A gót s latin betűk sivatagában,
Fáradt diák, virágot keresek.
Oly szürke vagyok multban és a mában
S szeretnék élni én is keveset!
Tavasz van, rajtam bágyadt barnaság van,
Az utakon vidám szerelmesek
S amíg viaskodom a Bánat-ölyvvel,
Az út, a fák, a rét - és minden zöldel.

Az ó betűkre friss könnyűket ejtek,
Nem hat reám vitéz lovagkora
És jaj nekem, hogy mindent elfelejtek,
Ha nevet alabástrom fogsora,
Mert bennem is lassan, szépen megerjedt
S kiforrt a szerelem részeg bora;
De ajkaimra gyöngyei se jutnak
S én nem lehetek társa mámoruknak.

Igy lassan vérzem el a tűnt igéken
És nem csókolhatom meg a kezét.
Fejem sokszor töröm sok semmiségen
S áhítom közben léptei neszét.
És úgy szeretem, mint szerettek régen:
Hektor szerette így Andromachét.
Erősszivű volt Andromache férje,
És gyönge szívem párját hát ne kérje.

Szeretném bátran becsukni egyszer
A kopott könyvek ócska födelét
És csókolózni illatozó esttel,
Mikor reám vár és reá a rét.
De jaj, vigyáz rám sok szigorú mester,
Csak vágyam kóborolhat szerteszét,
Míg én magam süket betűkben élek,
Mint Cháron hídjáról leszédült lélek.

Valami nagy, mély szerelem hiányzik,
Valami sírás, valami öröm,
Valami harc, valami csönd,
Valami nagy, mély szerelem hiányzik!

És így marad ez mindig, mindhalálig?
Mindig bús, csipkerózsa szívvel
A várás várában sejtem a sorsot
És így marad ez mindig, mindhalálig?

Szőke csodák, barna csodák,
Meddig csodálkozom csak rajtatok?
Ó, adjatok valami szépet,
Valami életet, halált,
Szőke csodák, barna csodák!

Láthattál álmaidban gyakran:
oltár elé veled haladtam,
te asszony voltál, én urad,
míg én ébredve, őrizetlen
órákon szádról gyűjtögettem
a számlálatlan csókokat.

A tiszta öröm hordozója,
mit átéltünk, pár gazdag óra,
tűnő gyönyörként száll tova.
Mit ér az élvezet, ha szádon
a legforróbb csók is csak álom,
s minden öröm a csók maga?

Versemmel hogyha megelégszel
- Kínáltam úgyis már elégszer -
Fogadd el: véres, könnyes ékszer.

Ó zordon Szépség, trónusodhoz jöttem,
Bús koldusod, ki elfáradt szegény.
Vér-rózsák nyíltak lábom vak helyén,
De trónusodhoz mégis elvetődtem.

Ó zordon Szépség, mosolyogsz fölöttem
S hallgatva ülsz a dús Élet hegyén.
Egy ájult lelket hoztam. Az enyém
És fölajánlom Néked összetörten.

Örökkön verte mákonyos varázsod,
Most oly hideg, mint néma mosolygásod.
S várna reá száz büszke viadal.

Ó hívd életre ápoló szavakkal,
Illesd meg homlokát meleg ajakkal!
Ó Szépség, nézz rá: olyan fiatal.

Minden vágyam ezüst patkó
Fekete lovaimra verve,
Magyarságomnak borzasztó,
Utált és átkozott szerelme
Szikrát ver a köves uton
S legfeketébb paripámra verve.

Nem tudom, hogy meddig érek,
Mert szörnyű ellenem a hajsza,
Néha lovakat cserélek,
De leghűbben vágtatok rajta,
A legfeketébb paripán:
Gyertek, fiúk, ez a legszebb hajsza.

Verd csak, patkó, verd a szikrát,
Rajta, rajta, új lelkek népe.
Szép nép: az új hitü szittyák
S mit akarnak: a szépek szépe.
Szikrázzék patkónk az uton,
Rajta, rajta, új lelkek új népe.