Költők szerint

Hunyady Levente (0)

Batyuskov Konsztantyin (1)

Balogh Ibolya (0)

Polgár Olga (7)

cyber mutyo (0)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (354)

Kedvesemnek (104)

Hiányzol (63)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Várj Reám s egyszer megjövök,
Zord hideg télben,ha hull a hó,
A tájat elfedi tejfehér köd,
Néma csendben mint jeges takaró.

Várj ha rügyet bont langyos tavasz,
Lelkem mélyén megtörik a kővé vált világ,
Szívemből távozik,messze száll a panasz,
S helyét átveszi egy tündöklő szép virág.

Sivataggal jő égető forró nyár,
A szívem még lüktet,érzelmekkel tele,
Megüzenem neked:érkezem,várj reám,
Eme perzselő idő megenyhül majd veled.

Borongós,fájdalmas évszak közeleg,
Feledésbe merül,elszürkül a világ,
Az ősz nem kímél,fáknak könnyként hull levele,
Mi szívemből eredt,most elhervadt a virág.

Elfelejtettél,nem vársz többé rám,
Már majdnem sikerült,de most vihar tombol,tép a szél,
Felettem földhalom,elfogytam,mint a nyár,
Csöndesen hull a hó,megjött már a tél...

Csillagként rátok ragyogok,
A világnak csak fényt adhatok,
Óriás vagyok,de el nem érhettek,
Életetek soha meg nem érthettem.

Mesélhetnék sokat,figyellek titeket,
Tűnődöm vajon mi lakik bennetek.
Gonoszság,kapzsiság,egymásnak ártás
Vagy türelem,szeretet és életre vágyás.

Emberek!porszemek vagytok csupán,
Nem hallanak titeket,nem is látnak tán.
Egy napon magatokat teszitek a sírba,
Meg is van ez már régóta írva.

Egymás fájdalmát közönnyel nézitek,
Kit megtört az élet ti töritek jobban meg.
Nem zavar titeket hörögve haldokló,
Nem hat meg titeket éjféli sirató.

Pénz beszél,persze!A vagyon hatalom,
A kapzsiság áttapad,mint aranyra a korom
Zengve ünnepeltek legyőzött népeken,
Halottak felett üvöltve az éneket!

A jó nem győz,nem is létezett soha,
Csak a bűn volt,s az ostoba tudat
Mely befolyásolható,kárpótolható,
A változás hangja így szépen elnyomható.

Fényem tündököl,nem rejti el köd,
Az élet egyetlen,mindenki maga dönt,
Gondolatom soha el nem nyomhatjátok,
Bár nem akarjátok,de vigyázok rátok!

Fényem végtelen,nem fog elmúlni,
Előbb fog az élet a Földön kimúlni.
Ne nézzetek az égre,ne figyeljetek rám,
Hagyjátok nyugodtan,hogy elnyeljen az ár!

Egy élet tovatűnt,nem zavarja már,
Hideg téli fagy,forró meleg nyár.
Langyos szép tavasz,hervadó borús ősz,
Vidám kedv elillan,végül a fájdalom győz.

Éltem eleget,tán többet,mint kellett volna,
De egyszer csak elszállt,tovatűnt az óra.
Emlékemben feltűnik messze a múlt,
S koszos,sötét könnyem a porba lehull.

Elgyötör az élet,milliónyi gond,
Zúgó vízesésként elmédre ront.
Hömpölygö áradat,elhagyja a medret,
Egy jó dolgot mondj,csak egyetlen egyet

Amiért élni érdemesebb volna,
Vállamra a teher tovább nem omolna,
Végzetes harc ez,dönteni neked kell:
De vigyázz,döntésed súlyát cipelned kell!

Túléled vagy sem,tőled függ igazán
Egyetlen gondolat elég lehet csupán.
Szép nap van ma,az újrakezdés napja,
Az idő elszállt. De én életben maradtam!

A házak közt kóbor macska
ténfereg
tarkómon hideg a lámpafény
szeretnélek!

de
gyorsuló idő hurcol szekerén

fent
július csillagai fénylenek
s meleg éji szélben
lélegzik a csönd

a hiányod
sustorog a fákon ,
átölel, mint az álom
s hintázik odafönt.

