is gyötrelmes, únott
Teherré lőn már vállamon.

Ohajtozám: boldog, ki nyugszik...!
De késve jő a csendes est, -
Mi tart, hogy önként menj eléje?
Hogy ami nyom, terhel: levesd?

Készen valék, s im hallom a szót:
Hajítsd el a tőrt - küzdj s remélj!
Csak gyáva hal meg; - élni: inger
Annak, ki férfi, a veszély!

Lassan gyógyító balzsamával
Várd az időt, az éveket:
Midőn ismét békét nyer a sziv,
S a vérező seb béheged.

Van a letünt bánatban is kéj;
Szint nyernek a megélt bajok;
Az elvonult zápor nyomában
Kicsiny, de tiszta csepp ragyog...

És én maradtam, - küzdve, várva,
Mig a hullám duzzadt, esett!
Most is hiven küzdök, remélek,
De maholnap a sírhoz érek:
- S még mindig hordom a sebet!

Rossz útra tévedtem, világ csúfja lettem.
Szép út állt előttem, de nem azt követtem;
Nem adok, nem hajtok semmit a világra,
Bolond célok után rohanok zihálva,
Bolond célok után álmodozva, balgán -
Így beszélnek rólam minden utca sarkán,
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Sirasson meg engem, szerencsétlen lettem,
Azok tettek azzá, akiket szerettem.
Üres lett a szivem, üres lett utánok,
Betöltötték kínzó, messze űző álmok.
Álmok rabja lettem, csak álmokért élek,
Egy mámoros álom lett nékem az élet,
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Tudom, hogy szeretett, tudom, hogy szeret még,
Pedig én dúltam fel nyugodalmát, csendjét,
Énbennem csalódott, értem fáj a lelke,
Én pedig rohanok balga küzdelembe
Diadalt aratni. Milyen dőre álom,
Pedig hozzá kötve életem, halálom!
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Igazságért küzdök, tudom, hogy hiába;
De ha harcba szólít szívem minden vágya,
Mit tehetek róla? Tán az örök végzet
Rótta rám e kínos, bús kötelességet
S én csak mint vak eszköz teljesítem s várom,
Mig kidülök s lesz más, ki helyembe álljon,
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Eladtam már magam, nem magamnak élek,
Nyugalmat, pihenést már nem is remélek,
Lelkem lett a küzdés, szívem lett az álmom,
Szívemet keresem, amíg megtalálom,
Egy új Ahasvérként bolyongok örökre,
Míg lerogyom holtan egy útszéli rögre,
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött - sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.

A jövőnek szép reményit
Dúlja bennem a való,
S föltünendő napjaimnak
Fénye már borong s csaló.
Hé! ti veszni tért koromnak
tikosan költ csillagi.
Merre visztek? Vak hevemmel
Ki fog sorsot osztani?
Évek hogyha elhaladtak,
Vissza sem tekíntenek,
Másolatlan megy folyások
És azokkal mindenek.
De ti szánatlan keservim
Szüntelen mért gyötretek
E sebes szív érzeményit?
Tán hogy sírba űzzetek.
Nem! - Tovább is élni enged,
Élni, búban sínleni,
Lételemnek alkotója,
S a halállal küzdeni.
Zordon álmok éjjelenként,
Nappal üldöz a való.
Képzetimnek tengerében
Minden engem furdaló.

E néhány dalban ifjuságom,
Minden szép álmom eltemetve.
Csak a könny van még a szemembe',
Elszállt sok édes, balga álmom.

De mégis, míg az örök este
Reám borultát félve várom,
Dalokba olvadt ifjuságom
Hadd jusson még egyszer eszembe.

Még egyszer... s aztán durva lábon
Taposni a hervadt virágon
Jöjjön el hát, jöjjön az élet.

E néhány dal megőriz téged,
Ezerszer szent édes emléked,
Hervadt virágom: ifjuságom!...

Óh idő, futós idő!
Esztendeink sasszárnyadon repűlnek;
Vissza hozzánk egy se jő,
Mind a setét kaósz ölébe dűlnek.

Óh idő, te egy egész!
Nincsen neked sem kezdeted, se véged;
És csupán a véges ész
Szabdalt fel apró részeidre téged.

