Lent a mélyben
szakadék között
kő Isten meztelen
kő ringyó mindenütt.

Fagy testvér mar belénk
hótündér betakar
jégvihar dúl szívünkben s
életünk már,csak dal,csak dal.

Szerelmes csókért üvölt
feszül testünk,mert egy
asszony csókja várt reánk,
de megpihen végre fáradt lelkünk
s a szél dalával bömbölve örök táncot jár.

Elmúlt a nyár,
és te elhagytál.
Itt hagytad szerető szívemet,
eldobtad egykor szenvedéllyel szerető szívedet.
Többé már nem leszünk egy pár,
de az emlékek örökre megmaradnak már.
Emlékszel még az első csókra,
és az első szerelmes szóra?
A lelkükben őrizzűk őket mind,s
múltunkra az idő porfátyolt hint.

Egy napsütötte reggel kinézek a szobám ajtaján,
látom a színes madárkákat fennt a fán.
Boldog röpködnek ide-oda,
szomorúak nem tudnak lenni soha.
Szabadon szállnak az égbe
lelkükben mosolyogba mennek a fénybe.
Oly,tiszták,mint az ártatlan kis bárányok,
hozzájuk nem tapadnak az emberi kátrányok.
Bárcsak lehetnék én is madár,
egész nap ujjongva repkednék,és nem lenne több gondom már!

Virrad.Rémült madárhang szeli át a hajnal nyugalmát
zöld sárkány szeme csap lassan a végtelenbe.
Alszol még,egymásba lógó kapaszkodó testünk,mint
indák keresik egymást a takaró alatt.
Sörényként rejtett hajad homokdűne,már nem kelti
vágyamat,elárult titok lett az áhítat és rabságba hullt
a szeretet varázsa.
Elmegyek.Elhagylak örökre.
Felismertem sorsomat az életem a titkot.
Pokol az enyém ha maradok,hát indulok.
Virrad.Lábam alatt sír az áldozat és a csikorgó
lendület fészket rak szívemben,megfagyott a lelkem.
Egyedül,örökre egyedül,szótlanul halálos percemig.

Ha látod az ablaknál állva,
a beáradó napsugarak fényében
pompázó porszemeket,
ott vagyok én, egy porszem,
a semmiből jőve, felcsillanva,
egy pillanatig elidőzve,
majd visszatűnve a semmibe.