Megfogva paripáját a hős vitéz
körbenéz az átokülte tájon,
mióta látta eltelt bő tíz év,
látására szíve sajdul fájón.

Ezt a szent földet ment megvédeni
sakálfejű gyilkos hordák ellen.
Rég megfakultak az emlékei,
de most visszakúsznak lassan, csendben.

Itt érte őt az első szerelem,
boldogság virága nyílt ki néki,
mit leszakított a veszedelem
azt hitte nem tud nélküle élni.

Távol otthonától vérben gázolt
kőabroncs ejtette fogul szívét,
de most már épp eleget harcolt
újra érzi a szabadság ízét.

Ördögöd van, angyali ördögöd,
sorsod felett eddig jól őrködött.
De előre is nézz, ne csak hátra,
többre nem is egy szívdobbanásra.

A láthatáron feltűnt egy angyal,
sorsokat átmetsző sötét karddal.
Szépség álarcába bújt gonoszság
otthona talmi, hamis menyország.

Angyali ördögöd még átölel,
nagy segítség ez, de csak félsiker.
Hiteddel kövezd ki sorsod útját,
taszítsd el kísértés édes csókját.

Sötét fellegek borítják az eget,
levelek alá bújtak el a színek.
Bűnök motiválják az embereket,
fekete köpenyt öltenek rút szívek.

Csak jóság hozhat újra színpalettát,
szépre festheti a bűnös világot.
Akkor tán láthatjuk a bűn halálát,
és újra lelsz a lelkedben virágot.

Újonnan érkezve, beilleszkedett, megtanulta
a műszerek kezelését, nyomtatványok kitöltését,
társaival beszélgetett, teát ivott, és olvasta
a Pynchon által írt Súlyszivárványt.

Kint, az intézet kövezett szakaszán
megismerkedett a hely hangulatával, a fehérséggel,
a nyitottsággal, a vakító fénnyel, a rontatlan
levegővel, és mindennel ami ott található.

Nézte amint a habzó hullámok
Rázuhantak a markáns sziklákra,
egy örökké nyugtalan tengernek
durva bölcsős ringatása,

és figyelte a pingvinek egy soros
menetét amint ügyetlen lábakon
a szédületes és szeles szakadék
peremén lassan cammogva haladtak.

Teltek a hetek amint csodálta
ezt a furcsa új világot, és a levelek
jöttek és mentek e Déli-sarknak
távoli sarkából és igaz otthona között.

De aztán egyik reggel, mint akit
megbabonáztak, különös és idegen
vággyal ébredt, hasonlóan mint
egy tengerészé az árboc kilátójában.

Felöltözött, kilépett, és sí lécet csatolt
bakancsára, feltette sí szemüvegét
és gyapjúsapkáját fejére húzta, aztán
elindult a csillogó ismeretlenbe.

Eleinte az elméje gyermekkori
emlékek foszlányaival volt elfoglalva
amint egy hó ember mellett játszott,
de aztán a gondolatok lassan elapadtak.

Úgy látta az eget, mint egy hatalmas
jeges palota kupoláját és a földet
mint egy végtelen fehér szakaszt mely
újonnan esett hóból lett volna kigurítva.

Oly kitartó és sajátságos ritmussal
mozogtak a lábai melyben beilleszkedett.
mint egy Hare Krisna hívő kántálása
melynek ellenállni jóformán nem lehet.

Végül megállt. Kicsatolta a sí léceket
és leült, szíve telve volt a hó, a szél
és az ég mérhetetlen kísértetével, mely
határtalanul boldoggá és lelkesé tette,

és megvakítva a hideg fehér fény által,
hátra dűlve elaludt és megszűnt.

Nem illik mondani senkinek,
Hát elfecsegem mindenkinek:
Hogy a lélek sötét éjszakája
A józan észnek kín halála.
Hol csak tapogatsz a sőtétbe
Az őrület tüskés őlébe,
Mely viharos sorsod vergődése.

Nem illik mondani senkinek,
Hát elfecsegem mindenkinek,
Hogy azok az okos intézmények,
melyek tudásuk alapján tekintélyek,
Gyakran vakul spekulálnak
És ritkán tudják mit csinálnak,
Hát veled akkor miként bánnak?

Nem illik mondani senkinek,
Hát elfecsegem mindenkinek:
Az őrületed bonyolult kezdete
Gondolataid zagyva serege:
Rém álmaidnak valósága,
Az élet örömöd cáfolása,
És gyötört lelked kitárása.

Nem illik mondani senkinek,
Hát elfecsegem mindenkinek.
Csak ha teljesen ki vagy ürítve
Remélhetsz elvárt üdvödre,
Mielőtt fény hatna a lelkedbe
És öröm születhet szívedbe,
Mert az élet ezt így rendelte.