Téged szűlt-é a világ?
Vagy a világot is te szűlted éppen?
Mert ha csak nincs napvilág,
Nem mérhetünk időt mi semmiképpen.

Hátha tőled, óh idő!
Te aki mindenünket öszverontod,
A nap is holtszénre fő?
És láncodat magad zavarba bontod?

Mert, ihol lám, mindenek,
Bár bírtanak szépséggel és erővel,
Változást szenvedtenek,
Vagy semmiségbe mentek ők idővel.

Lám az ég forgása is
Idővel újabb változásba lészen,
Lám a csillagokba is
Ki most derűl, ki béborúl egészen.

Hát de mennyit szenvedett
Már ekkorig főldünknek állapatja,
Hogyha a feldűlyedett
Tenger, vagy Etna lángja szántogatja?

Sok faluk határain
Ma delfinek cicáznak a vizekben,
S a csigáknak házain
Most zergenyáj ugrándoz az hegyekben.

Sok merőfőld már sziget,
Sok vőlgyek a nagy bércekig dagadtak,
És ahol hegy volt s liget,
Fenéktelen sós tengerek fakadtak.

Így teszel te, óh idő!
A nemzetek forgó enyészetével:
Most az egyik nagyra nő,
S a másik elmúlik saját nevével.

A vitézlő Pártusok
Régólta szolgaság alá kerűltek:
S a bozontos Gallusok
Ma már a hérósok sorába űltek.

Már ma ökrök szántanak,
Hol Trója, a világ csudája állott:
És ahol szántottanak,
Most London, a világ csudája áll ott.

Óh, ha a nagy nemzetek
Sorsán hatalmad így előmutattad:
Hát mi, gyarló szerzetek,
Mit várhatunk - mit várhatunk miattad?

Gyermek-, ifjú-, vén-korunk,
A bú, öröm s a jó, gonosz szerencse,
Ép, beteg voltunk, s torunk
Kezedbe van, hogy jöttödet jelentse.

Futsz te, nem vársz senkit is,
Gyakorta sok hosszú reményt ledúlál.
Ím, te, míg ezt mondtam is,
Öt-hat parányi perceken kimúlál.

Nem lehet jelenvaló,
Csak múlt a jövendő pont lehet tebenned;
És miként a puszta szó
Repten-repűl, úgy kell veszőbe menned.

Így repűlt el tőlem is
Sok kedves esztendőm sebes-haladva;
S meglehet, hogy nékem is
A véghatár ma is ki lészen adva.

Úgyse volnék már gyerek;
Négyszer hat esztendőt eléldegéltem,
S eszerént az emberek
Szűk életének harmadáig éltem.

Vajha már - ha több nem is -
Mindegyik esztendőre jutna benne
Egy - csak egy órácska is,
Amely az érdem oszlopára menne.

Kész vagyok meghalni - kész,
Csak ezt tegyék síromnak a kövére:
ÚTAS! ITT FEKSZIK VITÉZ.
EGY NAP XXIV ÓRA: ENNYIT ÉRE. -

Ámde hogyha oly nemes
Szép tettek életembe nem tetéznek,
Hogy halála érdemes
Légyen dicsőitésre még Vitéznek:

Semmi, csak te, óh Lilim!
Te, akiért az életet szerettem,
Csak te légy, Lillám, enyím:
Mindég fogom becsűlni, hogy születtem.

És mivelhogy a napok
Elseprik a legédesebb időket:
Míg az ifjú hónapok
Virítnak, el ne is veszessük őket.

Elfut a nyájas tavasz,
A bársonyos hajnalra gyászköd árad,
A kinyílt jácint elasz,
A rózsaszál egy délbe is kiszárad:

Így az ifjúság maga
Majd elrepűl vidor tekintetedről,
És az Ámor csillaga
Eltűnik ám kacsingató szemedről.

Akkor, ah! rózsáid is
Nem fognak úgy kis ajkadon nevetni,
Akkor érző szíved is,
Ah, nem tud úgy örűlni és szeretni.

Én is akkor csak hideg
Vérrel barátkozom, hideg Lilimmal,
Úgy napolván, mint rideg
Vén pelikán, ifjú daljaimmal.

