A legnagyobb is itt dalolt e tájon,
Hol délibáb leng és kalász terem,
Mi is daloljuk bátran és vidáman,
Dalaidat: szabadság, szerelem!

*

Délibáb és magyar nóta, Petőfit itt ringaták,
Lelke bennünk zeng azóta s véle áldjuk a hazát!

Vajjon örökre így maradnak
Kidalolatlanul, rejtetten
Dalai a hű, bánatozó,
Napverte, bús, magyar nyaraknak?

Itt a néma kínszenvedésnek
Makacs ajka minden beszántás,
Elhamvadt könny a szik-föld pora
S minden nyár-nap egy halott ének.

Ki ért a halott-támasztáshoz,
Ki érti a jajos barázdát
S ki érti az ős, nyári Napot;
Amikor gúnyosan leáldoz?

Én ébresztgetem megbomolva,
Fejem nyugtatván ó nótáin,
E földet és úgy megölelem,
Haként az én szivem volna.

S úgy áldozom Jézussá nőve
Kincseim e szegény nyarakra,
Mint Jézus az ő bocsánatát
Csókokkal vétkes titkos nőre.

De hát örökre így maradnak
Kidalolatlan kegyelemmel
Dalai a hű, bánatozó,
Napverte, bús, magyar nyaraknak?

Járom a mezőt, járva-járom,
Ezernyi nyár leigázottját,
Ős bánatát esengve lesem,
De a nótáit csupán várom.

Sír szélén állok: nézzetek meg,
Magyar nyarak bennem alusznak
S örök, nyári titkot ástok el,
Majd, amikor engem temettek.

I. Ének

Ábrahámnak nagy jóságú istene!
A tebenned bízó szívnek mindene!
Kitől vagyon minden mozgás, lehellet,
Légy kegyelmes hadnagy kis néped mellett.
Ennek Áronjával
És egész házával
Lakozz mind éjjel-nappal;
Hogy ember dícsérjen,
Alleluját zengjen
Házadban e főpappal.

II. Ének

Dávidnak szent múzsája, űlj ajakinkra nyelveddel,
Illesd meg a mennyekből csepegő tiszta mézeddel!
Pengesd, Úrnak egész háza! víg Jedutumodat,
Tisztelt papodat,
Hív Áronodat.
Leányi Sionnak
Majd víg nótát vonnak,
Cedruságat e megtisztelt főre fonnak.

Szent öröm fohászkodik Jéruzsálemnek ligetén,
Inneplő muzsikával örvend papjának életén.
A vígadó vőlgyekből felhat s az egekig ér,
Így mindent megnyér,
Érted amit kér,
Óh, mi is, a mai
Próféták fiai,
Hadd lehessünk e nagy innep lantossai!

III. Ének

Vígadj, szűz Pegazus! csergedezzen
A hegyek alatt zuhogó szent forrásod,
Víg nótát kettőzve zengedezzen
Hunyadi nevén örvendő ekhózásod.
Szent hegyeink múzsái nevét hírdették
S azt az örök Hónornak köveire tették.
Zengjetek,
Ligetek!
Mély tiszteletet tévén érdemének,
Amelyet
Sok helyek
Tudósabb fiai tevének.

