Költők szerint

Darabont Adél (0)

Varga Máté (0)

Matthew Freeman (0)

Mikael Sinko (8)

Molvay Irén (1)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (354)

Kedvesemnek (104)

Hiányzol (63)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Az időt nem birtokolhatod, de kihasználhatod,
Megtartani sem lehet, de jól is fölhasználhatod,
Az időt nem birtokolhatod, de kihasználhatod,
*
Megy, mit elvesztegettél.
Azt vissza soha nem kaphatod.
Vissza, soha nem!
*
És megfizethetetlen,
Tartalmasan és jól használni!
Időd ingyen van!
*
Arc is, jó test is plötty lesz.
Haladó idő könyörtelen.
Öregszik a szép…
*
Hosszan tud mesélgetni.
Már kevés és rövid ideje.
Öregember csak…
*
Hogy önokolás a jó?
Mindenben lehetsz önzőn hibás?
Nem igaz tétel…
*
Felismerheted mi, tény…
Öregember már talán bölcsebb.
Időmúlással…
*
Ha idő van, jő a vihar és letöri a faágakat... azok jajt susognak,
Lenn a földön a reccsenésük messzire elhallatszik a most meghalt ágaknak,
Ha idő van, jő a vihar és letöri a faágakat... azok jajt susognak.

Vecsés, 2017. november 15. - Kustra Ferenc József

Elértük az úti célunkat a kisebb dombok közötti völgytölcsért,
Elértük az esti pihenőhelyünket, a völgy körüli dombtöltést.
A völgytölcsér torkolatától nem is messze, levertük a sátor cölöpöket,
Hogy utána nekiállhassunk a vacsora-alkatrészek, összefőzésének.

(3 soros-zárttükrös)
A lég, nemcsak állva mozdulatlan, de hallatlanul csendes,
Szerintünk érzi a közeledő estet, mi bőn rejtelmes…
A lég, nemcsak állva mozdulatlan, de hallatlanul csendes.

A domboldalakról hevenyűlve görög le a sötétség,
Mintha tudná, hogy eme kis völgy egy befogadó féleség.
Az égen, felhőcskék látszanak,
És látni, hogy biz' nem mozdulnak.

Olyanok, mint rónán kint-rekedt gulya, mi helyben állva szunyókál,
A terelőkutyák is csendesek, immár egyikük sem mórikál…
Olyanok, mint rónán kint-rekedt gulya, mi helyben állva szunyókál.

A dombok túloldalán egy házi kutya vakkant csendesen,
Valahonnan messziről, harangszó is hallik, nem vérmesen…
A dombok túloldalán egy házi kutya vakkant csendesen.

Egymás lélegzetét figyeltük és méláztunk a csillagokon,
Közben jött föl a Hold és arra gondoltunk, hogy ő is egy rokon?

Három hullócsillag is átsüvített a végtelen semmiségen,
Mi meg csak álmélkodtunk, méláztunk, eme természeti szépségen…
Három hullócsillag is átsüvített a végtelen semmiségen.

Egyszer csak horkolás zaja csapott bele a nagy vaksötétbe,
Benéztünk a sátorba, a kutyánk húzta magát a lóbőrbe…
Így aztán lefeküdtünk a fűbe, a csillagos ég alatt,
Jó idő volt, aztán hallottam, már társam is lóbőr alatt…

(Senrjon)
Én is nekiláttam, hogy
A szempillámat leengedjem.
Ez a redőnyöm…

Vecsés, 2021. június 15. – Kustra Ferenc József

Hétköznapi pszichológia…

Az élet folyton a közel-távol múltba merevedik
De, nekünk az élő múltunk!
Bárhogy is van, vastag totemoszloppá egyenesedik,
Míg
Lelkünkben tovább él múltunk!

Sötét némaság és fénytelen sötétség, deresedik?

Vecsés, 2017. június 17. – Kustra Ferenc József

Ördög ül a hideg kövön,
Devla, devla, hé!
Hegyet, völgyet bejárunk,
sátrainkban meghálunk,
Devla, devla, hé!
Szekereink széltől tépett,
Vajdánk lánya igen kényes,
Devla, devla, hé!

Ördög ül a hideg kövön,
Devla, devla, hé!
Szekereink útra készek,
Devla, devla, hé!

