Véres világmezők felett
Nézem a bíboros eget
Felfröccsen a magas égre
A Tavasznak bíbor vére.

Kínszerelem ezer átka
Az égen mind vérbarázda
S húllni kezd a véres eső
Vérbe borul a hegytető.

Mindent elönt a bíborvér
Elmúlott már a havas tél
Véres füvek sarjadoznak
A vágyak mind lázadoznak.

Fölépítettük már kicsi házikónkat,
Somogyi telepen láttuk eztet jónak.
Tápé, Szeged között, szőke Tisza partján,
A füzesek mellett, kinn a kertek alján.

Zöld pázsitos réten, tavasz mámorában,
Gyönyörködünk itten pacsirták dalában.
Még a nap is szebben világít e tájon.
Béke napja ragyog minden kicsi házon.

A szivünkben itt él a békesség vágya,
Ezért küzdünk, ha kell, életre-halálra,
A gyűlölet ide be ne tegye a lábát,
Kiverjük belőle azt a gonosz párát.

Munkálkodva itten békességben élünk,
Így kivánja ezt a Közművelődésünk,
Ebben a tudatban emelt fővel járunk,
S lelkesedve innen a jövőbe látunk . . .

1925.

Megszivlelésül.

Ne legyetek olyan büszkék
Ti szép kerti virágok!
A mezei kis virágot
Ti még meg se látjátok!? . . .

Dús szirmotok ám csodálom,
Elismerem a szépet;
Mit ápolás himzett rátok,
Nem csupán a természet.

Őseitek ámbár régen
Kinn a pusztán születtek
S dolgos kezek melegágyba
Onnan hoztak titeket.

És megóvnak hideg ellen,
Enyhe sátrak lágy ölén
S korlát között szórja rátok
Sugarát a verőfény.

Hiába hát büzskeségtek,
Ti szép kerti virágok;
Gondozó lágy kezek nélkül
Ti parlagon volnátok . . .

De mi álljuk a rút időt,
Ha tör zúgva ellenünk;
Szembe nézünk,, s vihar után
Ragyog a nap felettünk . . .

Délibábos róna vidék!
Te szép táj, ismersz-e még? . . .
S te kis patak, hol fölötted
Ma is játszik,
Ragyog a nap, kék az ég.

Lelkem tükre vagy te ma is,
Miként voltál egykoron,
Számtalanszor fürödve itt
Habjaid közt
Lettem én veled rokon . . .

Hogy ki földje ez a táj itt?
Mellékes velünk szemben.
De az érzés, a vonzalom
Él közöttünk,
Ez beszél százszor szebben . . .

S ti zöld mezők, lombos erdők,
Ismertek még engemet? . . .
Azt a fiut, aki egykor
Itt élt, játszott,
Pillangókat kergetett? . . .

Emlékszetek ti magas fák,
Egykor annak idején!?
Varjufészket, vércsefiat
Zsákmányoltam
Sudaratok tetején . . .

Erdő, mező, virágos rét!
Kismadárkák éneke,
És köszöntelek benneteket,
Szülő anyánk
Rég nem látott gyermeke! . . .

Ah, te vagy közöttümk! . . . - szól az erdő
Te vagy rég nem látott testvérünk? . . .
Hogy te tőlünk egykor bucsut vettél
Őseink beszélték ezt nekünk . . .

Tavaszon át a langyos szellővel
Beszélték ezt a kék ibolyák,
A gyöngyvirág és a liliomok,
A szegfük, rózsák és orgonák . . .

Lásd, mi mind itt vagyunk, de hol valál
Te, aki minket ugy szerettél?
Jer keblünkre s mond el élményid
Amióta tőlünk elmentél . . .

Élményim és szenvedésimet,
Virágaim! - oh ne kérdjétek! . . .
Egy iszonyu orkántól üzetve
Futottam, csakhogy ideérjek . . .

Élményim? - jobb, ha el nem mondom,
Mert ti ha azokat tudnátok,
Hogy emberek közt mily pusztulás van?
Ti mind könnyekre fakadnátok . . .

Most, hadd élvezze hát szomjas lelkem
Dus kelyhetek édes illatát:
Hadd feledjem el e pillanatban
Ezt a nagy . . . világtragédiát . . .

1915. május 16.

Lement a nap, - és bucsuzó sugára
Halovány fényt vetett a vén Naszálra.
Az égen egy-két halvány csillag égett
S mint a gyermek, aki sírok közé tévedt,
Felhők között úgy bujdosott a hold;
Az ég, a föld, szendergett, néma volt.
Ha egy szellő a cserjén átszökött,
Olyan halk sóhaj kelt a fák között,
Mint a szerelmes lányka ajakán,
Mig álmodozik szűzi vánkosán.
A víz a parton halkan mormogott,
Álomba ringatóztak a habok
S mint álmodó lelkében álma képe,
Ragyogott mélyin csillagoknak fénye . . .

Lassan setétült, csendesült a róna;
A domb, az erdő, halkan elmosódva
Belevegyült a barna éjszakába,
- Felöltözött a cserjés gyászruhába
S míg a távolból hűvös esti szél
Szárnyán közelgett lassankint az éj,
Lengett a csolnak halkan a vizen,
Mint könnyű emlék megenyhült sziven.
Az evezőt bevonva csendesen,
Csak szemeidbe néztem kedvesem
És mig fényárban úszott a ladik,
Találgatám mélységük titkait.
Siklott a csolnak csendesen tova,
Partok között, mit nem láttunk soha;
Bokrok közűl csodás hang szállt felénk,
Mit soh'se hallánk, sohsem ismerénk.

Elgondoltam - fejem kebledre hajtva:
Igy menni, menni - sohse jutva partra!
Örökre menni, vissza sohse nézni
A semmibe, az éjbe átenyészni . . .

Eltünni innen, mint egy könnyü álom,
Elhangzani, mint madárdal az ágon,
Lefutni, mint a csillag fut az égrül,
Ha ragyogása a homályba szédül . . .

Azután csend lett, messze néma csend,
A szív a szíven, ajkon ajk pihent;
A szomjas erdő csókról álmodott
És szíve a szivünkben dobogott.
S amig szemembe köny gyült nesztelen,
Öledbe hajtám álmadón fejem,
A hold fejedre glóriát vetett,
Ugy őrködött a pillanat felett . . .