A hagyomány a szívben dobog,
Az ősök vérét emeli
Az emlékek homályosult oltárára.
A remény,a hit,s a bizakodás az éltető
Energiája, motorja minden tettvágynak,
Az értelem fonala Ég s Föld között....
A szív pitvarába, ahol Isten beköltözött
A szeretet gyémánttá tömörödött.
Nem kell más
Csak az összetartozás
Melege.
Tárd ki lelked ablakát,
És alázattal engedd be
A szeretet örömlángját
Szívedbe,
És az asztalon
Teríts meg az angyaloknak.
Otthonodban minden nap
Ott lesz a széphangulat.
Mert ahol vendég
Az ég küldötte;
Áldás száll a lelkekre -
Hogy minden
Ami volt ,van, s lesz;
A keresztet
Hordozhatóvá tesz
A megváltó.
Az ősök vérét emeli
Az emlékek homályosult oltárára.
A remény,a hit,s a bizakodás az éltető
Energiája, motorja minden tettvágynak,
Az értelem fonala Ég s Föld között....
A szív pitvarába, ahol Isten beköltözött
A szeretet gyémánttá tömörödött.
Nem kell más
Csak az összetartozás
Melege.
Tárd ki lelked ablakát,
És alázattal engedd be
A szeretet örömlángját
Szívedbe,
És az asztalon
Teríts meg az angyaloknak.
Otthonodban minden nap
Ott lesz a széphangulat.
Mert ahol vendég
Az ég küldötte;
Áldás száll a lelkekre -
Hogy minden
Ami volt ,van, s lesz;
A keresztet
Hordozhatóvá tesz
A megváltó.
Kit gyötör a keserű hiány,
És szívét szorítja
A légszomjas fájdalom;
Kit sorvaszt a táguló magány,
Csak a hit segíthet.
Isten - Nála az irgalom.
Az ember is kicsit segíthet;
A Mában kéznél van
Az ölelés, a szeretet-
Nyújtsd felé a kezedet;
De az irgalom Istennél van,
Oda emeld lelkedet.
És szívét szorítja
A légszomjas fájdalom;
Kit sorvaszt a táguló magány,
Csak a hit segíthet.
Isten - Nála az irgalom.
Az ember is kicsit segíthet;
A Mában kéznél van
Az ölelés, a szeretet-
Nyújtsd felé a kezedet;
De az irgalom Istennél van,
Oda emeld lelkedet.
Több próféta és a messiás
Volt már itt egyszer
Talán még eljönnek
Valamikor reggel
Megláthatnák akkor
Mit ér annyi vallás
Valahol az eszme
Talán mégis hibás
A sok bölcsességből
Nem okul az ember
A hite bár erős
De pusztító fegyver.
Volt már itt egyszer
Talán még eljönnek
Valamikor reggel
Megláthatnák akkor
Mit ér annyi vallás
Valahol az eszme
Talán mégis hibás
A sok bölcsességből
Nem okul az ember
A hite bár erős
De pusztító fegyver.
Nagyapám apja
Szürke kalapja
A fogasra felakasztva
Az ajtó mögött lógott.
Úrnapjára finoman átkefélve a fejére tette,
Hogy a felgyülemlett gondokat vele lefedje,
s elindult...,
hogy lelkében megtisztulva,
hitében megerősödve térhessen haza
a kályha melegéhez.
Vasárnap délelőtt az áhítat ideje volt.
A hétköznapi teher nyomasztó súlya
Egy napra
Félre tevődött egy zug rejtekébe.
A templomba belépve
kopottas ünneplő kalapját bal kezével
leemelte gondterhelt fejéről,
s jobb kezének szenteltvízbe mártott
öregujjával keresztet rajzolt
homlokára,
majd ujjai begyét ismét
a megszentelt folyadékban benedvesítette,
s letérdelve ájtatosan keresztet vetett.
A hagyomány nagy dolog.
A hagyomány tiszteletre méltó,
sérthetetlen, követendő.
A hagyomány a szívben dobog,
Az ősök vérét emeli
Az emlékek homályosult oltárára.
Ezt így élték meg akkoriban
kicsik s nagyok, ifjak és vének egyaránt.
Ez volt a mérvadó, s követendő példa.
