Lehajtott fejjel

A vers itt marad. Csak én, én múlok el...
Mennybe vágynék, ha kapnék szárnyakat,
de lehet, hogy maga az ördög visz el,
ha bezárul a kéklő árnyalat.
Álmodtam róla, hogy magával cipel.
Úgy hitte, fázom, s jó, hogy rám akadt.
Emlékszem, nem féltem. Az élet ilyen.
Hamisak, igazak... hiszem, nem hiszem.

Alkotott pokol... egyre nő mélysége.
Hajszolt a bűn, ártani szenvedély.
Hogy honnan ered...? Soha nem lesz vége...
gonoszé e kór, egy lélek-fekély.
Fölénnyel csábít gőgje a hűségre.
Eladott lelkekért pazar esély...
Cinkos lehetnék... a vonzását érzem
lehajtott fejjel, rózsafüzér kézen.

Könyörgés fakad, soha nem írt imák,
nincs jegyzett leltár, az sem, hogy hányszor
szakadt fel sóhajtott \'Ámen\'... csendvilág.
Kinyílik, ha kell. Itthon a vándor!
Családért fohászom sokszirmú virág.
Magamért nem kell, talán majd máshol,
ma még vagyok... a gondolat bezárul,
\'Isten hírével\' a sötét megbámul.

Adj erőt, jó Uram! Meg ne szánjanak
sötétlelkű malasztot keresők!
Mert erőssé tesz az is, ha bántanak
álszent \'simák\' és méregkeverők.
Bennem vénült el... haragom hallgatag.
Az üres szók sehonnan eredők.
Csakis Isten lát a lelkem tükrével.
A vers itt marad. Csak én, én múlok el.