Mért érzem azt, hogy sajog a szívem,
ha úgy érzem, senki nem szeret,
hisz az enyémben oly sok a féltés,
s olyan forró a szeretet.

Hegyeket mozgatnék meg néha
azokért, kiket szeretek,
s nem várok semmit sem érte, hisz melengeti a szívemet.

Az a féltő, nagy szeretetvágyás
úgy vértezi fel mindenem,
s erőt ad, mikor gyöngül a lábam,
s nem találom a helyemet.

Jöhet vad vihar. Porig zúzva, összetépve a lelkemet,
én csak azért is talpraállok, nem ingathat meg semmi sem.

Olykor nem szólok. Félreállva, csöndben és némán szeretek,
ne tudja meg és ne érezze az, kiért annyit szenvedek.

A szeretet nem kér.
Nem vár cserébe semmit,
és amíg hűn szeret,
nem vádol önzőn,
csak reméli, majd a másik is úgy szeret.

S ha már úgy érzi nincs mért várni,
némán, csöndesen eltemet
minden érzést, mi fáj és éget,
s egyre kínozza odabent.

Csöppnyi a szív. És sokat elbír,
de ha vérzik és sebhelyes,
minden egyes szó új sebet szúr,
s halkan, csendesen megreped.

Talán a másik akkor érzi,
mikor már minden elveszett,
hogy az a szív, mely érte dobbant,
kihunyt. S örökre néma lett.

Ha nem volna gyermekem, milyen más lenne,
lehetett volna könnyebb életem,
de oly üres lenne, nélkülük minden,
s nem tudnám, mi az
igaz szeretet.

Nem tudnám mi az, őrizni, védni,
s aggódni azért, hogy röpke életem
ne szálljon úgy el, hogy ne lássam őket
boldognak, mikor végleg elmegyek.

Nem tudnám milyen boldogság néha,
mikor szerető karjuk átölel,
s nem láthatnám a kisunokáim
mosolyát,
melytől szívem megremeg.

Annyi szép vár ránk ezen a földön,
kinek több jut és kinek kevesebb,
de a legszentebb emberi érzés hozzájuk fűz, és általuk jön el.

Rossz idők járnak. Gonosz az élet,
de addig, ameddig itt vannak nekem,
nincs nálam boldogabb ezen a földön,
akkor sem, ha már nincsenek velem.

Elég egy hang, és az sem baj nékem,
ha néha - néha a telefon recseg,
csak érezzem azt a hangjukat hallva,
hogy boldogok, s szívem öröm tölti el.

Mit ér a sok pénz? S halomnyi kincs, hisz nem viszi magával oda senkisem,
ahol hideg föld, s mély álom vár ránk,
hisz ott mindenki egyformán pihen.

Csak az akáclomb suttog még néha, s talán a tücsök itt - ott ciripel,
de odalent, abban az árnyék világban
nem hallunk hangot, s nincsen felelet.

Néha egyetlen perc csak az élet,
és ha megcsap a hideg tél szele,
boldogan megyek, s ha van ott még élet,
ott is ugyanily forrón szeretek.

Ezen a napon vajon hány nőnek jut tiszteletből egy szál virág,
s hány nő az, akit úgy szeretnek, ahogyan talán senki mást?
Hány nő az, hiszen mindenki vágyja a jó szót, a simogatást,
s azt az egyetlen szál virágot, mely szívéhez utat talál.

Hány nő az, aki titokban várja, de tudja, hogy nem kap soha tán
attól, aki a szíve mélyén oly kedves, hiába vár.
Azoknak kívánok minden jót most, s legyen e napjuk csodás,
mint az ébredő reggelek fénye, mely bevilágítja a szobát.

Köszönet minden férfinak, ki érzi azt, mennyire más
néha egyetlen szál virágtól a kedvünk, és milyen csodás
az a nap, mikor kedvesünkből szeretet fénye árad át,
s úgy ölel át, hogy elfeledjük egy percre azt, ami bánt.

Köszönet minden férfinak, kitől csak egy szál virág
beragyogja a reggelek fényét, s úgy szeret, mint senki más.
Néha elég csak egyetlen szó is. De az az egy szál virág,
többet ér néha minden kincsnél, hisz olyan örömet ád.

Március van. Zsúfolt a tér, és
egyre jönnek az emberek,
virágokkal és koszorúkkal,
így éltetve az ünnepet.
Szózatok szállnak messze a szélben,
így éltetve a hősöket,
akik egykoron miattunk haltak, kiontva drága vérüket.

Istenem! Add, hogy egyszer végre megadja azt az ég nekem,
hogy a sok vér, mit kiontottak,
végre már békét hozzon el.
Ne legyen könny. És szenvedés sem!
Ne forrjon többé gyűlölet!
Lobbanjon fel a szeretet lángja,
s melegítse a szíveket.

Legyen béke! És legyen jólét.
Add, hogy munkát és kenyeret
kapjon végre az is, ki eddig,
sovány kenyéren létezett.
Add, hogy az eszme valóra váljon
végre, s oly idő jöjjön el,
hogy érdemes legyen élni a földön,
Uram! Engedd, hogy így legyen!

Tudom mami, hogy messze vagy tőlem,
de azért most is gondolok reád,
amikor este a meséket nézve,
látom a helyed,
s oly üres az ágy.

Tudom, mami, hogy amikor megjössz,
mindig van nálad
egy kis finomság,
bár anyu is megvesz mindent, mit kérünk,
de tőled kapni, az mindig olyan más.

Tudom mami, hogy nem jöhetsz mindig,
hisz hosszú az út, míg ideérsz hozzánk,
de csöppnyi kis szívünk boldogan dobban,
amikor végre karjaidba zársz.

Tudom mami, hogy úgy szeretsz minket,
ahogyan minket az édesanyám,
hiszen látom a szemeid tükrében,
ha átölelsz minket, milyen boldogság.

Éppen úgy aggódsz, ha valami baj van,
s szemedben ott a könnyes ragyogás,
bánt, ha nem lehetsz közöttünk mindig,
s nincs drágább néked, mint az unokák.

Igen kicsim. Hisz ti vagytok nékem
a legdrágább kincs, mit adhat a világ,
s amíg a szívem egyet is dobban,
tihozzátok száll minden dobbanás.