Vízióm a jövőről…

Az én utam felett boldog gerlék búgnak,
Vadludak vében, csak úgy, előre húznak!
Ők nem néznek a napba, így nem vakulnak.

Az én utam, előttem kanyarog a végtelenbe,
Nem is látom a végét… talán a reménytelenbe…
De biztos, hogy megy tovább… mint eddig az esztelenbe.

Tarkítják a bombatölcsérek,
Ezekben meg csapadékvizek.
Araszolok… minek válldíszek?

Érzem életfáradtságot, utam le fog járni,
Végül is a tócsák közt négykézláb fogok mászni?
Közben majd rám csap a vihar! Így fogok átázni...

Szabad vagyok, mint egy nyüzsgő közlegény a bukott hadseregben.
Földhöz rögzítenek a láncaim, földhöz ragadt marad létem.
Csak lépdelek én a vaksötét éjszaka fekete lépcsőin.
Élek nem létező visszhang, visszavert, élettelen szavain!

De jó fent a boldog gerléknek, hallom, ahogy búgnak,
Szeretik ők egymást, majdnem egymásba belebújnak…
Látom, megvan a sártengerem… ez alap öngúnynak.

Hosszú utamon volt több átrakodó állomás
Meg, látom, mily’ zsírozatlan minden… csodálkozás.
Jól átrakodni nem sikerült, maradt álmodás…

Visszanézek, hátul már nincsen is út, sőt leomlott az alagút,
Elől meg a sok tócsa, meg sártenger, ez aztán nem diadalút…
Jól látom, vagy csak képzelődőm? Kell keresni egy koronatanút?

Hosszú utamat én már bejártam, szívem, szívből sokszor vérzett,
A lelkem jóformán be sem tudna számolni, közben mit érzett…
Mert a sokkoló behatásokra, nem is tudni, hogy mivé lett.

Éjjel sem volt soha enyém, nem pihenhettem, de a hajnal útra kél,
Lelkem a láncain kívül ugyan mit veszíthet, tán’ semmitől sem fél…
Igaz, realista, így tudja, hogy reménytelenül semmit nem remél.

Életutam, maga a langy mocsok volt, csak gáncsoskodás és árulás,
Meg nem értés, ellenállás, ezért lett a végső és örök fásulás…
Minek élni, ha a világ szemét, a kis jóindulat meg álruhás…

Volt nekem is jó-barátom nem is csak egy és mindenik koromban,
De mind „orgyilkos” áruló lett, lesnem kellett, ki van a nyomomban…
Megoldás sosem volt, csak dühöngtem, mint vihar a tengerszorosban.

Rángattam én a vészharangomat, de itt senki… nem is hallották!
A pusztában egyedül? Kik problémát hallották, visszahajtották!
Van, kinek van! Nekem is elkelt volna egy "támogató" jó-barát!

Nincs itt koronatanú, nincs még egy görbült út jelzőtábla sem,
El fogok tévedni? Lehet a sorsom, hogy tócsában végezzem?
Azt sem látom tisztán, mi a jobb, ha tartom magam, vagy vétkezem?

Ilyen gané utat rendelt nekem a sorsom
Ez az örökre kapott, saját életboltom,
De a nagy baj, hogy mindig üres volt a polcom…

Az utam, látom, megy, belevész a ködbe,
Sőt, belevezet valamilyen erdőbe…
De ott nem tudok pihenni, mint erődbe.

Bizony, hogy tudom, mi lesz a vége, eljön, majd abbamaradhat a harcom,
Fájdalmas a lét, hát még a vég, de igyekszek… mosoly díszíti az arcom…

Nem is látok sehol senkit, aki legalább sajnálna,
És csak gondolom, hogy ez a fájós lelkemnek használna!
Senki, senki! Enyém a sáros, tócsás utam magánya.

A vadludak vében, látom, a légi folyóson csak húznak!
Utam felett boldog gerlék, boldogan, szeretetben búgnak…

Vecsés, 2016. március 18. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.

