Beküldve: 2011.03.21.
Ennyien olvasták eddig: 1864
Mulandóság
Hol a mohos szirt öbléből
Ezüst forrás ömledez,
S a patakok csörgésétől
A setét völgy zengedez;
Hol meredek tar kősziklák
Az egekkel mérkőznek,
S a százados roppant tölgyfák
A felhőkbe verődnek;
Hol a vadonnak csudái
Pompájokat mutatják,
S a természet nagy szcénái
Az érzőt felborzasztják;
Hol a váromladékokon
Az őszült kor lelke leng,
S a bészakadt sírboltokon
Bús halotti ének zeng:
Itt lakik a képzelődés,
Képekben elmerülve,
Itt a forró lelkesedés.
Plutarch karjára dűlve.
Itt emeli fel fátyolát
A Visszaemlékezés,
Itt rakja le zöld sátorát
A bölcs Magábatérés.
Itt tévelygek a világi
Lármától különválva,
Képzeletim forrósági
Között magamba szállva.
Amott egy magas szirt fokán
Egy puszta vár dőledez,
Melynek szomorú homlokán
Bús régiség epedez.
Hajdan ez a dicsőségnek
Volt fényes palotája,
S a legerősebb vitézségnek
Győzhetetlen hazája;
Hajdan felséges tornyai
A felhők közt ragyogtak,
S ime, most kevély ormai
Rakásra omladoztak!
Ott az eldőlt sírköveknél,
Hol most lelkek támadnak,
S a mélycsendű éjfeleknél
Bús nyögések hallatnak:
Ott nyugosznak a bajnokok
Mélyen a föld gyomrában,
A töredezett oszlopok
Között, örök homályban.
Ama kormos ablakoknál,
Hol most repkény szövődik,
S a mohosúlt kőláboknál
Iszolag tekerődik:
Ott búcsúzott szívszakadva
Az ékes hölgy férjétől,
Mikor a kürtök riadva
Elszakaszták keblétől.
Ott nézett le borzadozva
Bajvívó kedvesére,
Ott dűlt ismét lankadozva
A győzőnek keblére.
Amaz ijesztő boltoknál,
Hol most baglyok huhognak,
S a rémítő nyílásoknál
Száraz kórók suhognak:
Ott hörpölték egymás vérét
A párducos magyarok,
Ott nyerték el a harc bérét
A győzhetetlen karok.
Ama bércfalakon álltak
A vár pártás szűzei,
Mikor ellenségbe vágtak
A haza erősei.
Ama vár roppant kapuján
Zengtek a tárogatók,
Mikor a véres harc után
Visszatértek a hódítók.
S ott, hol a győzödelmesek
Toborzón vigadoztak,
S az érzékeny szerelmesek
Szívekben olvadoztak,
Most a gyászos romladékon
Bús éjszakák borongnak,
És a borzasztó tájékon
Bágyadt szellők zokognak. -
Így múlik el a világnak
Minden gyönyörűsége!
Így minden tündér nagyságnak
Veszendő dicsősége!
Hősek márvány sarampóit
Az idő eltemeti,
S a fél világ hódítóit
Feledékeny por fedi.
A bölcs, ki ma nagy lélekkel
A naphoz emelkedik,
Holnap gyáva gyermekekkel
Egy sírba ereszkedik!
[Végleges formája 1801 után]
Ezüst forrás ömledez,
S a patakok csörgésétől
A setét völgy zengedez;
Hol meredek tar kősziklák
Az egekkel mérkőznek,
S a százados roppant tölgyfák
A felhőkbe verődnek;
Hol a vadonnak csudái
Pompájokat mutatják,
S a természet nagy szcénái
Az érzőt felborzasztják;
Hol a váromladékokon
Az őszült kor lelke leng,
S a bészakadt sírboltokon
Bús halotti ének zeng:
Itt lakik a képzelődés,
Képekben elmerülve,
Itt a forró lelkesedés.
Plutarch karjára dűlve.
Itt emeli fel fátyolát
A Visszaemlékezés,
Itt rakja le zöld sátorát
A bölcs Magábatérés.
Itt tévelygek a világi
Lármától különválva,
Képzeletim forrósági
Között magamba szállva.
Amott egy magas szirt fokán
Egy puszta vár dőledez,
Melynek szomorú homlokán
Bús régiség epedez.
Hajdan ez a dicsőségnek
Volt fényes palotája,
S a legerősebb vitézségnek
Győzhetetlen hazája;
Hajdan felséges tornyai
A felhők közt ragyogtak,
S ime, most kevély ormai
Rakásra omladoztak!
Ott az eldőlt sírköveknél,
Hol most lelkek támadnak,
S a mélycsendű éjfeleknél
Bús nyögések hallatnak:
Ott nyugosznak a bajnokok
Mélyen a föld gyomrában,
A töredezett oszlopok
Között, örök homályban.
Ama kormos ablakoknál,
Hol most repkény szövődik,
S a mohosúlt kőláboknál
Iszolag tekerődik:
Ott búcsúzott szívszakadva
Az ékes hölgy férjétől,
Mikor a kürtök riadva
Elszakaszták keblétől.
Ott nézett le borzadozva
Bajvívó kedvesére,
Ott dűlt ismét lankadozva
A győzőnek keblére.
Amaz ijesztő boltoknál,
Hol most baglyok huhognak,
S a rémítő nyílásoknál
Száraz kórók suhognak:
Ott hörpölték egymás vérét
A párducos magyarok,
Ott nyerték el a harc bérét
A győzhetetlen karok.
Ama bércfalakon álltak
A vár pártás szűzei,
Mikor ellenségbe vágtak
A haza erősei.
Ama vár roppant kapuján
Zengtek a tárogatók,
Mikor a véres harc után
Visszatértek a hódítók.
S ott, hol a győzödelmesek
Toborzón vigadoztak,
S az érzékeny szerelmesek
Szívekben olvadoztak,
Most a gyászos romladékon
Bús éjszakák borongnak,
És a borzasztó tájékon
Bágyadt szellők zokognak. -
Így múlik el a világnak
Minden gyönyörűsége!
Így minden tündér nagyságnak
Veszendő dicsősége!
Hősek márvány sarampóit
Az idő eltemeti,
S a fél világ hódítóit
Feledékeny por fedi.
A bölcs, ki ma nagy lélekkel
A naphoz emelkedik,
Holnap gyáva gyermekekkel
Egy sírba ereszkedik!
[Végleges formája 1801 után]