Szép szemeit látván, azon gondolkodám,
Hogy eme leány szívét, nagyon elrabolnám.
Hogy lehet még szingli egy ilyen leányzó?
Számomra e rejtély, továbbra is megrázó.

Mikor szemeibe nézek, nem tudom ki vagyok,
Csak annyit látok, hogy körbeveszik csillagok.
Szebben ragyog nékem, mint a nap az égen,
Próbálom felfogni, hogy nézhet ily szépen.

Csak mosolyogni fogok, ha egyszer majd rájövök,
Nem állít meg engem se ember, se háztömbök.
Akadályt én akkor, már nem fogok ismerni,
Belém fog szeretni, egy kis madár csicsergi.

Honnan jött a madár? Sajnos azt nem tudom.
De itt hagyott egy cetlit, amitől megnyugszom.
A cetlin csak annyi áll, hogy ő lesz az én párom,
A napot, mikor beteljesül, már alig várom.

Hiszek a madárnak és szívből remélem,
Hogy ő nála egyszer lesz nekem esélyem.
Bevallom most neki, hogy belé szerettem,
A többi lány fűzését mától már felejtem.

Pirkadatkor a hegyfokon
honnan látszik a tenger,
borús arccal távolba néz
egy apró, szürke ember.

Felmászva a hegytetőre
felvíve bút, bánatot,
kitárt karral könnyes szemmel
köszöntve kelő napot.

Összetört szíve azt érzi
elveszett már a remény,
itt hagyta őt a szerelme
tengerbe veszett szegény.

Arra gondol összetörve
utána vetem magam,
nincsen nekem miért élni
bocsáss hát meg én Uram.

Égi hang szól – Nem vagy magad,
fordítsd meg a léptedet,
az ő emlékével élve
még életed szép lehet.

Menj haza most jó anyádhoz
ne hagyd életkedvedet,
gondolj a szép családodra
téged itt más is szeret.

Eszembe ötlött egy emlék
rég elmúlott farsangról,
bálozókat néztem éppen
a piszkos ablakodból.

Leharcolt kéglid bús buja
fészket vert a szívemben.
Veszett életünk penészlett
szürke, koszos színekben.

Vásárolni jöttem hozzád
egy kis sötét szerelmet,
azt hiszi az ember fia,
hogy ezzel bút feledhet.

Könnyebb lettem, érzem én most,
de a lelkem oly nehéz,
fertőben és bűnben fürdöm
míg templomban pap miséz.

Gyere, mossuk le a mocskot
testünkről, lelkünkről.
Űzzük el a sötét telet,
álmodozva napfényről.

Mindez most már emlék csupán,
hallottunk már harangot,
nevetve felejthetjük el
azt a sötét farsangot.

Gyűlölnöm kellene ugyanoly hévvel,
ahogyan egykor szerettelek,
feledni mindent, mi tehozzád fűzött,
s eltiporni az emlékedet.
Gyűlölnöm kellene, s nem tudok mégsem,
számomra te is olyan leszel,
mint ködbe bújt kép a megfakult múltból,
mely egyre messzebbre tűnik veled.
Ma már szívemben halkabb a dallam,
s talán mást így már nem szeretek,
mégis hiszem, hogy jön majd egy új nap,
mely oly sok örömet hoz majd nekem.
Minden nappal egy új remény ébred,
minden nap annyi szépet hoz el,
s feledteti az idő múlása,
amit szívünknek feledni kell.

Eltűnik minden a sors viharában,
s ifjúkorunknak legszebb álmai
messzire tűnnek az emlékek szárnyán,
de szívünk örökké őrzi titkait.
Gyermekkorunknak bűvös varázsa
csapongó lelkünk szép reményei,
a felnőtté érés, anyává válás
szívünkben él, és lelkünk vértezi.
Van, ami múlik, s nem emlékszünk rá,
elmossák magukkal a múlt árnyai,
de ami szép, az megmarad bennünk,
hiszen az ember, míg él, álmodik.
Szívünkben annyi öröm és bánat,
olyan sok féltés, annyi szeretet
gyűlik fel, s kísér, amíg csak élünk,
s fejünkben nyílik még az értelem.
Te is tudod. és jól tudom én is,
Minden elmúlik, semmi sem örök,
de néha mégis úgy felsajdul bennem
egy - egy emlék, hogy beleszédülök.
Mégis. Míg élünk, szeretni vágyunk,
s az lesz a végső óhajunk talán,
hogy magunkkal vigyük emlékeinket,
ha majd az éjjel karjaiba zár.