Honnan jöttünk, merre tartunk,
Devla, devla, hé!
Mi se tudjuk, ők se tudják,
Szabadon élünk, mint a héják,
Devla, devla, hé!

Tarnazsadány, 2017. július 26. szerda

Hogyha lehullnak a fákról
Ősszel a levelek,
Bánatomat eltemetem,
Rabság volt minden életem.
Szomorú Istenek óvtak meg a rossztól,
Sápadt arcú cigány asszony
Mindenféle bajtól.
Hogyha láttok, jó testvérek,
Hervadásban engem,
Ifjú szívem ne bántsátok,
Meghasad az csendben.
Őszi álom, hulló levél,
Cigányzene engem kísér.
Kísér a halálba.
Sápadt arcú cigány asszony,
Te vittél a sötét éjszakákba.

Tarnazsadány, 1983.

Lelkem mélyén sötét cella,
Mélységében leláncolva
Vagyok önmagam rabja.

Ki szól, ki sír fölöttem?
Zárt síromból kijöttem!
Kopár temetők mögöttem.

Fiam, lányom, szerelmem,
Kies tájban nem lelem!
Fájdalmas, néma a csend...

Zord idők, kemény világ,
Jégmezőn áll a Gulág.
Havat söpör egy vézna lány.

Lelkem mélyén sötét cella,
Vagyok benne néma rabja.
Gulágon fogva tartva.

Tábortüzek égnek messze,
A Vajdának ez lett veszte!
Belekapott a rongyába,
Rongyába és a hordába!
Így lett füstös, kormos népe,
Fekete lett rücskös képe.
Indiából jöttünk sorban,
Bővelkedtünk a jó borban.
Előőrsünk jó hírére
Meneteltünk mind messzeségre.
Nagy folyón és tenger partján,
Legényeink ottan portyált.

Ezernégyszáztizenhétben
Érkeztünk meg Magyar földre.
Vajdánk Zsigmond királlyal ment vele,
Így lett neki menlevele.
És azóta szaporodva
Közel majd egy millióra.

Nyári alkonyat…

Vörös alkonyat
Fénye, hidat fest vízre.
Hullámtörések!
*
Vörös alkonyat
Színesíti életet.
Jó belenézni.
*
Vörös alkonyat
Bíbor felhőt varázsol.
Bíbor bárányok.
*
Vörös alkonyat
Napszemüveget nem kér.
Jóleső szemnek.
*
Vörös alkonyat
Dúló szelet átfesti.
Szél mérge lanyhul.
*
Vörös alkonyat
Fáradt, indul aludni.
Takaró sötét.

Vecsés, 2020. szeptember 13. – Kustra Ferenc József - íródott: haiku csokorban: anaforás, fél haiku láncban, ami tagjainak az első sora azonos.

Ne adj kenyeret kezembe,
Ha már nem lesz erőm vénségemre!
Ne tégy koszorút se szent födelemre,
De ne átkozz, kérlek,
Ne tégy rám rossz szót.
Nem kell sírnod se,
Hiszen az életünk nem erről szól.

Ha harmatos hajnalon
Felkelő napba nézel nyárnak elején,

Gondolsz-e vajon rám?
Ha talán addigra már elmennék.
Eső koppan járdára, út porára,
Nyitott ablakodon friss szellő suhan át.

Az emlékek halványulnak,
Elveszett létem porba hullnak.
Álmatlan éjszakádon eszedbe jutok-e?
Hisz nagyon szerettelek, jól tudod te.

Áldott vagy te, szívverésem Katája
Vihar verte sorsomban hű társ voltál.
S ma is féltőn vigyázol rám,
Meghálálni nem is tudnám.
Szerelmünk lángja
Haláltusám.
Ha előbb elmennék,
Drága Katám

A poéta víkendje…

Az erdei lakban elvoltam pár napot.
Esténként egy mécs-világ nekem imbolygott…
Szerettem a kis lángot, többször is mélázva néztem,
Közben a falra vetült mozgó-árnyképet figyeltem.
Oly’
Akkurátus volt ez a pici mécses láng,
Mert a tollam-elővettem, lett írott láng.