Ha majdcsak az álmok
maradnak
s zörgő, rozsdabarna levelek
a fák alatt
akkor idézlek ,
lobbanó őszutói fények
sétányain
amikor megismertelek
már térdig jártunk
az őszben ,
mohó szám vágyott a szádra
az érintésedre ,
egy ziháló
suttogó kiáltásra, hogy ...még,még !
akkor még
testünk égett a forróságtól
akkor kettéhasadt tőled még az ég is
akkor még megolvadtak tőled
a kövek ,
?elmentél mégis
már csak öled göndör
rőzselángját őrzöm
az idegeimben
térj vissza !
kiálts fel ! érints meg !
kulcsolj gyönyörű tenyeredbe !

Nyár végén, - korai, langyos estéken
Kiülnek a kapu elé idősek és vének.
A lemenő napra oly bánatosan néznek,
Mintha csak éreznék, rövid ez az élet.

Hófehér hajukat olykor szellő fújja,
Arcukon meglátszik a sok évnek súlya.
Megtettek már mindent, amit tenni kellett,
Az idő is... rég eljárt őszes fejük felett.

Reszkető kéz nyúl mindenki fele,
Cukorkát kínál az egyik öreg néne.
A fogatlan ajkak csendesen mozognak,
Már nekik az életből ennyi édes juthat.

- Menjünk be! - szól a cukrot kínáló,
Úgy érzem, egyre jobban fázom.
Búcsúznak szótlan... egy fejbólintással,
Kiül-e mind holnap is? - ezt a Jó ég tudja!

Sötét a felhős ég,
mámoros buja fény
villan az ég kékjén,
jő az égi áldás,
fújja szél szaporán,
jöttének ad hangot,
görget ő nagy hordót,
a fénnyel cikázó,
télben villámló
égi áldás jő,
égi tünemény,
így tél közepén,
borús estében
nyár jut eszembe,
csodás évszakok,
hova bújtatok,
nem tudni, már mi van,
tél-e, vagy már tavasz.

Még karjaiddal melegen átöleltél engem.
Még emlőidből tápláltál édes anyatejjel,
Még védelmet éreztem, jó anyám, öledben.
Még a sors nem szúrt meg ezer tüskéjével,
Addig volt jó nékem...

Még esténként hallhattam altatódalodat,
Még tanítottál engem a sok-sok szavakra,
Még imáidban is az Istent kérted értem,
Még álmodtál rólam minden egyes éjjel,
Addig volt jó nékem...

Még karácsony napján kalácsod ehettem,
Még fekete kenyered jobban ízlett nékem,
Még hazavártalak mindenhonnan téged,
Még az élet vidám napokat hozott nékem,
Addig volt jó nékem...

Még Anyák napján, neked virágot vihettem,
Még körülcsókoltál könnyekkel küszködve,
Még szemeidből derű és egészség sugárzott,
Még erőd mindent legyőzött ezen a világon,
Addig volt jó nékem...

Még zengő muzsikaszó felvidított engem,
Még hangjától nem folyt könny szememben,
Még hirtelen, tova nem szállott egészséged,
Még halálod tőlem örökre el nem választott,
Addig volt jó életem...

Oly gyorsan szállsz el fejem felett, könyörtelen vagy,
Magaddal vittél mindent, mi történt, csak emlékeket hagysz.
Elvitted magaddal, valaha fekete és dús, ragyogó hajamat,
S mit hagytál azóta... fehéren csillogó, ezüstös szálakat.

De sok örömet, bánatot és sírást cipelhetsz magaddal,
Azért meg nem állsz egy pillanatra, semmikor és soha.
Ó... te tovaszálló, könyörtelen, fukar, aljas és mostoha,
Előbb-utóbb te leszel és voltál is mindenki gyilkosa.

Néha, esténként, ha mégis felnézek a jó, öreg holdra,
Kérdezgetném sok mindenről, ha ő válaszolna.
Nem felelne semmire, noha a választ csak ő tudja,
Hisz` fenn volt ő az égen a földnek születése óta.

