A nagy vonat most
Rossz irányba halad
Mi csodás volt régen
Mind mögöttünk marad
Csak el ne fogyjon még
Alóla a sín
Ki ott lesz a peronon
Szívében zokogva sír

Nem tudni
Hogy megy vagy tolat
Melyik irányba
Zötyöghet a vonat
És odakintről
Nincs mi hívogat
Mert
A gaz -
tett zöldellő határt
sivárrá ölelő
Végtelen parlaggá
Néhol lakatlanná

Ide szól a jegyünk nekünk
Egyszer úgyis megérkezünk.
A végállomás köd-fátyolos peronján
Mindannyian majd leszállunk
S addigra megértjük
Talán
Mire volt jó az utunk.

Mint pókháló-szövevényes
Ódon,
Dohos üreg...
Fanyar-szagú,
Mosatlan üres üveg...
....olybá tűnik a megélt pillanat.
Ott,
Ahol a szegycsont mögött
Nem lakik már senki,
Csak tompán kalapál
A szívnek tűnő verkli,
S a kasban túlárad a semmi,
...És fárasztó már valakinek lenni...
Ott
Sajogva sziszeg a múlt
Megaszalt emléke,
S az ősök vétke
egyre csak nehezedik.
Ott...
a megálló üres...
Új járat nem érkezik,
csak
az apátiás jelen valósága
megsárgult fotókkal keveredik..
Ott
A magányos várakozás is
Feledésbe merül,
És nem tudni,...
Az Élet mibe kerül...

Idegen arcokon
Rideg a szánalom.
Ismerős...
Már csak a fájdalom

Minek a Van, és kié a Most
Mikor
Az Otthon a Múltban hagyatott....
És nincs már kit szeretni
Csak feledni... feledni.
Elillant valami messze
Talán az élet...
Ha lehetne megőrizne
Valami emléket.

Reggelente az első értelem
Köszönt alázatos tisztelettel
S amíg újra behunyom szemem
Egész nap velem leszel.

Magamban őrzöm minden lépted
Szinte érzem szívverésed
És lelked itt van
Hittel- bennem
Eggyé lett a szeretetben.

Összetart a szellem
A szív mágikus ereje
Együtt vagyunk Egész
És nemcsak reggelente.

Hozzád simulnék
Szorosan karolva
Mint folyó lágyan
A part medréhez tapadva

Frissítő mágiával
Lelked érinteném

Érezném szíved ritmusát
Világom mélyén
Veled elegyedve
Hozzád simulnék én

Hol volt, hol van az már
Ősi idők almafáján
Zamatos gyümölcs kacéran mosolygott...

Egy kis parázs
Földi varázs
Csillantotta tudás szomját
S az ártatlan
Kis hiszékeny
Elhitte mit akkor éppen
Csalárd értékek
Hamisat ígértek
Szépen

Tökéletes kecsességgel
Égialmát szakajtott,
S előbb kóstolásra nyújtotta
Jó szívvel a csodás darabot.
Már kései volt , hogy párja felkiáltott.

Így hát...
Összefonva , bűnbe esve
Az élet ízét ízlelgetve
Dicsőitették a napot
Hogy asszonyi bátorsága
Bölcsességet aratott.

A mennyei harag...régen elszállt már...
A szerető jókra megbocsájtás vár.

Megfejtetlen ősi korok titka
Vár a pillanatra,
Hogy az idő kicsomagolja
Az elkeveredett misztikus csodát!