A holnap egyre közelebb ér
És ereimben a vér
Nyugtalanságot szül
Olykor
Súlyos lépteitől
Mint lápos talajon
Reng a föld talpam alatt
S egy részem a múltból
A régi kertben maradt

Ott ahol az első léptek
Homokba süppedtek
Békét árasztón
Illatozva virágok öleltek
Hol minden növény
Minden szeglet velem alakult
Ahol az évek emléke már
Foszladozott s megfakult

Most
Szürke, nyirkos, árnytalan a tér
A hangulat is csak bokáig ér
És a tél
Az ismerős fák között
Hunyorog az év küszöbén.

A fű a fa
S a kertnek minden zuga
Szívembe mar
A régi ház sem otthon már
Indulok hamar
A fűzfa még beint mint régen
De a poggyász útra készen

Egy darab a lelkemből
E kertben lett elásva
s most itt állok némán
A búcsú kapujába
Új idők vonata
Érkezik a peronra
Felszállok
Még egy rövid zutazásra

Anyagtalanná vált szellemi lét
Hitre alapozott misztériuma
Hullámzik
Borzoló melankólikus fuvallattal
Az üres szoba
Áporodott falai között
Miután az öreg elköltözött.

A tegnapi szuszogás ritmusa
Csupán dobhártya-illúzió
Ahogy az eleven lépések alatt
Felszisszen a megkopott parketta .

Az örökkévalóság dimenziójába
Betekintett az utolsó pillanat
S a falakba ivódott múlt
Párologva szivárog
Az emlékek fakuló fényével.

Olykor szembesülünk
Viszolygó tiltakozás ellenére
A végtelenbe nyíló ajtó
Köszöbéről derengő ismeretlen
Titkokat rejtő félelem fagyos
Szívszorító leheletével.

A gesztenyefa fehér gyertyáiról
Elődeim sírja jut eszembe
S ahogy anyám kezét
Fogtam kezembe
Vasárnap gyerekként templomba igyekezve.
Apám is jött
Mögöttünk ballagott
S ahogy csacsogtunk
Minket hallgatott.

Most ott nyugosznak egymás mellett
A sír csak hallgat
Nincs felelet.
Csendben hajtok felettük fejet
Szívemben most az űr
Tölti ki a helyet
Nincs felelet, csak a csend van
Régen voltunk a templomban

Mint a madár, messze szálltak
Vissza Ide nem találnak
Fehér virág mint a gyertya
Nekik nyílik egy pillanatra
Csak a csend van, nincs felelet
Magamban Velük beszélgetek
A szívemben jelen vannak
Talán olykor meg is hallnak.

Darwin határozottan hozzájárult
amikor Isten halálát kijelentetted.
Az eszméd Zarathusztrát szülte;
az Übermensch büszkén jelentkezett.

De hova lett a Jó Pásztor
aki a kilencvenkilencet hátrahagyta
és az elveszett bárányt megtalálta,
aztán szeretettel babusgatta?

Szóval, pontosan mi történt
amint megsirattál egy elvert lovat?
Szíved váratlanul kitárult,
Ez volt a nagy változat.

Írni viszont még Írtál,
De elméd megbetegedett.
Csupaszon táncoltál szobádban,
mert a szégyenérzetet elfelejtetted.

Aztán egy sötét és viharos éjszakán
kétségbeestél amint az ég morajlott.
Talán az Isten hangját hallottad
amint lelked hiánya nyomasztott?

Embernek maradni e bűnös világban
néha már annyira nehéz,
mint megragasztani egy cserép dísztárgyat,
amely már porlik szerteszét.
Mintha süket füleknek szólnál!
Bármilyen hangos a beszéd,
nem sérti fülét. Meg sem hallja,
bármilyen szépen beszélsz.
Embernek lenni érző szívvel,
amikor nincs már remény,
s kétségbe esve vigaszra várni,
ne tudd meg, milyen nehéz.
Mégis: próbálj meg ember maradni!
Ne állj be azok közé,
kikben lassan már több az állat
ma. Mint az emberi erény.
Te csak menj tovább emelt fővel,
s mutasd az utat. Ne félj!
Mindig lesz, aki úgy követ majd,
Akár az árnyék a fényt.