Az elmondott beszéd

Titkot énekelek, oly titkos esetet,
Melyet csak poéta-elme szemlélhetett:
Nekünk poétáknak mert a bé nem fedett
Képzelés sok titkot esmérnünk engedett.
Hatalmas képzelés! gerjeszd fel szikrádat,
Lobbantsd fel elménkben világos fáklyádat,
Amelynek fényénél láthassam azokat
A testi szemektől elrejtett dolgokat!
Csak alig hanyatlott a komor éjtszaka,
Melybe a borzasztó homály köde laka:
A múló setétség ellankadásával
Sárgúlt már a hajnal első világával;
De feljebb emelvén a rózsaszín fáklyát,
Bontotta az édes álom gyenge mákját,
Megszakadt ruháit szedvén szemem körűl,
Igéző orcáját vetette tűkörűl,
Melybe mit mutatott egy szent fantázia,
Te tudod, óh! mennyből szállott Uránia.
Mely látást csak alig tudna beszélni el
Egy Krisztus lábánál űlő Gamáliel.
Leszállott a Vallás - mennyei nevezet!
Mely a mindenható szent Atyához vezet -
Leszállott a Vallás. Óh, szentségek Atyja!
Mennyei súgárral fénylett ábrázatja,
Melynek szent felsége édességgel játszott,
Rajta a Jehova négy betűje látszott.
Méltóságos mellén az Urim Thumimmal
Tűndöklött, két lángot-vetett Kérubimmal,
S tisztelő fényt vetett, kik látták, azokra;
Mint emészthetetlen Mózes csipke-bokra.
Derűlt benne szívet enyhítő tekintet,
Melyről vígasztalás lágy balzsamát hintett.
Édes nyúgodalom űlt szempillantásán,
Felséges szelídség minden mozdúlásán.
Ez az a szent követ az ég és főld között,
Mely hozzánk az Isten öléből kőltözött.
Ez az a jóltévő, melyet ha megvetünk,
Életet hazudó halál lesz életünk.
Ez jött le, s oly szent fény omla orcájáról,
Mint Mózesnek, mikor lejöve Sináról.
Leszálla s egy fényes felhőre leűle,
Ruhája az égről a főldig terűle,
Melyet sok halandó tudományok fogtak,
Alatta tisztelő csókkal mosolyogtak.
E' jött le tisztelni azt a vídám napot,
Melyben idvezlették sokan e főpapot.
Így szólott, s csak alig kezdettük hallgatni,
Szent borzadás fogá lelkünket meghatni:
Istennek hív papja! kit e nagy Sionnak
Leányi tisztelnek egy kegyes Áronnak,
Kinek szent érdemid az Úrnak házába
Hosszas sorral vagynak metszve sittim-fába,
Ki az Úr házában állsz hív szolgálatot,
E néppel mindennap tévén áldozatot,
Hogy még a te lelked az élők főldén él,
Kedvesebb a sok száz lelkek életénél;
Öröm van a mennybe, a főldön vígadnak,
Ég-főld közt a sok száz vivátok szaladnak.
Meglész, amit mindég kívántak mindenek,
Mert az égre ilyen kérések jöttenek:
Isten! a kegyesség jó bírája s atyja,
Ezt esdekli sok száz szívnek indúlatja,
Hogy tartsd meg sokáig kegyes püspökünket,
Aki szent orcádhoz vezérli népünket,
Az élet vizével legeltetvén nyáját,
Hordozza a tőled írt törvény tábláját.
Kerítsd körűl őtet minden javaiddal,
Hordozd kézen fogva több prófétáiddal,
Folyjon rá, mint drága kenet, szent áldásod,
Hogy légyen házadat építő Esdrásod.
Egész nemzetsége e Lévi-fiának
Légyen a nép előtt szente Jehovának.
Jábesi időket érjen örvendéssel;
Végre az egekbe ragadd fel Illyéssel,
Ahol zengjen száján az a dicső ének,
Melyet énekelnek a huszonnégy vének.
Ilyen szók lebegtek az Úr zsámolyánál,
Mely a Kérubimok rettentő vállán áll.
A Jehova hármat mennydörgött ezekre
A változhatatlan végű kérésekre;
A lelkes állatok trónussa dörömbölt,
Alól, a felhők közt a főld s tenger bömbölt,
Melyet a sikoltó lárma tisztelettel
A forgószeleknek szárnyán végezett el -
Így esett. Ti pedig mind, mind örüljetek,
A Jehova lelke lakozik veletek,
Ád kegyes Abdiást, kegyes Esdrásokat,
Törésre állt Mózest, istenes papokat.
Ád szuperintendenst, amilyet csak kértek,
Olyat, mint Hunyadi, akit már esmértek,
Olyat, mint Hunyadi, s annál is bőlcsebbet -
Bőlcsebbet? - mit mondok! - Már nem szólok többet.
Ezt mondván, hirtelen eltűnt szemem elől,
Hosszan bársonyozván az eget jobbfelől.
Láttuk a felhőkbe miként bemerűle,
S az élő Istennek lábaihoz űle,
Csókolván grádiccsát dicső trónusának,
Háromszor kiáltott szentet Jehovának;
Melyre a dicsőűlt lélek templomában
Zengett a szent minden szerafim szájában.
Trombiták harsogtak, a triumfus ének
Hangjára az egek öszverendűlének. -

Ezt láttuk; s csak azért jöttünk udvarodra,
Hogy azt, amit láttunk, adhassuk tudtodra;
Nékünk poétáknak mert a bé nem fedett
Képzelés esmérnünk sok titkot engedett.

