Alkonyodott . . .
Óriási bíbor felleg ragyogott a vörös égen,
Alkonyodott és reám szállt az egyik kis, bús emlékem,
Bíbor szikrák, bíbor tüzek takarták az arany napot
Lelkem testem szép dalt érzett, új dalt érzett, sugallatot.

Szent nagy órák bátor tüze, gyáva percek fergetegje
Lángolt bele csillogóan két nagy fekete szemembe,
Lelkem titkos mély sugara ezer rhapsódiát érzett,
És a bíbor alkonyatnál megáldtam a mindenséget.

Éjszaka lett . . .
Az óriási bíbor felleg eltűnt már a vörös égről
De az éji sötétben is álmodik a lelkem szépről,
Búban bajban, szennyben vágyban, elkísérnek a szép dalok,
Boldogságban, fájdalomban kísérnek a sugallatok.

Valamelyik holdas éjszakán,
Karjára vett Édesanyám
Csitított, csókolt csendben,

És messze térben, időben
Őt kerestem minden nőben,
És minden szerelemben.

Valamelyik holdas éjszakán
Leány asszony vagy angyal tán
Felemelte kezem,

S a kis rózsaszirmok fekhelyén
Valahol szívem rejtekén
Azóta emlékezem.

Valamelyik holdas éjszakán
Egy asszony ajka omlott rám
Mikor még gyermek voltam,

S eljövendő végórámon
Asszony ajka lesz a számon
Ha összeomlok holtan.

Mámormezőkön bolyongok
Nagybánatú fáradt fejjel,
Kinzó kín között szorongok
Roncsolt, véres, tépett mellel.

Elönt a Tavasz symphoniája
Színes és pazar cifra ruhája,
Színek kacagnak a levegőben
S én nézem fájva, elmenőben.

Vérsen fáj elhagyni a Tavaszt,
Elhagyni a tarka Életrétet,
A szerelmet, mely könnyeket fakaszt
Elhagyni mindent, minden szépet.

Elhagyni a sok pompázó kertet,
Mert a hóhérhalál űz és kerget,
Fáj szaggatva, kínozva fáj
Véres könnyet sír a tavaszi vágy.

Hiába minden sírás, minden könny,
Hiába szeretnék úszni lágyan
Csillogó kékes bárányfelhőkön
S égni tavaszi mámoros vágyban.

Mennem kell, a halál hív, vonszol
Kacagva köröttem kóborol
Búsan járok a Mámormezőn
Gondolkodva Halálon s Temetőn.

Uram, uram én senki se vagyok
Csak bús, bánatos vagyok
A földnek apró porszeme.

Uram én alázatban élek
Megalázkodom minden előtt
Mi nálamnál hatalmasabb
Megalázkodom mindenki előtt,
Ki nálam bölcsebb, igazabb.
Megalázom magam a szenvedők
Az üldözöttek, nyomorultak előtt.
De nem hajtom porba fáradt fejem,
De nem kulcsolom össze két kezem,
Nem meresztem áhítattal a szemem.
Ha látok cifra, dölyfös komédiát,
Ha senki gőgös embert zeng a zsoltár,
Ha pénztől szennyes a szentség, az oltár.
Nem alázkodom meg a Pénz előtt
Nem imádom az aranyhasú istent
Nem csodálom fényes gyilkos fényét
Inkább ömöljön testemből a vér
Inkább pusztuljak halottan én
Inkább boruljon sír testem fölé
De meg nem hajtom a vállamat,
De nem görbítem a lábamat,
De nem térdepelek a földre én,
Az alázat templomának kövén.

Uram, Uram én senki se vagyok
Csak bús bánatos vagyok
A földnek apró porszeme.

"Néhai Horváth György barátom emlékének."

Ma visszajöttél újra régi jó barát
Visszaszállott halvány, sápadt szellem-arcod.
Láttalak, mint egykor régen, ma már régen
Ifjan kacagva pompás búja réten
Láttalak vágyva nézni szőke nők után
Mint oly sokszor, oly sok tavaszi délután,
Láttalak mosolyogni sötét szemeddel.
Ma visszajöttél újra régi jó barát.