Hiába hát minden, sajnos, egyre csak öregszünk,
Bizony, a szép nyár tovaszállt s elmúlott felettünk.
Bele kell nyugodnunk abba, hogy már ősz van,
És tudnunk kell, jő a tél, de nem tehetünk róla.

Elmegyek messzire
s nem biztos hogy visszajövök
ki látott, s lát
remélem megjegyez egy életre

Ha visszajövök fel ismersz e?
elfelejtetted e arcom?
sok időt voltam oda
s már ismeretlen vagyok

Mágváltozok s felnövök
nem leszek már gyerekes
s belsőleg se ismersz meg
de bennem maradt akit ismertél.

Mint régi tévén az oszciloszkóp
ha szétszaladt s szétesett a kép,
úgy tűnök el én, kaleidoszkóp
bont színes kockákra, és miképp
egy mocsár böffen egyet a pokol
nyel nagyot, s már nem leszek sehol.
Két kézzel szórtam szerte napjaim,
eljátszottam létem, talmi fény
volt reflektor rajtam, az álmaim
nem ébredtek, vágy vitt, a törvény
nem nekem íródott, lelkem, szívem
szabad maradt, hát én így éltem.
Nevetve búcsúztam, hittem vége,
könnyű volt, magamra maradtam,
mert éltem, talán már ezer éve,
lángolva égtem - elfáradtam,
és jöttél, Isten újat teremtett,
más lett a világ, értelme lett.
Élni akarok, érted, miattad,
szeretni, mint még soha-soha,
veled élni, látni mosolyodat,
és ölelni minden éjszaka,
vedd hát két kezedbe létezésem,
szeress - és fogadd el szerelmem.

Kőszobrok, falra festett freskók,
hallgató Jézus, Mária és a szentek,
a végtelen a falra akasztva lóg,
fáradt pillanatok arcunkon, nézlek.
Karcsú tested mint márványba vésett
szobrok sorába illesztett szépség
töri meg az áhítatot, szerelmet
hirdet, rád nézni is gyarló vétség.
Szemedben féltés - magad vagy én?
lelkedben a tegnapok szorongása,
kezed megremeg mikor imád végén
kezemért nyúlsz - könnyek csillogása.
Az idő lustul a rég-padok között,
ezer évek figyelnek álmosan ránk,
botránkozó öregasszonyok bámulnak
mikor vadul szeretkezni kezd a szánk.

Régi álmokból valóság lett.
Szívem egyszerre dobbant, s nevetett.
Te is látod, gépemet felhőn szállni?
Érzem, egy másik világban fogsz rám várni.

Van lakhelyem ott, ahol átölellek majd,
Van lakhelyem ott, ahol nem érhet baj.
Válladra borulva, karjaidban ringat a szél,
Bevallom, szerelmes vagyok beléd.

Tenyeredben születtem,
Szívedben nevelkedtem.
Imádlak, oda vagyok érted,
Ez az élet sosem érhet véget.

Csodás kertem közepébe`,
Mit gondoltok, mi nőtt benne?
Gyomláláskor nézegettem,
Mily` növény ez itt, előttem.

Kezem megállt, nem bántottam,
Kíváncsian várakoztam,
Mivé lesz majd pártfogoltom,
Idetévedt kis magoncom.

Terebélyes lett a lelkem,
Helyet hagytam neki bőven.
Bimbójait, óh... meglátva,
Ráismertem virágomra.

Nem volt ő más, mint kis pipacs,
Bimbójai, mint kis gubacs.
Előjöttek emlékeim,
Jaj, de sokat bontottunk ki,

Nem várva a sziromnyílást,
Kíváncsian találgatánk,
Milyen szín is bukkan elő,
Emlékeim oly jóleső.

Nem bántom most, dédelgetem,
Ki is nyílt ő, szemem könnyes.
Piroslik most kert közepe,
Mintha szívem nyílna benne.

Csodás kertem közepébe`,
Mit gondoltok, mi nőtt benne?
Gyomláláskor nézegettem,
Mily` növény ez itt, előttem.