IV. Ének

Ha valaha lefoly az a gyászos óra,
Melyben maga, óh!
Maga Hunyadi megyen a koporsóra,
Óh, keserves szó!
Halálát a népek siratják,
Gyászhalmát könnyekkel áztatják,
Rózsákat béhullatják,
Maga zokog az egekig óhajtozó
Jajjal az Ekhó.

V. Ének

Isten, légy a főpapoddal,
Árnyékozd bé jóságoddal,
Mint több kegyes prófétáidat.
Mint a Libánus vőlgyére,
Forrásként áraszd fejére
Onnan feljűl bőv áldásidat,
Míg az élők főldjét lakja,
Jóvoltod légyen sisakja.

Magyar történet múzsája,
Vésőd soká nyúgodott.
Vedd föl azt s örök tábládra
Vésd föl ezt a nagy napot!

Nagyapáink és apáink,
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink
Huszonnégy óra alatt.

Csattogjatok, csattogjatok,
Gondolatink szárnyai,
Nem vagytok már többé rabok,
Szét szabad már szállani.

Szálljatok szét a hazában,
Melyet eddig láncotok
Égető karikájában
Kínosan sirattatok.

Szabad sajtó!... már ezentul
Nem féltelek, nemzetem,
Szívedben a vér megindul,
S éled a félholt tetem.

Ott áll majd a krónikákban
Neved, pesti ifjuság,
A hon a halálórában
Benned lelte orvosát.

Míg az országgyülés ott fenn,
Mint szokása régóta,
Csak beszélt nagy sikeretlen:
Itt megkondult az óra!

Tettre, ifjak, tettre végre,
Verjük le a lakatot,
Mit sajtónkra, e szentségre,
Istentelen kéz rakott.

És ha jő a zsoldos ellen,
Majd bevárjuk, mit teszen;
Inkább szurony a szivekben,
Mint bilincs a kezeken!

Föl a szabadság nevében,
Pestnek elszánt ifjai!...-
S lelkesülés szent dühében
Rohantunk hódítani.

És ki állott volna ellen?
Ezren és ezren valánk,
S minden arcon, minden szemben
Rettenetes volt a láng.

Egy kiáltás, egy mennydörgés
Volt az ezerek hangja,
Odatört a sajtóhoz és
Zárját lepattantotta.

Nem elég... most föl Budára,
Ott egy író fogva van,
Mert nemzetének javára
Célozott munkáiban.

S fölmenénk az ős Budába,
Fölrepültünk, mint sasok,
Terhünktől a vén hegy lába
Majdnem összeroskadott.

A rab írót oly örömmel
S diadallal hoztuk el,
Aminőt ez az öreg hely
Mátyás alatt ünnepelt! -

Magyar történet múzsája,
Vésd ezeket kövedre,
Az utóvilág tudtára
Ottan álljon örökre.

S te, szivem, ha hozzád férne,
Hogy kevély légy, lehetnél!
E hős ifjuság vezére
Voltam e nagy tetteknél.

Egy ilyen nap vezérsége,
S díjazva van az élet...
Napoleon dicsősége,
Teveled sem cserélek!

Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.

Az első emberi bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója,
Aki az ismeretlen lángra
Úgy nézett, mint jogos adóra.

Mint egy Isten, hóban vacogva
Fogadta szent munkája bérét:
Még ma is minden bátor ember
Csörgedezteti az ő vérét.

Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülömb ember, aki bátor
S csak egy külömb van, aki bátrabb.

S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.