Az istentisztelet malasztos lelki békét,
a fáradság, a gyötrelem enyhülését oltotta
az emberekbe.
A megbecsülés, az összetartozás,
a hit ereje, a kimondott szó súlya
természetes, ösztönszerű velejárója volt
minden magatartásnak.
Az ájtatos közös ima ,
az orgona kíséretében felhangzó ének
összekovácsolta a lelkeket.
A kérgesedetteket sajgókat,
a közönybe burkoltakat, a frissen sebzetteket,
az örömtől duzzadókat.....
mind, egy fuvallatba tömörülve feszítették
a bizakodás hajójának vitorláját.
A megváltó kitárt karja
a megbocsájtás, a béke tömjénes párájával ölelte
a résztvevőket,
hogy szeretettel átitatott
áldást vigyenek a betegeknek,
az otthon maradottaknak.
A remény s a bizakodás az éltető
Energiája, motorja minden tettvágynak,
Az értelem fonala Ég s Föld között....
...........
A szív pitvarába, ahol Isten beköltözött
A szeretet gyémánttá tömörödött.
Szürke kalapja
A fogasra felakasztva
Az ajtó mögött lógott.
Úrnapjára finoman átkefélve a fejére tette,
Hogy a felgyülemlett gondokat vele lefedje,
s elindult...,
hogy lelkében megtisztulva,
hitében megerősödve térhessen haza
a kályha melegéhez.
Vasárnap délelőtt az áhítat ideje volt.
A hétköznapi teher nyomasztó súlya
Egy napra
Félre tevődött egy zug rejtekébe.
A templomba belépve
kopottas ünneplő kalapját bal kezével
leemelte gondterhelt fejéről,
s jobb kezének szenteltvízbe mártott
öregujjával keresztet rajzolt
homlokára,
majd ujjai begyét ismét
a megszentelt folyadékban benedvesítette,
s letérdelve ájtatosan keresztet vetett.
A hagyomány nagy dolog.
A hagyomány tiszteletre méltó,
sérthetetlen, követendő.
A hagyomány a szívben dobog,
Az ősök vérét emeli
Az emlékek homályosult oltárára.
Ezt így élték meg akkoriban
kicsik s nagyok, ifjak és vének egyaránt.
Ez volt a mérvadó, s követendő példa.
Az istentisztelet malasztos lelki békét,
a fáradság, a gyötrelem enyhülését oltotta
az emberekbe.
A megbecsülés, az összetartozás,
a hit ereje, a kimondott szó súlya
természetes, ösztönszerű velejárója volt
minden magatartásnak.
Az ájtatos közös ima ,
az orgona kíséretében felhangzó ének
összekovácsolta a lelkeket.
A kérgesedetteket sajgókat,
a közönybe burkoltakat, a frissen sebzetteket,
az örömtől duzzadókat.....
mind, egy fuvallatba tömörülve feszítették
a bizakodás hajójának vitorláját.
A megváltó kitárt karja
a megbocsájtás, a béke tömjénes párájával ölelte
a résztvevőket,
hogy szeretettel átitatott
áldást vigyenek a betegeknek,
az otthon maradottaknak.
A remény s a bizakodás az éltető
Energiája, motorja minden tettvágynak,
Az értelem fonala Ég s Föld között....
...........
A szív pitvarába, ahol Isten beköltözött
A szeretet gyémánttá tömörödött.
Szerepben... világi terekben.
Keresztben... világi keretben.
Feledtem... világi felekben.
Mederben a világi sebekben.
Lélekben a szellemi sikerben.
Érdekben a szellemi kezekben.
Sötétben a szellemi szerekben.
Fényekben a szellemi kéregben.
Fohászban... isteni szikrában.
Átokban... isteni mázokban.
Markokban... isteni pátoszban.
Imákban az isteni világban!
Keresztben... világi keretben.
Feledtem... világi felekben.
Mederben a világi sebekben.
Lélekben a szellemi sikerben.
Érdekben a szellemi kezekben.
Sötétben a szellemi szerekben.
Fényekben a szellemi kéregben.
Fohászban... isteni szikrában.
Átokban... isteni mázokban.
Markokban... isteni pátoszban.
Imákban az isteni világban!