Míg tehát az lenne még,
A szép időt, óh Lilla! meg ne vessük.
Míg az élet lángja ég,
Egymást viszontöröm között szeressük.

És ha semmi érdemem
Nem fog fejemre zőld babért tetetni,
Semmi sem! mind semmi sem!
Csak hogy te, Lilla! meg ne szűnj szeretni.

Híremet s nagy voltomat
Ne trombitálják messzi tartományok,
Más ne tudja síromat:
Te hints virágot arra s a leányok.

Elfolyt a méz a köpűből,
A köpű is romba:
Beléesett egy vén medve
Világfájdalomba;
Dirmeg idébb, dörmög odább,
Hangja szép goromba:
Hej! nem így volt, más világ volt
Fiatal koromba!

Nem őrizte akkor a méh
Szuronnyal a mézet,
A szamóca és a málna
Bővebben tenyészett;
Nem volt ilyen hosszu a tél -
Alighogy a talpam
Fölfelé is, lefelé is
Egyszer végignyaltam.

Csöve nem volt a vadásznak,
Az oláhnak botja -
Sem pedig így megviselve
Bundám állapotja.
Zöld erdőben, zöld mezőben
Barangolva bátran,
Kiskirályi méltósággal
Tetszésemre jártam.

Akkor minden tüskebokron
Nem volt ennyi fészek:
Mély odúból huhogtak az
Udvari zenészek;
Tele szájjal énekeltek;
Szélesen és hosszant;
Ez az apró sok csicsergés
Engemet csak bosszant.

No de 'iszen, bár nehezen,
Tűröm, amig tűröm,
Bölcseségem a világnak
Fogaim közt szűröm;
S ha nem akarja bevenni
A jó tanulságot:
Felfalom egy ásítással
Az egész világot.

Nem a terhes szekér
Alföld fertőiben,
Nem a vitorlátlan
Hajó a tengeren,
Nem e jő lassan, nem e jő;
Te jössz lassan, te vén idő.

Ah, hogy megvénülél!
Alig birod magad.
El is töréd azon-
Fölül még lábadat.
Mint béna koldús, csúsz elé,
Ki mankóját elveszité.

Öledben ásitó
Fiaid, a napok;
Ásítni általuk
Én is kedvet kapok,
Ásítok olyan nagyokat,
Hogy majd elnyelem magamat.

Förtelmes vén idő,
Roszlelkü hatalom,
Mint fogsz te futni majd,
Ha én nem akarom.
Mint fogsz te futni majd, midőn
Velem lesz édes szeretőm.

Akkor megifjodol,
Vén bőröd leveted,
S öltesz sas-szárnyakat
Köszvényes láb helyett,
És messze, gyorsan szállasz el
Az élet örömeivel.

Mostan röpűlj, idő,
Míg távol kedvesem;
Midőn együtt leszünk,
Midőn őt ölelem:
Nem bánom én, ha mindenik
Órád eltart egy századig!

A szálló évekkel
Sok minden megy el,
De a szív, a koldus,
Tovább énekel.

Mi remény volt régen,
Emlék ma csupán,
De legalább sírhatsz
Tűnt szépek után!

Ami emlék, szebb is,
Mint az, ami él,
Romok is ragyognak
Hűs hold fényinél!

Még alig volt reggel, már megint este van.
Még alig volt tavasz, már megint itt a tél.
Még alig, Juliskám, hogy megösmerkedtünk,
S már feleségem vagy, már rég azzá lettél.

Még alig, hogy játszánk apáink térdén, s már
Maholnap ott alszunk nagyapáink mellett...
Csak annyi az élet, mint futó felhőnek
Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet.

Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel,
egyszer fölébredsz és aztán sokáig
nem bírsz aludni. Nézed a szobádat
ott a sötétben. Lassan eltünődöl
ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel,
mint majd a sírban. Ez a forduló az,
mikor az életed új útra tér.
Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt
éltél. Eszedbe jut egy semmiség is.
Babrálsz vele. Megúnod és elejted.
Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán.
Minden zajról tudod, hogy mit jelent.
Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.
Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz.
A fal felé fordulsz. Megint elalszol.

