Az ördög elviszi a múltat…
Nagyon öreg már az udvari agg körtefa,
Nekidőlt, tartja a romos istálló fala.
A múltamra, elég sokszor visszaemlékszem,
És konstatálom, jó és rossz is történt velem,
Hosszú utamon, bottal sokszor kört rajzoltam udvar porába,
Hogy záródjon már, oda be a pech, éljen már a magányába,
De ez egy szemét! Itt van és kísér, engemet csak ráncigálva...
Úgy ordítanék, dühöngenék én... bele sötét éterbe,
Csak félek, hogy mások is meghallják... mindenét... a fenébe.
Ha kikiabálnám a fájdalmamat, máris elmúlna-e?
Ez a múlt is, vajon az ördög műve?
Unalmában ő hozta ezt is létre?
Hogy lehetne, hogy pontosan megtudnám?
Hogy lehetne, hogy akkor visszaadnám?
A pennámat is íráskor a kalamárisba mártom,
Mert végül is, ami már elmúlt, le kell írni... nem bánom.
Inkább égre nézek, tűző napsugár-palástot látom.
Ha elmerengek a múlton, akkor jól el is révedek,
A vaspatás életet, épp a jelenben is megélek.
Visszanézve a múltra ezt megfigyeltem,
A skót-vörös hajzata nem a kedvencem.
Orra piszének látszik, mint kisleánynak,
De, orrcsontja törött, mint kocsmajárónak.
Az arca szép, mint az öreg vasorrú bábáé,
Egy vasfoga van, de annak éle, mint kapáé...
A szirti sas is senki, ha törött szárnnyal ül a sziklán,
Ő is már csak a múltban él, messze a végtelen túlján!
Elnézem, hogy a villanydróton, szép sorban ülnek az emlékek,
Legyek is odarepülnek, legyen mit enni a sok fecskének.
A családi sírbolton is két kicsi mécsest égetek,
Fényük gyenge, azon keresztül a múltba nem nézhetek.
Pedig a múltam emberi része, már régen lent fekszik a hidegbe,
Lehet, hogy a múltba akkor lehetek, ha én is befekszek, ide le?
Néha szoktam beszélgetni a múlttal, idézem emlékeket,
Ha ilyenkor... ha akarom, ha nem, feltépem régi sebeket.
Lehet, hogy nekem majd, a tavasztündér hozza el a jövőt?
Lesz jövőm, vagy csak áltündér hoz valami engem lekötőt...
A múltamat, a vállamon, mint korhadt pilléren... cipelem,
Sorsos a múltamban van, az meg aztán állandóan... velem.
Az ősz csendesedni, lassulni, megállni látszik,
De előbb még a lehullott levelekkel játszik.
Az élet is őszi már, itt bizony, fújnak a szelek,
Előfordul az is, hogy az emlékek a fegyverek!
Én nem egy pergamenre írok és nem átkot szóró jóslatokat,
Az ördög készen áll, de miben akadályozza az angyalokat?
Tükörbe, ha nézek nem látok mást csak ismerős pofazacskókat!
Romlott lelkű a múlt, ezért az ördög, a támogatója,
Ő az, aki belőlünk a szép múltunknak elhordozója.
A piszok ördög elviszi a múltat, szíre-szóra?
Holnap meg már a múlt nélkül ébredünk, virradóra?
Még az is lehet, hogy a múlt önmagát köpi szembe,
Mikor nem engedi, hogy mi minden jusson eszembe!
Az ellenérzésem a nagy lehetőségből nagyon kortyol,
De az ördög elleni harcban... ó, ember néha elbukol.
Csak segítene, ha a múlt és a jövő egyeztetnének,
Hogy én az emlékeimet lássam egy nagy lehetőségnek.
Csak az a kérdés, a mocskos patás még a közelben van-e,
Magáénak érzi-e, hogy az én múltamat messze vigye,
Vecsés, 2015. április 29. - Kustra Ferenc Józs
Nekidőlt, tartja a romos istálló fala.