Az azúr fénnyel áradó utcákon,
A selymesen halovány kék ég alatt,
A házak homlokzatának csillogón
Visszaverődő visszfénye nem oly' matt.

Nők, mint azúr színű arany üstökős,
Úgy mentek tova, szinte átsuhantak.
Ruhájuk lebegett, arcuk gyönyörős,
De mindez csak álom, mit mások láttak.

Vecsés, 1998. december 28. – Kustra Ferenc József

(3 soros-zárttükrös)
Mártsuk azt a jól hegyezett lúdtollat a kalamárisba,
Szinte puhán, halkan koppan, mert nincs is benne semmi tinta…
Mártsuk azt a jól hegyezett lúdtollat a kalamárisba.
*
(bokorrímes)
Mártsuk be a kalamárisba nagyon óvva -metszett- lúdtollat
Kétes jövő tintájába... írjuk az életszagú sorokat…
Hol van a gondolat, van-e valahol -ötletes- ég csak egypárleledző gondolat…
Mi egy lelket kivallat… Fehérlik a papír, tükrözi, poéta mit is írogat.
*
(Leoninus)
Talán én is embernek számítok, attól, hogy művészi verseket írok.
Hangnemem megjelenik a lélek falán, megy tovább az én szívem falán…
Poétaként írok, tisztelettel, az olvasó iránti szeretettel.

A múlt a történelem, ezt már tudjuk.
A jelen nincsen is, már ezt is tudjuk.
A jövő nagy rejtély, mi lesz, nem tudjuk.

Vecsés, 2015. március 2. - Kustra Ferenc József

Dermedt fák ágaikkal kapkodnak
A szélben magatehetetlenül sodródó
Hópelyhek után.
Csak egy ölelésre,
Végül dideregve
A szeretet ráolvasztja
Csillogó gyémántként
A szerencséseket.

A tova táncolók olykor csoportosulva
Árnyékként megtelepszenek a törzs
Menedéksávjában, csillagokról álmodozva.

A holnap verőfényes melegében
Egylélekké olvad a csillám-ragyogás,
És álmuk a körforgásban beteljesedik.
Valahol majd könnyezve siratnak,
Valahol tapintatosan a tájra telepednek.
Valahol csillagfényt fürdetnek,
Egylelkükben szeretetben
Boldogság cseppjeikben.

Vízgyöngy csüng az ágról,
Hópehely múltról
Suttog a metamorfózis végtelen léte,
És az értetlen elme tudata
Megszakad
A gőg felsőbbrendűségében.

Ciklusokban ismétlődik
A véletlenszerü Értelem
E parányi, összetetten
Egyszerü megnyilvánulása.
A magyarázat sokrétü lehet
A hajtóerő felett, -
Az a Nagylélek szeretet.
Minden benne terjed.

Hópehely
Vagy univerzumok halmaza,
Mindenerő egy gondolat-
Az Egy eleme része minden;
Ha van is titok, égi rejtély
A természettel,
Hogy egy lehettél
Hálás legyél!

Jót adjál, és szeretetet;
Szebb lesz úgy a te életed
Is Istenben.
Mert miként a hópehely átalakul
Akaratlanul,
Ránk is vár a végtelen utazás.
Már felszálltunk -
Nincs kiszállás.

A metamorfózis körforgásában
A lélek kvarkja
Istenhez tapadva
Időtlenül jelen lesz mindenütt
A Természetben.

A monoton bú emészt konokon,
Táncos lábnyom nem látszik homokon.
A zászlórúd a szél hárfája lett,
Bús hangokat vinnyog a ház felett.

A helyzet nem javul, rosszabbodik,
A zászlórúd sírva hajladozik.
A szél, söprő ereje nem fárad,
A monoton bú csak tovább támad.

Vecsés, 1999. június 12. – Kustra Ferenc József