Hajnali fény

Hajnali fény, mely arcomra nézve
bekukucskál az ablakon,
csukott szemhéjam körül játszva,
mintha mondaná: itt vagyok.
Ébresztene, de nem birok kelni,
s fáradt testemmel harcolok,
mintha kínok közt kifeszítve
érezném minden végtagom.
Mégis muszáj. Hisz ezer a dolgom,
s magamban sorsom átkozom,
mért nem tesz végre igazságot?
Mért üldöz engem oly nagyon?
Keserű könnyek szántják az arcom,
s míg meleg ruhámat fölkapom,
úgy érzem, mintha ott feküdnék
kiterítve egy kínpadon.
Milyen jó volna néha- néha
elfeküdni az udvaron,
ringatózva egy hintaágyon,
míg rám nem talál a nyugalom.
Érezni, hogy a tavaszi szellő
végigsimít az ajkamon,
s minden gondomat elfeledve
hinni: az élet szép nagyon.