Kezem megállt, nem bántottam,
Kíváncsian várakoztam,
Mivé lesz majd pártfogoltom,
Idetévedt kis magoncom.

Terebélyes lett a lelkem,
Helyet hagytam neki bőven.
Bimbójait, óh... meglátva,
Ráismertem virágomra.

Nem volt ő más, mint kis pipacs,
Bimbójai, mint kis gubacs.
Előjöttek emlékeim,
Jaj, de sokat bontottunk ki,

Nem várva a sziromnyílást,
Kíváncsian találgatánk,
Milyen szín is bukkan elő,
Emlékeim oly jóleső.

Nem bántom most, dédelgetem,
Ki is nyílt ő, szemem könnyes.
Piroslik most kert közepe,
Mintha szívem nyílna benne.

Ősszel sárgul, hullik a lomb,
Rövidülnek a nappalok,
Gyengül a nap ereje is,
Korábban beesteledik.

Rajtunk is múlik az idő,
Hajunk lassan deresedő,
Gyorsabban telnek az évek,
Közelgünk az öregséghez.

Van az ősznek is szépsége,
Idős kornak is öröme,
Gyermekeink, unokáink
Életünket megszépítik.

Őszre tél jön, télre tavasz,
Újra éled, újra sarjad,
Új rügyet hajt a lombos ág,
Unokákban élünk tovább.

Örök körforgás az élet,
Szeretet nem lehet véges,
El nem múlik, el sosem fogy,
Szeretetből kell nagyon sok.

Még nem adhatom fel,még nem!
Bár fejem fölött el szálltak az évek és fiatalságom a múltba veszett.
A lelkem,szívem még fiatal és szabad, nem zárhatják börtönbe vágyaimat.
Testem láncra verhetik,bármit el vehetnek gúnyolhatnak akár a pokolba küldhetnek.
De a lelkem szívem szabad, ezt nem adom ez az enyém marad.

Horvát Jánosné
Óh... be szeretnék sokszor vándorfelhő lenni,
Halkan suttogó széllel szobádba repülni,
Gyönyörű szemedbe nézni, csókolni a szádat,
Veled tölteni hosszú-hosszú éjszakákat.

Szeretnélek szeretni,
Karjaimmal lágyan átölelni,
Odabújni hozzád a csendes félhomályban,
Szeretni téged a végtelen éjszakában.

Álomba ringatnálak ölelő karommal,
Altatnálak halk, suttogó szavakkal,
Nézném álmodó, csodaszép arcodat,
Simogatnám szép selymes hajadat.

Délibábos utcán eltűnődve megállok,
Ámulva figyelem, hogy itt is,ott is barátok.
Vállamra borulva megölelnek, köszönnek,
Icipici lelkünknek szavak nem szükségesek
Drága éltünk egymásért, s a barátságért szenteljük,
Napról napra barátságunk egyre szebbé neveljük.
A viharfelhők megjelentek pillanatok alatt,
Kegyetlen közeledésük semmi jót nem tartogat.

A vihar előfutára már hamarabb ideért,
Nagy záporban hullott a tavaszi jég.
Cudar hideg lett, s elkezdődött a harc,
Sompolyogva tört elő a nagy felhőhad.
Igyekeztek,győztek, s a délibáb szertefoszlott,
Keserves sötétség uralta a frontot.
Álltam... s feleszméltem, ez, ami volt, mind csak képzelet,
Teljesen egyedül,más barátok nélkül álltam ott veled.
Ó, csak most jöttem rá, ki az,aki szeret!
Lelkem mélyén én is mindig veled leszek!

Az igaz barát veled van,
Ha rontasz valamit ő ott marad,
Az igaz meghallgat,
Az igaz barát megnevetett,
Bármilyen rossz napod is lehet.

