Az országúti vándor

A hajnali köd nesztelenül, lassú léptekkel
Oson át a nyálkás, a nedvességtől csöpögő
Útszéli fák között, versenyez a kikelettel
És a betonúton mutatta, hogy ő az erő.

Az út olyan lett, mintha egy termoszból
Gőzölgő, forró kávét kilocsoltak
Volna, hogy ki ne lássunk a köd sugarából
És az úti vándorok lassacskán haladtak.

Korán keltem, úton voltam
Suhantam a célom felé.
Jött a pirkadat, haladtam
Mint, ahogy a vándor teszé.

Kísértetként lebegve suhanok az úton,
Opel Zafirából a szememet meresztem,
Hogy jól lássak a sötét, ködárnyék monoton
Sötétjében… kormányt, félelmet nem eresztem.

Suhanok ködbeveszően, mint ninja…
A sötét és nyálkás út nem akadály.
Én vagyok a sötétség eltűnő harcosa,
Repülök előre, mint a tengeri sirály.

Olyan volt, mint háború vérgőzös ködje,
Én suhantam, hogy odaérjek mielőbb.
Csak attak volt és rohantam előre,
Bennem volt az, hogy mi lehet, lesz később…

Épp, hogy észrevettem, az átvágó vaddisznókat,
Libasorban meneteltek, mint köd katonái…
Tapostam a féket, koptattam a gumikat,
Sikerült… áldom Urunkat, jók az imáim!

A hátamon nem volt batyu pogácsával,
Mentem dolgozni, kávét vittem magammal.
Ködös hajnalon róttam a betont kocsival,
Lett napfelkelte… napfényt is vittem magammal.

Budapest, 2011. november 14. – Kustra Ferenc József