Vecsés, 2018. október 2. – Kustra Ferenc József

Számíthatok még kedves Trudi,
Hogy még az enyém akar lenni?
Hűhóval elvenném,
Folyton kényeztetném…
Tenyeremben jó lenne lenni…

Számíthatok még kedves Trudi,
Hogy a gyászéve le fog telni?
Akkor képbe jönnék,
És magáért mennék!
Görbe? Egyenesbe fordulni…

Ha megjönne, érdem… ó Trudi!
Onnan, életet csak élvezni…
Szeretet érzése,
A végtelensége…
Imádnám Önt, végzetem Trudi…

Vecsés, 2021. február 23. – Kustra Ferenc – íródott romantikus LIMERIK csokorban.

Nincsen olyan zár, minek nyitja ne lenne,
Nem kell tán' hozzá, csak fényesített eszme.
Lehet, hogy a régit, múltat, nem ildomos túlontúl feszegetni,
Mert fellármázódnak a rossz emlékek, és elkezdenek kijönni…

Ahogy a múltba… túrunk, elkezd kibogozódni az összevisszaság,
Amik aztán rendezetlen sorokban lesznek a támadó visszásság.
A múltban már nincs ellenség, csata se,
Meg nincs ott, egyetlen menekülő se.

Vannak, értetlen, ijedt szavak, múlt elől lóhalálában menekvést kell keresni,
De vajon minek, Istenünk már rég elrendelte, mindenkinek majd múltba kell menni.
A múltból kihallatszanak a kiáltások, meg a ló patadobogás,
Itt már van idő, hörgő morgásra, így már minek is az a lódobogás?

Sejtelmes csendességem zuhog, ömlik elő a régmúltból,
Sejtelmes csendességem nem ad elő semmit a régmúltból…

Vecsés, 2021. június 4. – Kustra Ferenc József

Hétköznapi pszichológia…

Huh! Minő torz ez a világ, amikor szeretetnek mondják a gyűlöletet!
Amikor haragnak állítják be a földrendszerű végzetes önérdeket…
Amikor, Te jó vagy és nem is érted, mi az, ami veszélyezteti létet
És
Fel nem foghatod, hogy az emberi létben miért folytatnak kivégzéseket…

Viszály, meg nem értés, távolságtartás. Mind körülöleli a lévő létet…

Vecsés, 2020. november 6. – Kustra Ferenc József

Lelkemben nem szelíd árny borítja az te utad,
Bizony, már régen kiapadt a szeretet kutad…
Lelkemben nem szelíd árny borítja az te utad.

Kisfiú voltam… benned volt a szeretetem lángja,
Mire serdülő lettem, kialakult egy nagy máglya…
Kisfiú voltam… benned volt a szeretetem lángja.

A Te élted úgy alakult, ki kellett lépned a családból,
Anyám elzavart tégedet, nagyon mély, beteg csalárdságból…
A Te élted úgy alakult, ki kellett lépned a családból.

Így most úgy emlékszem, nincs apám, nagyon rég' kit ünnepeljek,
Téged amott, a másik családban vajon még ünnepelnek?
Így most úgy emlékszem, nincs apám, nagyon rég' kit ünnepeljek.

Tőled, már nagyon régen megörököltem az ács-szekercédet,
Néha, ha használom, akkor feltolja a gyermeki emléket…
Tőled, már nagyon régen megörököltem az ács-szekercédet.

Vecsés, 2020. július 3. – önéletrajzi írás. Íródott; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága.

Apám drága, elég nagy baj az már nekünk,
Hogy még életedben, nem tettél jót velünk.
Ezt tanultad tán', vagy megörökölted nagypapámtól?
Elvetted lélekélelmemet, mint idegen szájtól.

Erzsi feleségeddel nekem, semmi bajom nem volt,
Akkor ő miért gyűlölt engem? Gonosz egy némber volt.
És az meg, amit Te követtél el, csúcs disznóság volt.

Csütörtökön volt az örökségi tárgyalás,
Ti előtte vasárnap, mint ahogy volt szokás,
Engem és a családomat meghívtátok ebédre,
És tárgyalásról, hosszasan elegyedtünk beszédbe…

Szót nem mondtál, hogy ott leszel, nem kérdeztél meg, mint ellenségem,
És az idegen albérlőkkel megvetetted az örökségem.
Miért nem nekem ajánlottad föl a részedet, ki fiad vagyok?
Erzsi feleséged bebeszélte, hogy én az ellenséged vagyok…

Én bizony, még azt sem tudom, hál' Istennek, hogy a sírod hol van,
Így nem viszek soha képmutatásból virágot, bárhol is van…
Egy biztos, vagyontalan senkivé tettél,
Ilyen gonosz velem mért, hogyan lehettél?