Az igaz barát a véleményét elmondja,
Lehet jó és rossz veled megosztja
Mindig kiáll melletted,
Ha senki se szeret ő ott van veled.
Aki nem azért a barátod mert adni tudsz
hanem azért hogy kapni tudj.
Aki nem bánt ha reggel kócos hajjal kelsz,
hanem ő is össze kócolja a haját,
És nem ő nevet rajtad ha nem ti egymással.

akinek a titkaidat elmondhatod,
Mert nincs előtte szégyellni valód,
Aki nem árul el,
Bármennyire is össze vesztek,
ő akkor is ott van melletted,
ha nem akarod hogy ott legyen veled.
(saját)

Anya ki tested benn neveltél óvtál engemet, anya ki mindig féltettél és fogtad két kezemet. Anya ki ha sírtam karodban ringattál, ó anya bárcsak elmondhatnám neked, köszönöm hogy életet adtál és szerettél engemet.

Április verőerein ömlik a tavasz
Tajtékot vernek a hőhullámok s porol a szél
Korai lenne ha siratnálak, de
keselyű arcú remény kapaszkodik gondjaim kocsijába
s fekete lovakat fog belé
s fekete kocsisokat ültet a bakra
s fekete asszonyokat hoz, akik követnek
És fekete sugárnyalábok hullnak a napból
a lábam elé a kövekre , hiába mondom, hogy szeretlek
Riad bennem a gyermek
Szűkölnék mint kutyák akiket vackaikból kivertek
s menekülnék
de csak ülök, s bámulom kezeimet
tehetetlen teérted feleselő emlékeim között
Anyám.

Bácsalmás, 1971

Nem ő volt a legszebb, nekem mindig ő marad,
sejtjeimbe élő kép, minden kedves szavad.
idő vasfoga hiába, nem lepheti rozsda.
néha csintalan voltam én, mára sok a borosta.
nem korholtál vagy szidtál soha soha.

Ott csüngtem karodon, mint szárítón a ruha,
erős volt két kezed, s mégis oly lágyan puha.
egy kézzel végezted tovább dolgod szüntelen
a bajokból sem kerültem ki mindig sértetlen,
hányszor megígértem,s leléptem kéretlen.

De nem múlt el nap ne jutottál volna eszembe,
ha valamit teszek vagy csinálok ott a fejembe,
intelmek amiket halkan magadnak suttogtál.
az év egy napján a csokortól elpirultál,
gyermekeid mondták szeretünk, amit mindig is tudtál!

Jéghideg, fagyos táncot lejt szívemben,
Fekete tűznek örök rabja lettem.
Napsugárban nékem többé hazám nincsen,
Fekete tűznek ajka kísért engem.

Böglyök szállnak álmoknak rothadó húsára,
Remények csontja lett kutyák vacsorája.
Bár egy zúzott lélek törne már förtelmes haragra,
De néma az, kinek szavát csak önmaga hallhatja.
Fáradtan hullik le egy száraz fa odvába,
Pár könnycseppet elmorzsol, most, még utoljára.
Távolból már hallatszik a keselyűk sikolya,
Lassacskán elhamvad fekete mosolya.

Lám együtt járjuk násztáncunk szívemben,
Fekete tűznek immáron hitvese én lettem.
Napsugárral nékem dolgom most már nincsen,
Hűvös földnek mélye lett az én bilincsem.

Reménytelen, esélytelen, lehetetlen,
Mikor egyedül vagyok ez elviselhetetlen,
Saját könyörtelen gondolataim előjönnek,
Rossz emlékek százai előtörnek.
Egy ember van, aki ezen segíthet,
Kinek személye kedvre deríthet,
De földi lénye számomra elérhetetlen,
Ezért vagyok magammal elégedetlen.
A gondolataim mindig feléje jár,
S álmaimban úgy szereplünk mint egy álompár.
Szeretném érezni puha ajkait magamon,
Ez minden vágyam nem tagadom.
Bárcsak tudhatnám milyen vele,
Érdekel minden egyes lélegzetvétele.
Vajon milyen lehet sétálni vele a parton?
Mikor a fejem a vállára hajtom,
Mikor csak a naplemente létezik rajtunk kívül.
De felébredek és a szívem kihűl.
Ez a pillanat olyan illúzióromboló,
Mikor rájössz hogy ez csak képzelet az lélekromboló.