Mint hajnal börtön ablakára,
Ugy jössz komor, bus életembe.
Mint hajnal börtön ablakára,

Ki nagy kedvvel jön, vígan zengve,
Rigók harsannak torkából ki
S a vén, öreg Föld lelkesedve,

Bokrétásan borúl bókolni
A friss, csöpp harmat-láb elébe.
S ő menyasszonyként csókol holmi

Hitvány gazt is - jaj - bő a fénye.
A rabnak mégis bekacag csak
S tovább suhan a messzeségbe.

És szívemet, szívét a rabnak
Letaglózza a keserűség:
Nem várta senki úgy a Napnak

Nagy, kacagásos élet-hűsét,
Nem vár úgy céda szeretőre
Az elrugott, jó, balga hűség -

S csak bekacagott: hadd gyötörje
Útált vágyával Éjfél-asszony,
Csak másszon nyögve körbe, körbe,

Minden téglát megtapogasson
S kacajom ujra sírva várja!

S én várlak, várlak, sírva várlak -
Hajnalt a börtön ablakára.

Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.

Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!

Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.

Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.

Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!" -
egyre csak azt hajtja.

Meggyógyít az üdő, jobb orvos nincs az üdőnél:
Az teszi lassúvá sziveinknek gyors dobogását,
S a feledékenység hártyáját hozza sebünkre;
Vagy ha nem úgy, gyógyít mint tett a durva csomóval
Nagy macedo Sándor: ketté ront, s elmegy előlünk.
S mely kebel égett és panaszit hallatta világgal,
Nem dobog a földben, nem vár, nem retteg azontúl,
S némább a pornál, hidegebb lesz az éjszaki jégnél.

Hiába hideg a Hold. Egyszer
A mi óránk ütött
S szent láz verte az éjszakát,
Melybe két, szép, nyomorult embert
Terelt be a véletlen Idő,
A sokféle Időnek eggye,
Irgalmas, bolond, dús Idő,
Mely asszonyommal összehajtott
S melynek azóta nincs mulása.

Égő sebek az Égen s fázva
Suhog itt a földön a palást,
Suhog utánunk a palást,
Szomoruságunk hosszu palástja,
Éjszínü, királyi mezünk,
Pirosló, bús szerelem-sujtással,
De elöl meztelen csillogunk,
De szabad mellünk kivilágol.

Nincs már Közel és nincs már Távol.
Régi asszony s régi legénye
Úgy suhanunk, úgy simulunk,
Úgy hull reánk a hűs Holdnak fénye,
Úgy borulunk, úgy remegünk
Egymásba, mintha soha-soha
Kettő nem lettünk volna ketten.

Mindig ezt az asszonyt szerettem,
Szájában és szívében voltam
S ő volt a szám s az én szivem,
Mikor ittasan kóboroltam,
Kárhozottan a váradi éjben,
Mikor már eltemettem a trónom,
Pórrá paskolt a suta Sors
És voltam a senkibbnél senkibb.

S akkor volt, amikor ő ment itt,
Hozzám-hajtott, édes némberem
S akkor volt, amikor nagy-ámulva
Tárta ki karját két szakadt
Egy-ember és megint egy lett újra.
És nem is volt ez szerelem,
Csak visszaforrás újra itt,
E választó, bitang időben.

Kósza időben, kósza nőben
Láttok azóta, ha akartok.
Egy-bennünket cibálva tép
Az egy utcáju Idő, e zsarnok.
Hiába, az asszonyom megőszül,
Hiába, hogy én megkopok,
Hozzánk jártok még irigyelni.

Csillagunk a hideg Hold. Lelni
Se lehet csillagot hidegebbet,
De bennünk ősz hajak, csorba dalok
Szeretnek és forrva szeretnek.
Senki sem érti, mert sohse volt ez
S szomoru palástunk elnyulva kacag,
De meztelen előnk csillogva az éjben
Eggyen, nagyon, új és új ájulással,
Eggyen, nagyon, örökre összetapad.

Homály borult az erdőre,
A csend susog ki belőle.
Denevér száll, szól a kuvik,
Lassan a hold előbuvik.

Idő múlik, felhők jőnek,
Egyenesen az erdőnek.
Ott megállnak, némán várnak:
Áldást adnak a határnak.