Vecsés, 2020. március 1. – Kustra Ferenc – önéletrajzi írásom.

Megy a felhívásom…

(3 soros-zárttükrös)
Hah! Hogy én a szerető emberiséget mennyire akarom…
Mindennap meditálok ezen és így telik majd' minden napom…
Hah! Hogy én a szerető emberiséget mennyire akarom.
*
Így aztán egyedül vagyok, tollamból kisercenget a magány,
Pedig én keresem az együttműködést, mint utcai vagány…
Így aztán egyedül vagyok, tollamból kisercenget a magány.

Szavak és a mondatok hiába töltik ki a soraimat,
Az emberek bizony olyanok, nem fogadják indokaimat...

Az igazság, hogy az életvonatok jönnek vagy mennek,
Vannak többen, amik engemet kanyarban is előznek,
És bizony látni, hogy ott régi mulatságok tetőznek.
Most az újévben emberek régi utakon előznek?

(3 soros-zárttükrös)
Itt az újév is és vajon minden megy tovább a régiben?
Jobb híján kutakodunk mindannyian a rongyos fecniben?
Itt az újév is és vajon minden megy tovább a régiben?
*
(Septolet)
Csak együttműködni!
Egymásra nézni…
Nevetve ökörködni…

Emberi faj!
Minek nektek baj?
Inkább szeretve;
Együttműködve…
*
Hol vagytok Ti régi játszótársak, kik még velem gondolkoztok?
Az emberiség sok-sok baján ezzel és együtt javíthattok!

(Anaforás, belső rímes, önrímes)
Várhatjuk a kegyelmet, de idő mutatja, hogy úgysem jön el.
Várhatjuk a kegyelmet, talán nem érdemeljük, úgysem jön el…
Várhatjuk a kegyelmet, bízzunk még tovább… talán később jön el?

Mondja nekünk a dal is; „szeressük egymást gyerekek…”
Én meg szeretném, hogy szeretetteljesek legyetek…

Vecsés, 2019. december 23. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.

Bujkáló hold alatt
Lettünk e föld rabjai.
Szekereink néma csend félelmével
Haladtak untalan utakon.
Ponyvája csattogása messze hallik a végtelenségbe.
Vad gyűlölet ölelte át a tájat.

Bánatos cigány asszonyok sírása hallik
Gonosz bőgő hangja kíséretében.
Az elmúlt idők véres színjátéka
Öli belénk a félelmet,
Múltunkban és jelenünkben
Nélkülözzük Istenünk szeretetét.

Gyenge, harmatos szekereink ébredeznek,
Hajnaltájt vadvirágot szed egy árva lány.
Szenvedéseink Isten ajándéka,
Életünket keseríti.
Gyötrelmes kínjainkon
Haladtak szekereink Európa felé.

A halottak vágányán
Száguldoz lelkem a tiszta ég felé!
Itt hagyom a földön köztetek
A jelenem, múltamat s a jövőt.
Hogy tisztán és boldogan éljetek...
Magához ragad az ősi föld.
A fehér havazás betakarja a felszentelt rögöt,
S én magammal viszem a hideg szobák fala emlékeit
Csontjaim fájdalmain.

Magányosan fut a lelkem a halottak vágányán
A végtelen, tiszta ég felé.
Fájdalmában sír, üvölt a szél az éjszakában.
S valahol felsír egy kisgyermek,
Valamelyik unokám talán?
Olykor a nagy szegénységben
Öröm egy falat kenyér.
A szomorú, téli estéken
Csendes magányában
Havat söpör a szél.

Most még itt vagyok a földön, s írhatom verseim,
Észrevétlen élem unalmas életem.
Majd ha csontjaim kínálom a földnek
Fehér paripán a téli havakon.
A halottak vágányán jön értem a fuvaros halál!
S karjába zár édesen az Isteni halál.
Több milliárd csillagok között
Fénylik majd csillagom
Örök életen át.

Szép Katikám ezüst álma,
Száll magasra nyári vágya.
Szép Katikám mosolya,
A szerelem otthona.
Csókja édes éjekbe száll,
Vad mezőkön nyíló virág.
Szép Katikám, reményem,
Hűséges hű feleségem.
Esőben siet, s ázik,
Ha tél van, ő is fázik.
Szép Katikám várj reám,
Piros bársony álmon át.
Dalt dúdol az esti szél,
Ifjúságunk múltba vész.
Magány száll az ablakodra,
Férjed, Feri haldokolva.

