Szerelem és fájdalom eggyek, és ehhez meg ketten kellenek.
Szerelemnek örvendezni nem fáj, de majd később lesz akadály.

Fájdalom majd az édes emlőt, letöri, mint örömködöt.
Ez nem szolgálja boldogságot, nem öli le ezt a másságot.

Csodálkozol, midőn szeretlek, adózok a tisztes szerelemnek.
De ezt én a nyugalmam árán, kölcsönveszem, de nem jó, megáll az eszem.
Csodálkozol, midőn szeretlek, boldoggá tesznek rajtam a bilincsek.
A tiszta szerelemnek nincsen nyűge, és nincs, mi arcomon lefolyna… könnye.

Úgy teendek, mint büszke kócsag, kihúzom magam, de már halódólag…
Ő úgy tesz, hogy összezúzza a legszebb tollát, miközben kihúzza magát…
Ha a halássoron a sor rákerül, ez már ne viselje senki ékszerül…

Vecsés, 2020. december 3. – Kustra Ferenc József – íródott: Sárosi Gyula (1816 – 1861) „Szerelem és fájdalom...” c. verse átirataként, leoninusban és még önéletrajzi írásként is!

Csak egy porszem vagyok a nagy sivatagban.
Fú a szél és gördülők át a dombon, lassan.
Nincsen semmi lehetőségem megállni.
A szélzúgásban nem tudok kiáltani.

Nincs, akihez szóljak, itt minden egyforma
És itt pillanatnyi az alak és forma.
Dűnék jönnek, mennek, ahogy fúj a szél,
Csak gürcölök, ahogy fúj a szél és nincs cél.

Jó nagy tevelábak jönnek, rám taposnak,
Nekik mindegy a homok, csak vándorolnak.
A teve szőrébe ragadni nem tudok,
Mert én csak dűnéről dűnére vonulok.

Borzalmas érzés, egy szem homoknak lenni,
Miközben a szél feladata elvinni
És innen jó messze, más dűnébe épít,
Ahol már nem jár teve, aki segít.

Csak e kedves púposka volna reményem,
De kellene, hogy fölismerje erényem.
Bundájába lennék, nem lenne egyedül,
Én meg az erdőben elhagynám hitlenül.

Úgy hallottam ott már esik is az eső
És nagy sárban én lehetnék az első
Szem, alkotó rész a vályogtéglában
És legalább alkatrész, szép nagy házban.

Csak gördülők tovább a dűnén és semmi
Kilátásom innen egyszer kikerülni.
Csak fúj a szél, fúj, átfúj az ember lelkén.
Homokszem! Embernek képzelem magam én?

Budapest, 2000. július 27. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként!

Vödör vagyok és a tisztem,
Hogy; láncra akasztott fülem
Segélyével merítenek
Kútból vizet, kiemelnek.

Magamat, jól akkor érzem,
Ha kútkáván sütkérezem.
De az biz’ kit sem érdekel,
Mit érzek a merüléssel.

Igen sokat merítenek
És itt nincsenek érzelmek.
Ember, állat vödre vagyok,
A sorsom, hogy csak szolgálok.

Ide születtem vödörnek
És jó is ez mindenkinek,
Csak engem nem kérdez senki,
Jó sötét kútba merülni?

Aztán jő a vödör sorsa,
Jól nekitámad a rozsda.
Szétmarja, lyukassá teszi,
Így nem tudja vizet merni.

Újonnan is ez a sorsa,
Hogy másokat kiszolgálja.
Ő nem született vezérnek,
Így használták el; vödörnek.

Nekiütődik kávának,
Megadja magát a sorsnak.
A láncáról leakasszák,
Nevetve szemétbe dobják.

Vecsés, 1999. február 20. – Kustra Ferenc József

Az azúr fénnyel áradó utcákon,
A selymesen halovány kék ég alatt,
A házak homlokzatának csillogón
Visszaverődő visszfénye nem oly' matt.

Nők, mint azúr színű arany üstökős,
Úgy mentek tova, szinte átsuhantak.
Ruhájuk lebegett, arcuk gyönyörős,
De mindez csak álom, mit mások láttak.

Vecsés, 1998. december 28. – Kustra Ferenc József

Sorsom, mint kiszáradt folyó medre,
Száraz, köves, és a por tengere.
Szomjan veszett, elhullottak csontja
Övezi partot, mint keblek halma.

A sivárság olyan szembetűnő,
Hogy ettől már majd’ megolvad a kő.
Éltet adó folyadék itt nincsen,
Hogy lesz-e, arra kilátás sincsen.

Szárnyalni kellene, mint Ikarosz,
Mit számítana, hogy az lenne rossz.
Félnem nem kell, hogy majd megolvadok,
Mert kilátás sincsen, hogy szárnyalok.

Vecsés, 2000. július 17. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.