Az éjjel suhan szelíden,
Az árnyban egy gyermek pihen.
Távol kék hegyek, bólintó fák
Nyögik az éjjel panaszát.

A kert alatt egy dal kél csendben,
Felszáll, és elhull megdermedten,
Majd felsír. A gyermek hallgatag
És a dal szökik a kert alatt.

Márciusi estén,
Ha fakadnak hívó, hívó nóták,
S téged keresvén
A vér, a nász himnuszát zokogják.
Gyermekem pihenj,
Itt tiszta éjjel fed el csendben
Ott sírokkal teli a föld
Itt tiszta víz foly hűs erekben,
Ott beteg múzsa lantja költ.

A nóta száll az éj során.
A gyermek indul tétován
S távol kék hegyek, bólintó fák
Nyögik el az éjjel panaszát.

Amerre én járok, összesúgnak a fák,
Nem dalolnak tovább a dalos madarak
És én mégis érzem, van kinek szívébe
Én hozom meg ősszel az új napsugarat.

Amerre én járok, elhervad a rózsa
Elfordul tőlem a lomb, a fa, a virág
Mégis érzem, tudom egy élő embernek
Szemében én vagyok az élet, a világ.

Amerre én járok, mindig sugdolódznak
És elfut előlem az állat is félve,
Mégis van valaki, akinek én vagyok,
Az öröm, a bánat, a fény a szemébe.

Amerre én járok, terhes a levegő,
Elhallgat az ének, a beszéd a zene,
Mégis itt a földön, örzőangyalomként
Valaki rám vigyáz, én vagyok mindene.

Ha hozzá elmegyek tavasz lesz az őszből,
Sötétbe fényt hoznak vidám napsugarak,
Szívébe néki én vígalmat teremtek.
Lelkének kínjában én hozom a nyarat.

Otthon melegében megcsókol, melenget,
Táplál minden jóval, vigyáz rám gondosan
Fekete szememben sugarakat talál,
S mesél nekem arról, aki egyszer voltam.

Az ő szeretete mindenre leplet tesz:
Bűnre, csábításra, bajra szenvedésre,
Mégis tudom, hogy én vagyok a büszkeség
Anyámnak gyönyörű, ragyogó szemébe.

Fekete éjszaka. Mélységes, babonás.
Fáfdalmas szikrákkal telisded tele van
Most ébren hányódom felleges ágyamban
S nem tudok aludni többé soha soha:
A Kárpátok alja mért olyan mostoha?

Minő panaszoknak árja zúdul felém?
Micsoda könnyezés, sírás, rívás onnan:
"A nagy háborúban szememre vakultam!"
"Elesett a férjem, épp várandós voltam!"
Nem tudok aludni többé soha soha
A Kárpátok orma mért olyan mostoha?

Ha megyek, bolyongok az Andrássy-úton,
Jobbra ballra tőlem emberroncsok állnak,
Mint tilalomfái a nagy utca-árnak.

Kenyeret! Kenyeret ordítják sírósan,
Mellettük tábla áll, nézem szomorúan,
"Galícia földjén szememre vakultam!"
Nem tudok aludni többé soha soha
A Kárpátok alja mért olyan mostoha?

De az emberár csak hömpölyög az úton,
És ott áll a harcos megrokkanva, rúton,
Segítsetek nekik, gyertek segítsetek
Voltak hajdanában még ők is emberek!

Talán megszánják, de megy a tömeg tovább,
Minek is hallgassa a béna panaszát,
És ő tovább áll ott, kopottan fakultan,
Egy élő mementó: háborúban voltam . . .

S nem tudok aludni többé soha soha:
Az én magyar földem mért olyan mostoha?

Uram ne hívj, én nem jöhetek
Nem jöhetek a kínban hozzád
Ki kacagva elkerültelek,
Uram ne hívj, én nem jöhetek.
Más utakon jártam mindig én
Nem tapostam soha ösvényedet
És most Uram, hogy összerogytam
Hajtsam meg fáradott fejem
És most, hogy erőmből kifogytam,
Nedvesítse könny a szemem.
Nem Uram, nem, pedig fáradt vagyok
Törékeny, mint a száradt kóró
És előttem ragyog a fényes út
De nem, inkább töviskoszorút,
De nem megyek hozzád én Uram
Hisz mindig más volt az én Uram
Más úton jártam, más házban háltam,
Elkerültem a te házadat
Fényben pompázó oltáradat.
Én hát nem jöhetek Uram,
Ne hívj, hagyj menni csak tovább
Előre meddig a szemem ellát,
Haggj menni engem jó Uram.

Egy tűnő arc után vágyódom
Mosolygó, tarka arc után
Egyszer láttam, egy téli délutánon.

Kikacagott a meleg prémből
Az arc friss volt, üde, hamvas
Rózsaszínű a sok krémtől.

Egyszer láttam, többször nem,
De ma is látom, sokszor látom
Amint kacagva tova libben.

Kerestem, de nem találtam
Jártam kertben, téren, utcán
S kerestem mindamerre jártam.

Hiába jártam nem találtam
Elvesztettem tolongásban
S örökre tőle - jaj - elváltam.