Érezned kell minden pillantásban
milyen fontos vagy énnekem,
s hogy a szememben lévő csillagok fénye
miattad fénylik fel nekem.

Érezned kell, hogy mennyire félek,
hiszen most olyan messze vagy,
nem láthatlak, és nem őrizhetlek
minden bajtól, mely rád szakad.

Érezned kell, hogy miattad élek,
s hozzád száll minden gondolat,
nélküled már csak hideg fagy lesz,
s ébenfekete éjszaka.

Érezned kell, hogy a hang, amely feltör
belőlem, olykor megszakad,
egy néma pillantás erejéig,
míg átsuhan rajtam egy tétova

kétség, mert félek: túl messze vagy már,
s nem hallod meg a hangomat,
elnyeli már a távolság néha,
s valahol félúton megszakad.

Mégis: tudnod kell! Bármi jöjjön,
nincs olyan őrült pillanat,
amely tetőled messze űzne,
s elsodorná a hangomat.

Minden szó, mely a torkomból jön, fel
legmélyebb belsőmből fakad,
szeretlek! Minden porcikámmal,
s bármi lesz, szívemben maradsz!

Nem tudok neked semmit adni,
hisz én is oly szegény vagyok,
mint kóbor eb, ki utcára lökve,
étlen, szomjasan andalog.

Nem tudok neked semmit adni.
Fogadj el így, ahogy vagyok,
s oly hálás leszek minden percért,
amelyet tetőled kapok.

Nincs semmi másom, csak a szívem,
mely összetört, s mégis úgy dobog,
ha szeretsz, oly tisztán hallod,
akár a legszebb dallamot.

Lágy hangot, mely úgy tör fel benned,
mint az elnyomott sóhajok,
melyek fölszállva megkönnyítik
lelked, amely most oly fagyos.

Nem tudok adni semmi mást,
de teljes szívemet adom
cserébe, amely úgy lüktet érted,
mint véred, mely eredben csorog.

Nem tudok adni mást csak ennyit!
Fogadj el így, ahogy vagyok,
s fellobbantom a szíved mélyén
szunnyadó szikrát, ha hagyod.

Nem kell más, csak szeretet tőled,
amelytől szívem felragyog,
s fellobbansz minden dobbanásban,
amikor végre ott vagyok.

Húzd rá prímás, szóljon a nóta,
valami pattogós legyen,
hadd szóljon az a hegedű,
hisz az kell most nekem.

Valami tüzes nóta kell,
hogy vidámabb legyek,
ne tudják, hogy mennyire fáj
az a bolondos szívem.

Húzd rá prímás, hiszen a nóta
valami gyógyír most nekem,
had szóljon az a hegedű,
ahogy még sosem.

Húzd rá prímás! Én most a búmat
egy dalban mondom el,
hadd tudja, aki elhagyott, hogy
érte fáj szívem.

Azok a bűvös hajnalok,
amikor tétova kézzel
végigsimított arcomon,
csöpp kezed, az volt az élet.

Azt mondtad halkan, suttogón:
Ölelj át Anya! Hisz félek.
Tudod, ha hozzád simulok,
olyan jó meleget érzek.

Mintha egy puha takaró
lenne a bőröd most nékem,
csöppnyi szívem most úgy dobog!
Hadd bújjak hozzád egészen.

Most is hallom, hogy suttogod:
Anya! Én szeretlek téged!
S mint apró csengő, a kacajod
úgy száll messze a légben.

Ötvenegy év, de nem bánok semmit,
s ma is ugyan úgy gondolom,
akkor voltam csak igazán boldog,
mikor még kicsik voltatok.

Amikor egyszerre mind a hárman
félve, karomba bújtatok,
mintha az égig emeltek volna
hófehér szárnyú angyalok.

Ma is szeretlek mindhármatokat
s tiétek minden sóhajom,
Amely az éji szellő szárnyán
áramlik be az ablakon.

Szeretlek titeket. S Őt is épp úgy,
bár tudom: nem lehet velem,
mégis hozzá száll minden álmom,
s bármi is jöjjön, szeretem.

Mint a kertemben nyíló rózsák,
amelyek szirmot bontanak
édes illattal, elbódított
Épp úgy, egy röpke perc alatt.

Ha tehetném, szívem négy darabra
osztanám széjjel köztetek,
hogy egyformán áradjon mindőtökre,
a szívemben lévő szeretet!