Sok ember vett minket körül,
de szívem csak mosolyodnak örül.
Szavaid hallatán életre keltem,
jövőmben érted tepertem.

Mára már csak a bánat maradt
sírógörcs ontja szomjamat.
Nem hiszek többé szívem zajának,
nem akarom elhinni, hogy ez maradt utánad.

Hol rontottam el vajon?
Ezen sokat gondolkodom.
Gyötörnek az érzések,
engem vajon ki ért meg?

Nekem is kell a szeretet
belső énem ordít most veletek.
Kívülről sajnos te nem látsz be,
nem érted miért esek itt össze.

Törött szívem vígaszt nem talál,
aludni sem akarok nélküled már.
Vágyom arra hogy megölelj,
helyette csalódva alszok el.

Hazudhatnék most neked
Szeretve szerettelek,
Mindenemet feladtam volna,
Ha két szép szemed enyém volna.

De ez már csak áhítat,
Keresem a válaszokat.
Nem értem a döntésed,
Miért nem próbáljuk újra meg?

Ennyire rossz ember lennék ?
Mit veszíthetek még?
Az élet is csak van, de nem ad semmit
Legyen már vége, az istenit!

Dühöngő haragom beszél helyettem,
Bár ne lettél volna mellettem.
Észrevehettem volna,
Hogy a szíved mi nyomja.

Tehetetlen voltam mikor rájöttem
Nem látlak már az életben.
Új dolgok felé mentél
Engem meg itt felejtettél.

Sajnáltassam még itt magam?
Hiába, úgysem hallod meg a szavam.
Túl leszek valaha ezen?
Nem értem a gondolat menetem.

Túl akarok lépni rajtad!
Érezni egy női ajkat.
Szerelembe esni egy lélekben,
Ki mászni eme gödörből egy életre.

Egy váratlan csapás: a nagy szárnyak egy helyben verdesnek
A tántorgó lány fölött, combjait simogatván
A sötét úszóhártyáival, tarkója megragadva a csőrébe,
A védtelen melle a melléhez szorítva.

Hogyan tudnák azok a rémült, bizonytalan ujjak
A tollas dicsőséget eltolni lazuló combjairól?
És hogyan is tudhatna a test, legyűrve az a fehér roham által,
Közömbös lenni a furcsa szívvel szemben mely ott dobog?

Ott borzongás keletkezik az ágyékban
melynek következtében a törött fal, az égő tető és a torony
És Agamemnón halála. Annyira elragadtatva,
Annyira uralva a levegő nyers vére által,
A lány vajon elsajátította tudását és erejét
Mielőtt a közömbös csőr elengedhette volna?

Szerző: Yeats W. B.
Vers címe: Halál
Fordította: Kovács Iván

A gitározás és éneklés mellett
más terveid is voltak.
Úgy tűnt hogy néha
a szíved ajtaján
az angyalok kopogtak.

De sajnos szerződésnek
a rabja voltál mely
életed végéig már
nem ad, hanem csak kér,
míg végül is tönkretesz,
és elapad az utolsó csöpp vér.

Hogy mondjam el, hogy mit érzek éppen,
úgy felbolydult most ez a világ,
eddig örökös magányban éltem,
olyan üres volt ez a világ.
Nem érdekelt, hogy nyílik a rózsa,
nem vágytam régen az illatát,
Nem várt rám senki, mégis oly jó volt.
Olyan kerek volt ez a világ.
Nem akartam, de úgy felkavartál,
lelkem most mélyen izzó parázs,
dübörgő vonatként zakatol szívem,
teérted dobog. Miattad fáj.
Nem akartam a karod ölelését,
simogatásod, csókjaid hadát,
s mégis érzem: ha végigsimítasz,
lelkemben fellobban minden parázs.
Szemedben fénylő csillagot látok,
olyan fényesen ragyog reám,
elvakít. Szinte magam sem értem.
Szemed tükrében szép a világ.

Mikor én gyermek voltam
volt egy csendes világ,
legyél jó, büszke fiam
így nevelt az apám.

Forradalom borzalma
vette el a hitét,
vörös, pufajkás barmok
megkínozták szegényt.

Gyermekként nem értettem
mi az a gyűlölet,
nem mesélt el nekem
éjsötét bűnöket.

Lubickoltam a létben
vidám gyermekkorban,
szabadságra leltem, mint
apám ötvennyolcban.

Becsülettel nevelt fel
erőt adott nekem,
ha csetlettem – botlottam
megfogta a kezem.

Mit tőle a vörös szél
elfújt mindörökre,
egyszer én visszasöpröm
szívvel megjelölve.