Nekem ez a hazám!
Itt hallják halkuló hangom,
szavaim értik is talán.
Itt ölelt fáradt ölébe,
tanított igaz szóra,
imádságra anyám.
Ide tartozom.
Őseim emlékei
erre vonulnak éjszakánként.
E tájon vágtat
ifjúságom szilaj-vad
csikója, rázva sörényét.
Itt, ahol élek, e határ-peremen.
A vihar-tépte, ár-cibálta
gondok ösvényein.
Itt akarom, hogy lássák hasznom,
szolgáljon szavam, szívem.
Ide tartozom.
Gyökereim holtak hajába
kapaszkodnak mélyen a földbe,
a szülőföld fekete ragacs-rögeibe.
Vele eggyé válik majd porladó porom,
míg humusszá változom.
Itt vagyok itthon.
Közétek tartozom,
kik még dacosan dédelgetitek
az árva magyar szót
a megtartás okán.
Ez a hazám.
A születés jogán!

Ugyan azt csinálom magammal,
Nappal és éjjel is, szerelmem, csak szenvedek,
Mert ezek a fájó emlékek kínoznak, és nem is hagynak engem aludni!

Próbálom mással eltölteni ezt a kis időt,
Próbálok változni, mert te nekem megnyíltál,
Kinyitottad kék szemedet és beléd estem,
De abba a pillanatba már le is hunytad lelkednek tükrét.

Ezekben a napokba és sötét estékként
Ugyan az az ember voltam, mint régen rég!
Mindent megadnék egy rohadt percért!
Mert hiányzik a szerelmed és annak szemei.

Egyedül alszom, egyedül kellek fel már megint...
Piás szaggal a padlóra esve keresem a megváltó füvet,
Mellyel betéphetek, de nincs is mivel!
Mert még kell a józan eszem, még?

De kellenek azok a piszkos poharak is, amibe borok végtelene volt!
Mintha már ez is számítana, bárcsak a szívem dobogna!
A csodás szemeidért és a hatalmas szívedért.
Zuhanok megint, hova?, talán a mély ivászatba!

Azt hittem hogy ha verseket írok rólad,
Azzal elmúlik minden gondolat, de csak erősebb lettél!
Adjak fel egy olyan csatát, melyet már rég
Megnyertél és csak kínzol vele?!

Mit ér már ez, a piámon és verseimen kívül?
Nincs semmim, csak gondolatok rólad!
Rohadt szerelem, beléd estem, beléd zuhantam!

Kell egy válasz, kell egy szó, egy kis cselekedet,
Adjam fel rövid kis életemet?! miért is? még a világnak kellek!
De neked már nem, ezért tudok csak bánatosan inni,
És a szerelmünkről meg örökké tudnék írni.

Simogatja szívemet egyetlen érzés,
Érzelmeim hevén indulatom elvész,
Keresem tekinteted, mely kellemes és tiszta,
Ez legyen boldogságom legnagyobb titka.

Korábban kerestem, hogy hol lelem a boldogságot,
Soha nem sejtettem, hogy megbújva lesen várhat.
Csendesen titokba, érzéseim tápláltad,
Elfeledtem mind rosszat, ami engem csak bánthat.

Mikor átölellek lágyan, csókollak szelíden,
Füledbe suttogom szeretlek én, kedvesem,
Nyomasztó keserűség foszlik szerteszéjjel,
Békés nyugalmat csak a karjaidba érzem.

Ne hagyd, hogy elvesszen e varázs,
Engedd a szívem közelebb tehozzád.
Én leszek te, és te meg én,
Így leszünk mi egyek, mint nap és az éj.

Mire jó a magány, ha fáj és üres
Mire jó a vágy, ha bántasz és feledsz
Csak a falak, amik némán néznek rád
Csak a rideg, ami megmaradt már?!

Szürke a fény, bánt az ég is
Üres lelked vágyakozik mégis
Nem bírod a terhet, hagyd, hogy segítsek
De néma a csend és nincs már felelet.

Engedd, hogy szíved visszakapja mindazt
Ami egykor volt és fényesebb, mint a csillag
Ne veszítsd a reményt, mert csoda vár még rád
Szeretve szeress, és visszaszáll majd rád!

Nem láttalak rég, kedvesem, nagyon hiányzol,
Édes ajkad régen csókolt, olyan derűs volt,
Gyönyörű szép szemeddel néztél énfelém,
Rabbá tetted a szívemet, érzem mélyen én.

Mindig együtt sétáltunk a boldogság felé,
A te szíved enyém volt, s az enyém tiéd,
Halkan súgtad fülembe, hogy boldog vagyok én,
Nem akarok senki mást, csak te maradj enyém.

A mi szerelmünk nem az érzelmek játéka,
És nem csupán a pillanatnyi örömök vágya,
Hanem életünk legdrágább ajándéka,
Földi Mennyországunk varázslatos tündérálma.

Fájt nekünk a búcsúzás szomorú pillanata,
Egy évi szolgálatot kér a haza szava.
Nem láttam mosolyod tündöklő báját,
Nehéz könnyem hullt, és a szívem árván.

De visszatérek hozzád egy októberi éjszakán,
Újra egymást csókoljuk, drága, szép Violám.
Gyönyörű szemeiddel majd nézel énfelém,
Tiszta szívünk újra együtt, mint a hajnal és a fény.