40 év - Rubin házasságunk évfordulójára

Csók közöttünk kettéégett,
Melledről a fény leégett.
Arcodon már csont zörög,
Pókháló a szemgödröd.
Kihűlt tested nem remeg már,
Nem zilál a kín, már nem fáj.
Vagy, ki voltál, szerető,
Öleléstől nevető.

Elvakít a hófödte táj,
Csillog-villog a fenyőág.
Fénye átjárja a hideg falat,
Jézus szeméből könnycsepp fakad.

Adjon az Isten
Kalácsot, kenyeret
Szegényeknek egyszer végre
Karácsonyidőben.

Vagy legalább édes álmot
Sok csóró cigányra.
Éhség, bánat ne gyötörje,
A karácsonyt gyertyafénnyel ünnepelje.

Elvakít a hófödte táj,
Csillog-villog a fenyőág.
Fénye átjárja a hideg falat,
Jézus szeméből könnycsepp fakad.

Adtál egy halálos csókot,
Az vitt az élettől messzire el.
Most már mindegy, hogy kiben hiszel.
Őszi hajnal vitt el
Minden érzést,
Minden álmot,
Vágyat és örömöt.
Harmatos könnyével ébreszt a nyár,
Távoli dombon
Anyám néz távol éveken át!
Nézi szegény, hogy jövök-e már.
Érzem, hogy nélkülem
Elvérzik ez idei nyár!
Hiába vártok,
Nem jövök már!
Azóta jó anyám elment,
Nem tudott várni,
Nem tudott élni nélkülem egy percet se már!

Valahol, a halottak könyvében,
Jégcseppbe zárt virágkehely könnyével beírva,
Gyöngy-fekete betűkkel szív-dobogva, ott van a nevem beírva.

Tiszta, dérlepte ágak fehér tisztaságában
Sirat anyám, a halottak völgyében,
Az örökkévalóság halhatatlanságában.

Fehér, deres fák között, vakító fényben,
Kemény sziklagránit kövek tövében temettek el,
Most a hó takarta falu befogadta testem örökre.

Jégverem templom tornyából szól a harang,
Anyám könnye ráfagy az oltárra,
Sajgó szívében fájdalom.

S a szél már messze fújta emlékeink nyomát,
A fákon megolvad a jég,
Zöldbe fakad mező és a rét.

Új életek s frigyek fakadnak,
S újra meg újra minket elfelejt a falu
A holtak birodalma végtelenjében.

Csaholt egykoron felém az élet,
Még élni kéne pár évet csupán,
Míg a szent föld be nem fogad.

A vérző nap elbújik a horizonton,
S piros-fehér-zöld lepellel takar be anyám,
Fájó szívében himnusz szól.

S akkor, a csendes éjben, elmegyek közületek örökre,
Hol nincs fájdalom, szenvedés, csak közöny,
S hogy köztetek éltem, köszönöm.

Számomra nincs virág,
Csak múló nefelejcs.
Síromra leteszed, és csendben keseregsz.
Fúj már a szél,
A bús őszi szél.
Nyomában száguld már a fázós hideg tél.

Ne várd a májust,
Nékünk nem lesz kikelet.
Csókokat lehel rám a végső szerelem.
Elmúlt a tűz,
Nem lesz több nyár.
Nézd, a dombon túl a nap is messze jár.

Érzem, hogy fáradok már,
és fáj a kikelet.
Remegve várom már, hogy a mélyre tegyenek.
Végtelen kék,
Tiszta az ég.
Vénülő szemeim a múlóságba vész.

Számomra nincs virág,
csak sötét végtelen.
Csókunkra jégcsapot rak már a szerelem.
Csillagos égen a drága hold,
Itt megpihen az élő és a holt.

Felhők között legelésző égi bárány,
Hangfoszlány az éteren túl,
Testem leszáll,
Földre érve lettem
Nyomorgó, elnyomott.
Gyűlölettel övezett,
Trónfosztott, guberáló koldus.
Láp, mocsár, ingoványok szülötte,
Fekete füstszmog ivadéka.
Söpredék, nemkívánatos betolakodó!
Elvágyom innen felhők közé,
Lenni legelésző égi bárány.