Kövek,kövek kőrengeteg
hol van a lelketek?
Szürke színbe burkolózva
szerelmem,rejtitek.
Vad víz mossa arcotok
szél veri az álmot,
Mutassátok merre menjek
hol a boldogságom.

Tart vissza minket félelem
Megfontolásra késztet intő példa
Mégsem hagyhatjuk annyiba, nem dobhatjuk el
Álmainkért bizony küzdeni kell
Álmainkért, mi bennünk rejlik
Mindidők végezetéig, örökké....

.. Hogy mást ölelsz, hogy csókod másra ragad át.
Szemeim pirosló ajkadon, mert szívem azon lát!
Elfogytak percek, rendre sűrű harag.
Jellemed nem, de illatod velem marad!

Arcom, az arcod finom mosolygások íve.
Ajkad szív piros, őrölt mosoly színe.
Kápráztat szeme, szíve arcvonásom gyengéje.
Mámorító alakja, hangszálaim pengéje .. !

Nem hétköznapi fájdalom, szívem gyanánt érzem.
Tízpercen belül több sebből vérzem!
Tétlenség, maga a megőrjítő álom!
Halk sóhaj, majd csendben tovább állom ..

Elvonulunk csendben halni
fáradt szívünk megnyugtatni,
hogy nyugodjon,hogy ne verjen
fájó időket feledjen.

Elfeledjen minden bántást
könnyet,csókot,hamis áldást
S révedve a másodpercbe
leltárt vonni,érdemes e

Érdemes e,számot vetni
múlt időkbe temetkezni
Feltépni sok izzó heget
lelket ölő emlékeket.

Emlékeket,fájót,izzót
visszakérném, nem is úgy volt
De az ember lánggal égő
Aki első, új utat tör.

Új utat tör,törvényt neked
Iránytűt,hogy ember lehess
Ember legyél, az is maradj
Véred szavát sose tagadd!

Sose tagadd bűneidet
Fákra feszült könnycseppeket
Fáklyás voltál,világító
Tiszta lelkű,mint a friss hó.

Elfáradtunk,hát meghalunk
Sérült szívvel elbujdosunk.
Nyugodjon meg,már,ne verjen
Uram.Kérlek áldj meg engem.

Valahol lenn délen, távoli vidéken szörnyű szél tombolt.
Mocsaras lápvidék,- szárította vizét. Jó kis tájfun volt.
Végezte a dolgát, azután odébbállt. Elhaladt tova.
Őhozzá hasonló erejű pusztító nem volt még soha.
Irányt váltott néha, bement sok hajlékba. Kavarta a port.
Amit csak lehetett, lapátra tehetett, magával sodort.
Lápvidék gyümölcse, a mocsár szülötte apró barna mag.
Felkapta az örvény, a fizikatörvény. Sebesen haladt.
Ha a földbe hullna, virágba borulna, mi lenne vajon?
(Tessék kicsit várni, nincs esély leszállni. Innen folytatom.)
Sodródott hát tovább, messze hagyta honát- szél játékszere.
Légy tanúja annak: véletlenek vannak- épp házad fele.
Valahára végre a portád végébe becsapódhatott.
Gyökeret eresztett, növekedni kezdett, virágként hatott.
Létezni óhajtott, pár bimbót kihajtott. Hozott néhányat.
Mondom már fajtáját. A teremburáját, ne nyisd ki szádat.
A portád végében, trágyadomb szélében húsevő virág.
Ki ne menj a kertbe, ne jusson eszedbe, mert még nekedlát.
Husira éhesen nyújtózik kéjesen.- Oszt most mit egyek?
Hála ott a trágya, az enyészet ágya. Dőlnek a legyek.
A szirmai között hamar döglik a dög, sok felszívódik.
Hatékonyan bírja, több elpusztul mintha kend légyirtózik.
Nem maradt más hátra végre valahára; Kikeveredjek.
Valami csattanót, vers végére valót még rímbe szedjek.
Hopp! ott van egy birka, friss fazonra nyírva. Te műved, tudod.
Ez meg az én művem. Elolvastad hűen? Ugye lájkolod?
Közös birkánk éhes, fűlne az evéshez, és nem tagadja.
Előtte a virág, nyújtja felé szirmát. Jöhet! Bekapja.
(nem marad írmagja)