Szeretsz e majd, ha nem süt rám a napfény
s sötét hajamba szürke köd vegyül?
Ha halványul arcom boldog csillogása,
s arcom pírja már sápadt fényben ül?

Szeretsz e majd, ha karom ölelését
kósza simításként érzed majd talán?
Ha gyöngébben ölel mint ahogyan régen
mikor még sziklaként érezted talán?

Szeretsz e majd, ha kezem reszkető lesz,
s remegő ujjakkal simítom hajad?
Hisz én még most is annyira szeretlek
mint mikor először láttam arcodat!

Mint mikor először csókoltam az ajkad
karjaid közt oltva kínzó szomjamat,
számomra most is te vagy az egyetlen!
Nélküled nincs más, csak hűvös alkonyat!

Nem vágyom hidd el ,semmi másra
csak hogy álmaidban melletted legyek,
nem csábít már a tűző nap varázsa
ha karjaid között nyugalmat lelek.

Nem kérek semmit, csak maradj mellettem!
S úgy ahogy én is, őrizd álmomat!
Ne tévesszenek meg illó délibábbal,
hűs árnyékban is érezd jól magad!

Szoríts magadhoz! Hogy érezzem végre:
milyen boldog is vagyok veled,
hisz minden szavad, és minden ölelésed
oly boldoggá tesz, hogy nem is képzeled!

Most csak szeress! Ne gondolj másra!
Csak kettőnkre gondolj e forró éjszakán!
Amíg az ajkam ajkadat érinti,
nem érhet minket semmi baj talán.

Most csak ölelj! Nem kérek többet!
Csak szorosan ölelj karjaiddal át!
Ahogy a napfény a bimbódzó virágot,
amelytől kinyílva ontja illatát.

S most aludj nyugodtan! Majd őrzöm az álmod!
Ahogy a vén hold a csillagok hadát
öleli lágyan, karjaiba zárva,
s rájuk vetíti minden sugarát.

A legszebb szó, amit tenéked mondtam
azon a hűvös éjszakán,
fülembe cseng, még most is úgy hallom
mintha éppen most mondanám.

Amikor azt mondtam téged szeretlek
olyan boldogan néztél reám!
Mintha megkaptál volna minden kincset
amely a földön létezik talán.

s amikor elmentél olyan árva lettem,
akár az utolsó, sápadt fénysugár,
amely az ég alján búcsút intve sóhajt
s azután kialszik mint a gyertyaláng.

Pusztító özönvíz önti el a tájat,
elsöpör mindent a zúgó áradat!
Zavaros vizével hömpölyögve árad
s mindent elsöpör mi útjába akad.

Elönti a szántást, a zöldellő rétet,
nyomában nem marad csak víz és sártömeg,
reszketve szaladnak az állatok előtte
s védelmet keresve futnak messzire.

Nincs már semmi, mi gátat szabna néki!
Nincs olyan Isten ki megállítaná!
Hörögve dobálja dühös hullámait,
s elpusztít mindent, mi útjába áll.

Istenem! Ne engedd! Szabjál gátat néki!
Vedd vissza tőle e pusztító erőt!
Küldd inkább olyanra ki sokaknak ártott,
s a gyöngéknek add az éltető erőt!