Nem szerettem így

Nem szerettem így senkit a földön,
s félek. Félek, hogy elveszel,
mint az árnyék a vaksötétben,
mit az éjszaka eltemet.

Magamban látom most is arcod,
olyan furcsa most énnekem,
mintha valami láz gyötörne,
és most annyira féltelek.

Nem mondod el. Én mégis megérzem
rögtön, ha valami bánt,
olyankor halványul a fény is
szemedben, s nem nézel rám.

Gonosz a sors, és ezernyi gondot
rakott a vállunkra már,
szúrós tövisét egyre nyomva
bőrünkbe, s annyira fáj.

Mégis átvenném vállaidról!
Az enyém megszokta már,
de nem tudom. S annyira kínoz,
szinte a húsomba váj.

Imádkozom. Kérem az Istent.
Ne rakjon több súlyt reánk!
Oly sok a gonosz! Mért nem rakja
azokra, kiknek kijár?