Drága föld éjjel
Takaródzik kéjjel,
Csillagos éggel,
Ezüstös holdfénnyel.
Elszunnyad mára,
Békesség a párna,
Szellős a sátra,
Illatos az álma.

Könnyed a lelke,
Csend honol ma este,
Pár cseppet ejtve,
Párát szitál szerte.
Elolvadt árnya
Erdőt mezőt szánja,
Reggelig várva
Nedves lesz bokája.

Narancs hajnal fényben felsóhajt jó nagyot,
Örömmel köszönti az éltető Napot.
Emlékében él még milyen volt az éden,
Palástja fent ragyog azúrt fénylő kékben.

Sík határban ringatózva forr a száraz levegő,
Széna lett a zamatos rét, korcsosult a legelő.
Szántóföldnek poros kérge parázslóan égető,
Tüzet okád felhőtlen ég mikor a Nap delelő.

Remélem, hogy elmondhatom - túléltem a hőséget,
Forróságból adott a nyár jól eltúlzott bőséget.

Rozsdásodik már az évszak, nyikorog a kereke,
Lejtőn gurul arany nyárnak gyümölccsel telt szekere.
A dús lombok megritkulnak, hull a fáknak levele,
Ismét hosszú útra kelnek madaraknak serege.

Közelg az ősz tarka bája, nektár nedű beérik,
Bármilyen is lesz az idő, a naptárban nem késik.

Kellemesebb már az este, hűvösebb a levegő,
Híg felhőktől a holdsugár búcsút intve remegő.
Fenn az égen száll a hattyú, csillagokban őserő,
Lenn a földön új díszletet vezényel a rendező.

Egy veréb csapat,
Etető körül zajong.
Terített asztal!

Ki kapja-marja,
A szemfülesnek könnyebb.
Így szól a törvény!

Tengelic kivár,
Most engedékeny, szerény.
Maradék gyűjtő.

Földön is magvak,
Kis cinkének alkalom.
Bátorság próba!

Leszáll egy galamb,
Apró raj széjjel riad.
Testesült erő.

Friss levegőt hozott a szél, kellemes az este,
Kis kutyámmal sétálgatok lazán ténferegve.
Patak felől hűs áramlat megpaskolja arcom,
Erdő szaga tücsök dalal andalító sanzon.

Földhöz tapadt már az árnyék, denevérek szállnak,
A csillagok hunyorgatnak derült égre várnak.
A partmenti hűs fuvallat bogaraket kerget,
Porosz-kékes szitakötőt a víz felett lenget.
Hal csobbantott a farkával, hullámokat perget,
A hőség is elpilled már, megszánja a berket.
Fa tetején bagoly huhog, portyázásra készül,
Tacsi kutyánk az orrával szimatokba révül.

Lenn a hídnál susogó sás felém intett éppen,
A szendergő vadkacsáknak nyugalmát ne sértsem.
Megálltunk hát mind a ketten, egy kicsikét vártunk,
Hátraarccal hazafelé csendben folyt az utunk.

Avarra ringva elterül a megsárgult levél,
Hőségtől a lombok alatt már az őszbe alél.
Szomját olthatta volna, de hisz alig él a fa,
Így önmagát, mint őszi villanást feláldozta.

Példáját követte megannyi jólelkű társa,
Így késztetve az öreg fát még megmaradásra. Augusztus vége talán hoz megmentő nedvet,
Hűvös árnyéka ha reményt kap, sokáig élhet.

Leveleknek hűsége, mint-a hazaszeretet,
Csekély áldozattal generációkat menthet.
Oktató példákkal szolgál az Anyatermészet,
Benne rejlik mindenre a megfelelő képlet.