A múltamra, elég sokszor visszaemlékszem,
És konstatálom, jó és rossz is történt velem,
Hosszú utamon, bottal sokszor kört rajzoltam udvar porába,
Hogy záródjon már, oda be a pech, éljen már a magányába,
De ez egy szemét! Itt van és kísér, engemet csak ráncigálva...
Úgy ordítanék, dühöngenék én... bele sötét éterbe,
Csak félek, hogy mások is meghallják... mindenét... a fenébe.
Ha kikiabálnám a fájdalmamat, máris elmúlna-e?
Ez a múlt is, vajon az ördög műve?
Unalmában ő hozta ezt is létre?
Hogy lehetne, hogy pontosan megtudnám?
Hogy lehetne, hogy akkor visszaadnám?
A pennámat is íráskor a kalamárisba mártom,
Mert végül is, ami már elmúlt, le kell írni... nem bánom.
Inkább égre nézek, tűző napsugár-palástot látom.
Ha elmerengek a múlton, akkor jól el is révedek,
A vaspatás életet, épp a jelenben is megélek.
Visszanézve a múltra ezt megfigyeltem,
A skót-vörös hajzata nem a kedvencem.
Orra piszének látszik, mint kisleánynak,
De, orrcsontja törött, mint kocsmajárónak.
Az arca szép, mint az öreg vasorrú bábáé,
Egy vasfoga van, de annak éle, mint kapáé...
A szirti sas is senki, ha törött szárnnyal ül a sziklán,
Ő is már csak a múltban él, messze a végtelen túlján!
Elnézem, hogy a villanydróton, szép sorban ülnek az emlékek,
Legyek is odarepülnek, legyen mit enni a sok fecskének.
A családi sírbolton is két kicsi mécsest égetek,
Fényük gyenge, azon keresztül a múltba nem nézhetek.
Pedig a múltam emberi része, már régen lent fekszik a hidegbe,
Lehet, hogy a múltba akkor lehetek, ha én is befekszek, ide le?
Néha szoktam beszélgetni a múlttal, idézem emlékeket,
Ha ilyenkor... ha akarom, ha nem, feltépem régi sebeket.
Lehet, hogy nekem majd, a tavasztündér hozza el a jövőt?
Lesz jövőm, vagy csak áltündér hoz valami engem lekötőt...
A múltamat, a vállamon, mint korhadt pilléren... cipelem,
Sorsos a múltamban van, az meg aztán állandóan... velem.
Az ősz csendesedni, lassulni, megállni látszik,
De előbb még a lehullott levelekkel játszik.
Az élet is őszi már, itt bizony, fújnak a szelek,
Előfordul az is, hogy az emlékek a fegyverek!
Én nem egy pergamenre írok és nem átkot szóró jóslatokat,
Az ördög készen áll, de miben akadályozza az angyalokat?
Tükörbe, ha nézek nem látok mást csak ismerős pofazacskókat!
Romlott lelkű a múlt, ezért az ördög, a támogatója,
Ő az, aki belőlünk a szép múltunknak elhordozója.
A piszok ördög elviszi a múltat, szíre-szóra?
Holnap meg már a múlt nélkül ébredünk, virradóra?
Még az is lehet, hogy a múlt önmagát köpi szembe,
Mikor nem engedi, hogy mi minden jusson eszembe!
Az ellenérzésem a nagy lehetőségből nagyon kortyol,
De az ördög elleni harcban... ó, ember néha elbukol.
Csak segítene, ha a múlt és a jövő egyeztetnének,
Hogy én az emlékeimet lássam egy nagy lehetőségnek.
Csak az a kérdés, a mocskos patás még a közelben van-e,
Magáénak érzi-e, hogy az én múltamat messze vigye,
Vecsés, 2015. április 29. - Kustra Ferenc Józs