Ennek az özvegynek itt a villamosban
nem akar senki se
helyet adni.
Csak áll s lesi, hogy
hová
ülhetne le.
Szemében pedig ez van: Irgalom,
kegyelem, emberek.
Messziről jövök én,
gyermekszobákon és temetőkön
bukdácsoltam előre,
míg ide jutottam.
De elhalt az uram, nincs, aki védjen,
elhaltak fiaim,
leányaim, kedves vejeim is,
s most egyedül
teszem meg ezt az utat,
a végállomásig.
Mondjátok, emberek,
ha láttok itt, amíg dülöngök,
rendkívül-furcsa, kis fekete kalapomban,
rogyadozó térdemmel,
s a gyakor szüléstől
megroncsolt méhvel,
nem jut eszetekbe
az édesanyátok?

Hogyha pályád ellenébe
Küzd az álnok vad gőgjébe,
S tőrt hány minden lépteden;
S nincs ki nyújtson hív oltalmat
Vészhozó ösvényeden:
Menj! s temesd el bús fájdalmad
Hol reád vár szent magány;
S vonj korlátot álmaidból,
S alkoss ideáljaidból
Szebb világot alkonyán.

Cseke, 1824. február

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.

Feléd, feléd, te drága lélek,
Repülnek bús fohászaim,
Magányomban veled beszélek,
Ölelve képed' karjaim.
Unalmas század minden óra,
Mely nem körödben röppen el
Haj, nem talál más nyugtatóra
Kivűled e vérző kebel.

Ha dallok, gyászos a víg ének;
Sértik szivem lágy hangjai;
Érzem: víg-percim eltelének,
Közelgnek a bú napjai.
Mérföldek nyúlnak el közöttünk,
Eltilt idő és messzeség:
Oh -... a frigy; mit kötöttünk
Fog-é, fog-é majd élni még?

Ha majd derült élet körében
Neked kedv és öröm virúl,
Ha majd kiesb táj édenében
Feléd vidám hajnal pirúl,
Ha boldogságodat tetézni
Ifjak szerelmért esdenek:
Fogsz-é a multra visszanézni,
Hol oly csekélyek mindenek?

Ha élte rózsa-hajnalában
Imádód majd előtted áll
S forró szerelme lángzatában
Szivével szívedért kinál,
S tűz és erő, kedv és reménység
Dereng az ifju arcain -
Gondolsz-e vissza egyszer csak még -
Andalgva a mult kinjain?

A társas élet víg körében
A víg májusi esteken,
Járván az alkony hűs csendjében
Árnyas, virító kerteken:
Ah, mily könnyű lész elfeledni
Egy oly kietlen, bús telet,
Hol csak tüskét lehete szedni,
Hol elfagy a lángképzelet!

Ah, összevetve majd a multat
A víg jelennek bájival, -
A bánatost, ködbe borultat
Az új öröm rózsáival:
Ki fog vádolni, Lányka, hogyha
Felejted az örömtelent: -
S kezed kinyujtod a rózsára,
Éldelve a kedves jelent?

Én nem vádollak: csak szivemnek
Emésztő lángját vádolom:
És égi üdvét egy telemnek
Öröklő télben gyászolom.
Tavasz, nyár, ősz, - mit ér nekem már, -
Volt egy telem: szebb, mint tavasz.
Ősznél kiesb, forróbb, mint a nyár,
Ah - volt, - de többé nincsen az!

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.