KEDVENC SZIKLÁM
Írta: Poór Edit

Oly gyönyörű vagy nekem,
Kedvenc sziklám.
Méltón állsz a hegy ormán.
Nem sokára megyek hozzád,
S te szikla hűséggel vársz reám.
Elpihenve foteledben,
Csodálhatom szépségedet.
Megható csendben,
Meséled történeted.
Évek során nem változol,
Körülötted szép táj honol.
Rajtad élő dús mohákról,
Szeretettel gondoskodol.
Kékes törzsű fák árnyéka,
Szolgál neked hűsítőül.
Lélegzeted nyugodt, tiszta,
Békés tőle a levegő áramlata.
Itt minden szív nyugalmat talál,
Elhozod nekik a lelkük szavát!

Volt vagy nem?
Lent vagy fent?
Van-e még?
Lesz-e még?
Erről már csak a víz mesél
Az Atlanti-óceán mélyén,
Ahol egy város terül el,
Atlantisz itt merült el.
A katasztrófa újra közel,
S most ismét egy földrész tűnik el,
Míg egy Aranyváros tűnik fel.
Milyen volt Atlantisz városa?
Nézz a Napra, hisz ott van mása.
Szemkápráztató csodálatossága,
Fénylő aranypalotája.
Főtemploma a hegy csúcsán áll,
Benne 12 körben egy-egy drágakő áll.
Rá vigyáz a tizenkét angyalkirály.
Templomai csupa energiakristály.
A várost sűrű erdő veszi körül.
Gyönyörű fák szolgálnak védelemül.
Az elsüllyedt világnak
Már óceán a hazája.
S korallerdő csodája
Fon sűrű fátylat rája.
Ez az Atlantisz históriája.

Táncoló hópihék,
Szikrázó fehérek,
Parányi tündérkék,
Hullnak pelyhekként.

Tisztuló felhőkből,
Ragyogó égboltról,
Szállnak libegőn,
Csodaszép takarón.

Suhanó szánkóval,
Jött a télvarázsló,
Hideg fuvallattal,
Dér fagyott a fákon.

Szélvihar vágtat a víztükör felett,
vad hullámokon a pára reszketett,
borongós égbolt sóhaja völgybe száll,
bujkáló nap is időnként meg-megáll.

Lombok hajolnak, az ágak recsegnek,
hatalmas morajlás a fellegekben,
villámok sújtanak az izzó láncra,
ezüstszikrák hullanak sötét tájra.

Dühöngő elemek kegyetlen harca,
megrémít a természet bősz haragja,
vajon meddig dúl e romboló erő,
tombolása miért oly fenyegető?

A szurdok legmélyén nyerítő lovak
állnak esőtől ázottan, dacosan,
pici fény tör utat felhők ködében,
sugarak táncolnak aranykötélen.

Hulló csillagok könnyei,
mint tengerfenék gyöngyei,
káprázatos, égi látvány,
midőn lejti végső táncát.

Hullámok törnek az égig,
esdve a csillagot kérik,
vágyva a kristályos csodát,
a mélyben imádnák tovább.

Otthona lenne kék mélység,
ragyogna a holdfényénél,
változna fénylő virággá,
örökkévalóság vár rá.

Nem csábítja az öröklét,
vágyak, mik eddig gyötörték,
fénycsóvaként tovasuhan,
szabadként a mélybe zuhan.