Majd legyőzi őket a hold:
Tolvaj éjbe fénykévét told.
De lassanként sápad fénye:
Futtatja a nap fölénye.

Tülköl a gyár, szól a madár:
"Talpon legyen mindenki már!"
Hol van az éj? A multé lett:
Ujra itt van, él az élet.

A hindu bölcsesség nyugodtan így beszélt:
Nirvána szent köde örök ölébe zár,
Nirvána szent köde, mely minden lényre vár,
Mely álommá teszi az Időt és a Tért!

Álomnak árnyai bolygunk mi idelenn,
Hol minden változó, örök csak a mulás,
Árnyak, kiket a lét Álmokkal fölruház,
S ez Álmok: a remény, emlék és szerelem.

S a büszke tudomány, amely alázatos,
Szomorún válaszol: Nirvána is mese,
Vigasztalás neked, ember, nincs semmise,
Sebedre örök írt az elmúlás se hoz.

Örök minden atom és minden fájdalom,
Volt minden idelenn, mi ezután leszen;
A gyász és a vigasz, halál és szerelem;
Mindig föltámadás van mindenik napon.

Az örök haladás: dicső agyrém csupán,
Örök forgás e lét; az állat visszatér,
Vasketrecébe zár az Idő és a Tér,
Agyad meddőn eseng a Nirvána után!

1

Áldás reátok, ligetemben
Odább iramló csermelyek!
Utaitokon a szép tavasznak
Himes virági termenek.

Ez arc fölött is két patak foly,
Folytok, szerencsétlen könyek!
De halvány pályátok körében
Virágok ah nem zsengenek.

2

Forró sugárokat
Lövel a nyári nap;
Sugári lánghevén
Patak, folyó apad.

O forró nyári nap,
O lángoló sugár,
Könyűmnek árjait
Apasztanád ki bár!

3

Eljött az ősz; a part virága
Hervadva hull a csermelyár habjába.
Eljött a bú; az élet kéje
Kihalva fúl a könyek özönébe.

4

O télnek dermesztő hidegje!
Mely a folyókat lebilincseléd;
O télnek dermesztő hidegje,
Bilincseld le szememnek csepkönyét!

5

Fuss, oh patakcsa,
Fuss csüggedetlen;
Megnyúgoszol majd
A tengerekben.

Hullasz könyüm, hullj;
O a halálban
Számodra is tán
Megnyúgovás van.

Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, művészi gonddal
Függött a lantos ujjain; -
Láng gyult a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Zengettük a jövő reményit,
Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon... Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Most... árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után...?
Hímzett, virágos szemfedél...?
Szó, mely kiált a pusztaságba...?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Letészem a lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!

A felhő sem olyan, mint nálunk
És milyen más az őszi fény!
Nem csókol oly megejtő csókkal,
Mint ifjuságom szép helyén.
- Milyen az ősz? Olyan bűbájos
Álomba ringat most is ott?...
Megkérdeném, de messze vagytok
Százszor irigyelt boldogok.

Megkérdezem magától, édes:
Milyen az ősz? Oly szép talán,
Mint mikor egymásról álmodtunk
Sok fényes tündér-éjszakán?
- Milyen az ősz? Az őszi rózsa
Nem hervadt, szép, mint egykoron,
Amikor együtt nézegettük
Elábrándozva boldogon.

Az őszi rózsa olyan szép volt
Akkor; most is emlékezem,
Hogy féltünk a korai dértől,
Ha nézegettük kettesen.
Az őszi rózsa s mi szerelmünk
Milyen hamar elhervadott...
- Milyen az ősz maguknál, édes?
A nap még most is úgy ragyog?

Hogy ragyogott! Hogy szórta fényét
Magára, édes és reám,
Az az ősz volt a legszebb s maga
A legszeretettebb leány.
Ha eszembe jut, oly fájdalom
Égeti most is lelkemet...
- Milyen az ősz maguknál, édes?
Annál szebb - érzem - nem lehet!

Itt hűvös ősz van. Lehullott már
Az első, hideg őszi dér,
Lemondani tanít a hulló,
Búcsúzó, sárgult falevél...
Az én szívem is rideg, fásult,
Csak néha sóvárg és beteg...
- Milyen az ősz maguknál, édes?
Óh írja meg! Óh írja meg!...